Amikor Napóleon győzelmet szenvedett
Az, hogy ki kerül ki győztesen egy konfliktusból, nem mindig egyértelmű. Nézhetjük aszerint is, hogy ki érte el az eredetileg kitűzött célt, de azt is, hogy ki akadályozta meg a másikat abban, hogy az elérje, amit akart. Így aztán megnyerhető az a csata is, amelyben vesztes félként hagyjuk el a csatateret.
Kétszáz éve, 1812. december 26. és 29. között zajlott a berezinai csata, melyben a Moszkva alól visszavonuló francia csapatok súlyos vereséget szenvedtek az oroszoktól. Az orosz történelemben fényes győzelemként számon tartott eseményre most Oroszországban nagyszabású ünnepségekkel emlékeznek meg: állítólag 2,4 milliárd rubelt (közel 17 milliárd forintot) költenek az ezzel kapcsolatos rendezvényekre.
Ugyanakkor egy orosz történész, Jevgenyij Ponaszenkov, Az igazság az 1812-es háborúról című kötet szerzője azt állítja, hogy Napóleon a bereznai ütközetben a lehetetlenséggel határos dolgot hajtott végre: kiszabadította seregét az orosz csapatok gyűrűjéből. Erről a tényről csak a későbbi propaganda terelte el a figyelmet.
Maga Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnoka is arról számolt be a cárnak, hogy a bekerítés nem sikerült (bár a felelősséget beosztottjaira hárította). Ahogy Arkagyij Avercsenko író fogalmazott: „Napóleon a Berezinánál győzelmet szenvedett”.
De mi is történt pontosan a csatában? Napóleonnak ekkor már csak 35 ezer katonája volt: éheztek és súlyos fagyási sérüléseket szenvedtek. A sereggel tartott mintegy 40 ezer fegyvertelen ember is. A Litvánia felé vezető utat Csicsagov 25 ezres és Wittgenstein 40 ezres serege zárta el, kelet felől pedig Kutuzov 55 ezer fős serege üldözte. A körbekerített seregnek egy természetes akadályt is le kellett küzdenie: a 107 méter széles, két méter mély Berezina folyót.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gregory Fremont-Barnes (main editor) - The Encyclopedia of the French Revolutionary and Napoleonic Wars, page 137. Adapted from Chandler 1966, 840.)
Az oroszok azt feltételezték, hogy Napóleon Minszk felé tart tovább, de ő északabbra kanyarodott. A császár parancsára Oudinot délen színlelt kitörési kísérletet, miközben a francia csapatok megpróbált hidat verni az átkelés legkevésbé valószínűbbnek tűnő pontjánál, Sztugyenka falunál. Nem érhetett volna el sikert azonban katonái hősiessége nélkül: Eblé tábornok négyszáz hidásza nyakig a jeges vízben állva építette meg a hidakat – valamennyien odavesztek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Lawrence Alma-Tadema (1836–1912))
Eközben a francia csapatok visszaverték Wittgenstein támadó erőit, Csicsagov előörseinek szétverése közben pedig kétezer foglyot ejtettek, sőt, megkaparintották Csicsagov személyes holmijait is. Erről Krilov, a híres orosz állatmeseíró meg is emlékezett A csuka és a macska című meséjében: ebben azokról emlékezik meg, akik olyan dolgokba fognak, melyekhez nem értenek. A mese azzal indít, hogy a varga ne süssön, a pék ne készítsen csizmát. A történet szerint a csuka megkéri a macskát, hogy vigye magával egerészni. Persze a csuka a szárazon épphogy életben marad, a patkányok lerágják a farkát, végül a macska vonszolja vissza a tóba.
Az orosz propaganda azt hirdeti, hogy Napóleon visszavonulását hős orosz ellenállók, „partizánok” nehezítették. A történész szerint mindez kitaláció: az orosz jobbágyot verték, adták-vették (miközben családjától is elszakították), semmiféle patriotizmus nem alakulhatott ki nála. Napóleon a legkisebb ellenállás nélkül vonult Moszkváig, miközben a parasztok és a pópák földig hajoltak előtte. Hamisak azok az állítások is, melyek a kozákok hősiességéről szólnak. 1812-ben többet raboltak a lakosságtól, mint a franciák. A korabeli dokumentumok szerint például Platonov atamán olyan részeg volt, hogy nem tudott portyára indulni.
