Krisztusi kérdés
Egy nagyon kivételes név nagyon kivételes szórendjéről.
Lajos nevű olvasónk érdekes kérdése az idegen neveknek egy ritkán tárgyalt részletére vonatkozik. Nem az írásmódjukra, nem a kiejtésükre, hanem a szórendjére. Való igaz, hogy újabban az idegen neveket az eredeti szórendjükkel vesszük át (Donald Trump, nem pedig Trump Donald), míg régen az volt a divat, hogy a magyaros szórendet érvényesítették, sőt, a keresztnevet még le is fordították, amennyire lehetett (Jules Verne nevét tehát Verne Gyula-ként írták). És a hagyomány őrzéseként régről ismert, híres neveknél meg is tartottuk a régies átvételi módszert. Olvasónk azonban egy nagyon kivételes név kivételes szórendjére irányítja rá a figyelmünket:
Mi az oka annak, hogy Jézus Krisztus nevét az indoeurópai nyelvekre jellemző "nyugati" névszórenddel használjuk ahelyett, hogy – magyarosan – "Krisztus Jézus"-t mondanánk?
A rövid válasz igen egyszerű és kézenfekvő: azért, mert Krisztus nem a vezetékneve (családneve) Jézusnak. Így aztán az a régi hagyomány, hogy a vezetéknév – magyar mintára – megelőzi az utónevet, ebben az esetben nem alkalmazható. A teljes válasz azonban bonyolultabb ennél: ha a Krisztus nem családnév, akkor mit keres Jézus nevében?
(Forrás: Korea Times)
Kezdjük azzal, hogy a Jézus szülőhazájában, Judeában élő népeknél, így a zsidóknál a mai értelemben vett családnevek egyáltalán nem léteztek. Jézus utónévként (vagyis hát tulajdonképpen egyetlen névként) a héber Jesua` nevet viselte (ami az Ószövetségből ismert Jehosua` név egyszerűbb változata). A személyek teljesebb azonosítására a judeaiak – ahogy egyébként az európai ókor népeinek nagy többsége – a szülőhely és a szülők (főleg az apa) megnevezését használták, esetleg a foglalkozással kiegészítve. Ha tehát Jézust azonosítani kellett, akár úgy is nevezhették, hogy a názáreti Jézus, az ács, József és Mária fia.
Egyébként Judea Jézus idejében a Római Birodalom része volt, márpedig a rómaiak – ameddig csak vissza tudjuk követni, és az ókorban kivételes módon – családneveket használtak. Ezt a szokásukat azonban a provinciák népeire nem kényszerítették rá. (Megjegyzendő, hogy a latin nevek szórendjét a magyarban nem fordítjuk meg, vagyis a római hagyomány szerint az utónév megelőzi a családi nevet: Gaius Octavius nevében az Octavius a családnév, Pontius Pilatus nevében pedig a Pilatus.) Amikor a rómaiak más etnikumúak, például zsidók nevét említették, akkor csak latinra fordították az eredeti megjelöléseket, így a szülőhelyre és szakmára való utalást. Így ha egy római Jézusról beszélt, akkor feltehetően úgy említette, hogy Iesus Nazarenus, vagyis 'a Názáreti Jézus'.
A Krisztus tehát nem tartozik Jézus nevéhez. Maga a szó a görög khrisztosz szóból származik, ami azt jelenti, hogy 'felkent' – a héber masiaḥ megfelelője, amit magyarul messiás-ként ismerünk. Ezt a melléknevet Jézus hívei, vagyis a keresztények adták neki – a 'felkent' akkoriban uralkodóknak kijáró dicsőítő jelző volt. A magyar Jézus Krisztus tehát a görög Iēszousz Khrisztosz 'a felkent Jézus' kifejezés magyar megfelelője. Az érdekes az, hogy a magyar változat megtartja az eredeti görög szórendet. Ennek lehet akár az is az oka, hogy – tévesen – a név részének tekintették az utótagot, és a latin nevek szórendjét követték.
@El Vaquero: Persze ilyen értelemben valóban sehol, mert nem a spanyol nyelvet érte a görög hatás, hanem még az Itáliában beszélt latint.
@szigetva: Hát gondolom a görögben és a latinban is még idegen szónak számított, ilyenkor természetes lehet az ingadozás. :)
A Iesus ragozása már a latinban is elég hülyén alakul, a genitivusa pl. Iesu, de a görögben is, az ószövetség fordítása meg az újszövetség még a dativusában sem tud megegyezni :) en.wiktionary.org/wiki/%E1%BC%B8%CE%B7%C...%CF%82#Ancient_Greek
@El Vaquero: Pedig ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni lehet, a spanyolban és az olaszban is nagyon sok ilyen van. Ott van pl. rögtön az -ía főnévképző, amelyik sok esetben rövid (és ezért hangsúlytalan) i-t tartalmazott a latinban, de görög hatásra (ahol viszont az /-ía/ sokkal gyakoribb) hosszú [i]-vel ejtették.
Ráadásul a vulgáris latinban valószínűleg még több görög szót használtak, mint a klasszikusban, pl. a cada 'mindegyik' is görög eredetű, vagy az olasz magari 'bár' (vö. régi sp. maguer) is görög szó.
@Sultanus Constantinus: érdekes elmélet, de én nem látom be, hogy a spanyol nyelvet hol érhette volna görög hatás. Nem kötekedésből írom, csak nem tudom elképzelni.
Az újlatin nyelvekben mondják fordítva is, viszont az általunk használt sorrend ott összetett szót alkot: pl. sp. Jesucristo vagy Cristo Jesús.
Nekem nyelvtörténeti szempontból inkább az az érdekes, hogy miért véghangsúlyos az újlatin nyelvekben a Jézus (ol. Gesú, sp. Jesús), amikor a latinban az első szótagra esett a hangsúly. Mivel műveltségszó, én görög hatást gyanítok, mert a görögben véghangsúlyos volt.
@Fejes László (nyest.hu): Idén a karácsony elmarad. József mindent bevallott....
Jézus, a messiács
Néhány rövid megjegyzés:
1) Archaikusabb szövegekben előfordul a Krisztus Jézus sorrend is, pl. énekekben: "Krisztus Jézus született", "Krisztus Jézus, mi megváltónk", "Krisztus Jézus ím feltámadt" stb.
2) Talán érdekes tudni, hogy a két név között az egyházi használatban van egyfajta munkamegosztás: Jézus inkább a "polgári név" (pl. az evangéliumi történetekben ezzel a névvel szerepel), a Krisztus inkább a teológiai-liturgiai név (pl. "Uram irgalmazz! - Krisztus kegyelmezz" - nem pedig "Jézus kegyelmezz!", a második isteni személlyel foglalkozó teológiai szakterület a krisztológia, nem pedig *jezulógia stb.).