Mann Tamás és Kosztolányi Desiré

Reméljük, az olvasót már a cím láttán is kacagás fogta el. A nevek magyarítása azonban nem ment viccszámba Kosztolányi számára: ő komolyan érvel a magyar hagyomány mellett. Érveit megértjük, de nem osztjuk.

Ha 19. század végi vagy 20. század eleji könyvkiadások jutnak a kezünk ügyébe, néha jót nevethetünk, és kissé csodálkozhatunk is, hogy a címlapon Tolsztoj Leó vagy Baudelaire Károly nevével találkozhatunk. Még meghökkentőbb, amikor az abszolút trendi Nyugatban, a menőbbnél menőbb szerzők használják ezeket a számunkra szokatlan, furcsán magyarosított neveket: Goethe Farkas János, Rimbaud Artúr, Wilde Oszkár stb. A nevek magyarosítása ma tényleg archaikusabbnak hat, mint amilyen valójában: a 20. század első évtizedeiben ugyanis még ez a szokás volt elterjedtebb. Kosztolányi egy 1936-os cikkében panaszkodik erről a problémáról: megemlíti például, hogy egy színlapon össze-vissza szerepelnek a német nevek, hol így, hol úgy, és hogy ez végső soron ahhoz vezet, hogy aki nem ismeri az illetők nevét, még azt sem tudja megállapítani, hogy melyik a vezeték- és melyik a keresztnév.

Meglepő vagy sem, a modern, nyugatos Kosztolányi – aki családja és barátai körében Desiré néven is futott – a Zweig István és Alexander Petőfi című, a Pesti Hírlap 1936. január 5-i számában megjelent kis írásban a konzervatív, azaz a magyarosító és a nevek sorrendjét megcserélő hagyomány mellett érvel. Igaz, Kosztolányi életének nagy részét úgy élte le, hogy a nevek magyarosításának hagyománya egyeduralkodó volt. Ez az írása az egyik utolsó publikált nyelvi tárgyú kis esszéje. Azt nem is sejthette, hogy néhány évtized elmúltával mekkorát fordul a világ – a külföldi nevek írásszokását illetően is, és hogy érvelése ma óhatatlanul megmosolyogtat minket, ahogyan a lefordított nevek is leginkább nevetést csalnak elő belőlünk: Verlaine Pál, Schiller Frigyes, Poquelin Keresztelő-János (akit szerencsére művésznevén ismerünk).

Persze ez alól is vannak kivételek, hiszen ma is vannak bevett magyarosított nevek: és nem kell Augustinusig, azaz Szent Ágostonig visszamennünk. Verne Gyula ma is elterjedt, és ha még Jules-nek [zsül] is hívjuk, a vezetékneve végén az [e]-t mindenképpen kiejtjük: [verne] és nem [vern]. Vagy ott van Marx Károly. Őróluk sokszor tévesen azt is szokták feltételezni, hogy magyar felmenőkkel rendelkeznek, és azért van „rendes magyar nevük”. Kosztolányi számára azonban az volt a bevett, hogy a neveket magyarosan írják, így védelmébe vette az Akadémiát:

A magyar nyelvművelő bizottságon megint elverték egy kissé a port. Megleckéztették, ki is csúfolták. Mindezt pedig azért, mert a magyar tollforgatókat figyelmeztetni merte a magyar tudós társaság egy régebbi határozatára, hogy a családnév, még ha idegen is, nyelvünk hagyománya szerint elül írandó, csak azután következhet a keresztnév.

(262. oldal)

Ráadásul nem csupán a hagyományhoz ragaszkodik, ennél tovább megy: azt állítja, hogy a magyar hagyomány „logikus” és „praktikus” is:

Ezt a szokást akkor is tiszteletben kellene tartanunk, ha véletlenül csak afféle szeszélye volna nyelvünknek, s nem mélyből fakadó ösztöne, melyet tüzetesebben is megokolhatunk. Egy nyelvben az az illendő, amit századok gyakorlata szentelt meg. De a keresztnevek hátravetése a tetejében fölöttébb bölcs intézkedés is. A családnév tágabb fogalomkört, szélesebb gondolatcsoportot jelent, melyet a keresztnév utóbb leszűkít, közelebbről meghatároz. Ha azt írom, hogy Arany János, akkor az Aranyok közül való Jánost értem rajta. Az idegen ajkú előbb a Jánost emlegeti, akikből millió és millió van, csak később mutat rá a családnévre. Ennélfogva a mi jelzési módunk ésszerűbb, inkább megfelel az általános emberi gondolkozásmenetnek.