(Forrás: Wikimedia Commons / January Suchodolski (1797–1875))
Ponaszenkov szerint Napóleont egyedül az éhség és a hideg győzte le. Ugyanezen nehézségek miatt azonban legalább annyi orosz katona is elpusztult, mint ahány francia. A legendás Kutuzov a csata idején is 115 km-re állt Napóleon csapataitól. Korábban háromszor csaptak össze: 1805-ben Austerlitznél, 1812-ben pedig Borogyinónál és Malojaroszlevecnél – Kutuzov mindháromszor visszavonulásra kényszerült. Mivel biztos volt benne, hogy az éhség és a mínusz 20-30 fokos fagy miatt a franciák elvonulnak, nem akarta karrierje végét egy újabb vereséggel siettetni. Kutuzov egyébként sem tette a dolgát: csapatait nem készítette fel a télre, a beszámolók szerint a katonák akár egy hónapon át sem kaptak kenyeret. Mindezt tetézi, hogy a háború kezdeti szakaszában, míg Napóleon Moszkva felé vonult, Kutuzov egy kozák népviseletbe öltöztetett 14 éves leányzóval múlatta az időt... Sándor cár sem állt a helyzet magaslatán: a háború kezdetn Szentpétervárra menekült, és ott kedvenc foglalatosságának, a fütyülés művészetének szentelte magát. (Tudtunkkal a magyar fütyül valamire kifejezésnek semmi köze nincs az itt tárgyalt eseményekhez.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Peter von Hess (1792–1871))
November 28-án Csicsagov végre támadásba lendült, ámde 1300 embert, négy svájci század maradékát nem tudták visszavonulásra kényszeríteni. A történész szerint ennek az az oka, hogy a svájciak haza akartak jutni, míg az orosz seregbe 25 évre kényszerrel besorozott katonáknak akkor sem volt hova hazamenniük, ha végre leszereltek. Amikor Kutuzov átvette a hadvezetést, már kétezren dezertáltak, Borogyinó után pedig annyira lezüllött az orosz hadsereg, hogy amikor Rosztopcsin kormányzó felgyújtatta Moszkvát, a franciák ráncigálták el a részeg orosz katonákat és tiszteket az égő házak mellől. (A tűzvészben 20 ezer orosz sebesült veszett oda!)
Az áttörés sikeressége ellenére a bérézina szó a franciában ’katasztrófa’ jelentésben terjedt el. A történész szerint ennek az az oka, hogy a sereg átkelése után a hidakat megsemmisítették, a sebesültek, illetve a sereget kísérő menekültek, közöttük nők és gyerekek nem tudtak átkelni a folyón. Őket érte Wittgenstein kozákjainak támadása: a kozákok kíméletlenül kaszabolták a fegyverteleneket, és gátlástalanul raboltak. Erről maradtak fenn emlékezések, például a moszkvai francia színház művészeitől.
(Forrás: Wikimedia Commons / Alekszel Danyilovics Kivsenko (1851–1895))
A hadifoglyok sorsa nagyon különbözőképpen alakult. Az orosz parasztok és a kozákok nem tudták, hogy a háborús törvények szerint a hadifoglyaikat kötelesek átadni a parancsnokságoknak, a keresztény törvények szerint pedig kegyelmet kell gyakorolniuk. Voltak esetek, hogy a hadifoglyokat élve eltemették, elevenen megfőzték, vagy egyszerűen betörték a fejüket. Szerencsére ilyen esetek csak ritkán fordultak elő. A francia katonák többsége télen esett foglyul, gyakran a fagy és az éhség elől menekülve egyszerűen fegyvertelenül besétáltak az orosz táborba, hogy itt kell-e megadniuk magukat. Az oroszoknak nem volt kellő erejük ahhoz, hogy rendes hadifogoly-oszlopokat indítsanak, de a franciák nagyon békésen viselkedtek. A hadifoglyok a távoli kormányzóságokba kerültek. A tisztek kifejezetten jól jártak: a legjobb házakban szállásolták el őket, helyi „sztárok” lettek. Az egyszerű katonák is kaptak zsebpénzt – azonban előfordult, hogy ezt az összeget a csinovnyikok ellopták, a katonák pedig éhen haltak. Az orosz katonákkal és parasztokkal szemben azonban a hadifoglyokat nem volt szabad verni és kínozni. Az orosz hadifoglyok Königsbergbe (ma: Kalinyingrád) vagy Danzigba (Gdańskba) kerültek, és ott kellett kivárniuk a béketárgyalásokat és a fogolycserét.
Forrás