Hogyan tudósítsunk?
Gondolkodott már azon, hogy milyen lehet a tévéhíradók átlagos tudósítása? A sok különböző riport között nehéz megtalálni a tipikust, legjobb, ha készítünk egyet! Ha sok tartalmatlan tudósítást látott már, ennyire tartalmatlant még soha! És mégis sokat elmond...
A magyar sajtóban népszerű témává vált a híradó műfaja. (Még az Origón is!) Mi sem maradhatunk hát le! Műfajelméleti szempontból közelítjük meg a kérdést!
A műfajok, legyen szó újságírási vagy művészeti műfajokról, hasonló okokból jönnek létre, hasonló szerepet is játszanak. Az alkotók minél hatékonyabban szeretnék megértetni magukat, ezért olyan formákat választanak, melyek ismerősek a befogadók számára: így a befogadónak elég a tartalomra figyelnie. Egy-egy műfaj ismeretében már előre van elképzelésünk, nagyjából mennyi ideig tart a mű, milyen a felépítése stb., így ezekre a dolgokra nem kell figyelnünk. Persze van, amikor éppen az a célszerű, ha a befogadót kizökkentjük megszokott kényelméből: ilyenkor következik be a műfajok határainak feszegetése, vagy egyenesen felrúgása, mely a műfaj megújításához vagy új műfajok létrejöttéhez vezethet.
A műfajokba azonban nem csupán a befogadók kényelmesedhetnek bele, hanem az alkotók is. Ilyenkor automatikussá válnak bizonyos formai megoldások, és a befogadó számára már az ismert, szokványos megoldások válhatnak zavaróvá, nevetségessé. Persze az ilyen jelenségekre a parodisták nagyon érzékenyek, felfigyelnek rájuk, és ki is használják a kifigurázásra alkalmat nyújtó jelenséget.
Ezt tette Charlie Brooker brit műsorvezető-humorista is. Newswipe című műsorában a közelmúlt híreit dolgozta fel (egyfajta egyszemélyes Újságíróklubként vagy Heti hetesként, bár időnként meghívott szakértőket is), különös hangsúlyt fektetve arra, hogy miként tálalja a hírt a média. Ebben a műsorban mutatta be, hogy is néz ki egy hírbejátszás hír nélkül.
A tudósítás egy jelentős hely unalmas képével indul, majd a tudósító séta közben mondja el a bevezetőt. Folyamatosan a kamera felé közeledik, miközben heves kézmozdulatokkal ad nyomatékot minden második tagmondatának. Eközben a körülötte sétáló emberek számára észrevehetetlenek maradnak számára, mintha csak a mátrixban mozogna. A kamera elé érve megáll, és feltesz egy kérdést. Mi jöhet ezután?
Általában vágóképek, hogy legyen mit néznünk addig, míg a narrátor az adatokat darálja. A kép időnként kimerevedik, fekete-fehérré válik, és néhány tény írásban is megjelenik rajta. Ezek után túlsúlyos emberek sétálnak, úgy, hogy fejük a képen kívül esik, majd az utca emberének értelmetlen hablatyolása következik. (A bejátszásban itt olyan embereket látunk, akik azt mondják el, mennyire nem érdekli őket az ilyen fecsegés: nem véletlenszerűen kiválasztott emberek véleményére kíváncsiak, hanem a hírekre.)
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Air Force)
Ezután a részletek közötti űrt kitöltendő némi képi absztrakciót tekinthetünk meg, majd áttérhetünk az ügy emberi oldalára, a szerencsétlen férfira, aki a konyhájában éppen egy borítékot bont fel, és elmagyarázza, személyesen hogyan érintik az események. (A nyilatkozó elmondja, hogy egy ember beszél hozzá, de ő nem figyel: „Ezek csak hírek, ezek csak hírek” – ismétli.) Sajnos ez nagyon unalmas, így gyorsan be kell dobni egy animált grafikont, egy az átlagos családot jelképező sziluettet és egy világítótorony-őrt, akit egy lézersugár fejez le.
A tudósítást járókelőket, közlekedési táblákat és egy ablakból kilógó csövet ábrázoló vágóképek zárják. És végre az összefoglaló, mely alatt a kamera játékosan átcsúszik valamire a riporter közelében, hogy jelezze: ez itt a vége. Ha szerencsénk van, még egy szóvicc is belefér, például a királlyal kapcsolatban a Regent Street (Uralkodó utca) táblája.
A videó valóban jó vázát adja egy tipikus riportnak. Bár jól szórakozhatunk rajta, azon is elgondolkozhatunk, mik a céljuk a tudósításban megjelenő elemeknek, mikor célszerű használni, mikor jobb elhagyni őket.