(262. oldal)

Érvelés lendülete lenyűgöző, még ha sok tévhitet és kevés igazságot is tartalmaz. Ha Kosztolányinak igaza lenne, akkor könnyebben / gyorsabban tudnánk feldolgozni a Verlaine Pált, mint a Paul Verlaine-t. És ugyan ilyen pszicholingvisztikai kísérletről nem olvastunk, de az a hipotézisünk, hogy azt dolgozzuk fel könnyebben, amelyikhez hozzá vagyunk szokva. A nevek írásmódja nem több, mint konvenció. Ráadásul egyikféle írásmód sem a nyelv természetéből fakad, hanem „tudós társaságok” döntéseinek a következménye. Persze azon nem csodálkozunk, hogy Kosztolányi kiakadt az új módin, hiszen számára egy a magyarosítás konvenciója volt természetes.

Ha a mi regényírónk Jókai Mór, akkor a franciák regényírója Dumas Sándor. Magunk között valamennyien így is nevezzük őt művészi finnyásságunk minden sérelme nélkül, s nem Alexandre Dumas-nak.

(262. oldal)

Azt azonban ő is elismeri, hogy vannak esetek, amelyekben tényleg nevetséges a magyarítás. Azokról pedig jótékonyan szót sem ejt, akiknek a nevét (megfelelő vagy legalább hasonló magyar keresztnév hiányában) nem is tudjuk lefordítani.

Mivel érvelnek ellenünk? Némelyek váltig csodálkoznak, és hasukat fogják röhögtükben, hogy eszerint Shakespeare-t Shakespeare Vilmosnak hívják. Hát ez csakugyan furcsa, hogy egy olyan lángelme, aki egyedülálló fogalommá tette családnevét, egyáltalán keresztnevet is használt, mint valami sajtkereskedő vagy borügynök, akinek szüksége van a közelebbi megkülönböztetésre, s egyformán furcsa, akár Vilmosnak nevezzük őt, akár Williamnek. A mi meghökkenésünk talán onnan származik, hogy sok Vilmost ismertünk, aki igénytelen boltiszolga volt vagy féleszű részeges. De az angolok is sok ilyen Williamet ismertek. A keresztnévben mindig van valami bizalmaskodó, komázó. Ez a használat valósággal összegyűri, bepiszkítja, mint azokat a kártyákat, melyekkel családi körben orronverőcskét játszanak. Goethe Farkas János éppoly nevetséges, mint Johann Wolfgang Goethe.

(263. oldal)

Mai nyelvérzékünkkel azonban már nem észleljük a különbséget; hogy hol kezdődik a nevetségesség: mi már nem tudjuk. Számunkra a Shakespeare Vilmos ugyanolyan, mint a Plath Szilvia; csak viccből hivatkozunk így valakire (bár a nevek toldalékos alakjainak helyesírásánál sokszor jobban járnánk a magyarosítással). Kosztolányi azonban néplélektani okokat sejt „az idegenhez való ragaszkodás” hátterében:

Itt a nemzeti önérzet ágaskodik föl. Nem a saját nemzeti önérzetünk, hanem a mások nemzeti önérzete. Sehol a világon nem dagadozik annyira más nemzetek önérzete, mint a magyarok között. Különösen akkor, amikor a túloldalon szellemünk és nyelvünk önállósága forog kockán. Állandóan Európa feje fáj nekik. Riadtan kérdezik, hogy mit szól majd a mi meghitt családi szokásunkhoz a művelt Európa, és nem tart-e majd bennünket kötnivaló bolondnak vagy gaz kegyeletsértőknek, hogy éppúgy a magunk nyelvén szólaltatjuk meg az ő hírességük keresztnevét, mint ők? Thomas Mann – mi tűrés-tagadás – valóban csak Mann Tamás.

(263–264. oldal)

Mi tűrés-tagadás, az talán a sors iróniája, hogy Kosztolányi halála és temetése abban a magyar versben van megemlítve, amelyet az a fiatal költőtársa írt, aki egyébiránt tanítványának vallotta magát, és amelynek a címe nem Mann Tamás üdvözlése.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 262–264. oldal

Kapcsolódó tartalmak:

• Az élet nagy kérdései vagy egy pohár víz?
• Hisz ez fantasztikus!
• Jó vicc a szóvicc?
• Kosztolányi Dezső István Izabella
• A legboldogabb emberek

Hasonló tartalmak:

• A francia nyelvről – nem franciául
• Az élet ingyen szenvedései
• Halálos veszélyben
• Kosztolányi aláz
• Kosztolányi kátéja kezdő költőknek

Hozzászólások (4):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)