Finnugor-e a magyar nyelv?

Gyakran hallani manapság – ismerősöktől és ismeretlenektől, művelt és kevésbé művelt emberektől egyaránt – a magyar nyelv finnugor nyelvrokonságával kapcsolatban, hogy elavult lenne: „azt hittem, hogy már megcáfolták!”.

A finnugor nyelvrokonság kétségbe vonásának egyik oka, hogy közszájon forognak a magyar nyelv rokonságáról szóló alternatív elméletek, a másik pedig, hogy az előző rendszerben a finnugor nyelvrokonságot tanították az iskolában, és ezt is a rendszer egyéb hazugságai/tévedései közé sorolják. Ezért érdemes tényként leszögezni, hogy jelenleg nem létezik olyan tudományos igényű munka, amely érdemben cáfolná a finnugor nyelvrokonság tényét.

A nyelvrokonság mint tudomány

A 18–19. századi tudomány rendszerező volt, amely a növényeket, az állatokat, a kémiai elemeket és a nyelveket is csoportokba szedte. Az azóta eltelt 110 év alatt sok akkori állításról kiderült, hogy nem teljesen pontos. Miért ne lehetne, hogy magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel történő rokonításába is hiba csúszott? A laikusok is hallottak a magyar nyelv lehetséges japán, török vagy sumer kapcsolatáról. Ez azonban mégsem helytálló. Azóta gyarapodott a tudásunk, bővültek a módszerek, de a magyar még mindig finnugor rokonságú nyelv. Az összes részletre egy ilyen rövid cikk nem térhet ki – a forráskönyvekben megtalálhatók –, de a téma összefoglalást igényel a tévhitek eloszlatása érdekében.

A nyelvrokonítás nagyon egzakt tudomány, főleg, ha jól ismert nyelvekről van szó. Szinte matematikai pontossággal veszi figyelembe a nyelvek hang-, szó-, jelentés- és mondattani változásait. A nyelv ugyanis dinamikus élő rendszer, folyamatos változásokon megy át, a változások pedig bizonyos szabályszerűségeket követnek. A szókészlet, de még a nyelvtani elemek is folyamatosan változnak, általában azonban nem véletlenszerűen. Amikor a magyarok török törzsek mellett éltek, török szavakat vettek át tőlük, és fordítva. A mai írásbeliség korában a magyar nyelvet pedig sokkal többféle, leginkább angolszász hatás éri, az angol világnyelvi státusza miatt. A magyar nyelv írásos emlékei nem nyúlnak vissza évezredekre, így a nyelv korábbi állapotára gyakran a jelenből vagy a nem oly régmúltból kell következtetni.

Nyelvtan és szókincs

A legalapvetőbb szinten: két nyelv akkor rokon, ha (elsősorban) a nyelvtanuk és (másodsorban) a szókészletük hasonló. Ami könnyedén megtéveszthet bennünket a finnugor nyelvrokonsággal kapcsolatban, mert a mai finn nyelvből bizony egy kukkot se tudnánk megérteni, pedig ez a legnagyobb számban beszélt és legismertebb finnugor nyelvrokonunk.

Tudjuk jól, hogy a szláv népek viszonylag könnyedén kommunikálnak egymással, és hogy egy olasz egy kis odafigyeléssel nagyjából megért egy spanyolt. De nincs az az erőlködés, amivel egy, a finn nyelvben nem járatos magyar ember meg tudna egy finnt érteni. Ebből azonban még nem következik, hogy a két nyelv ne lenne rokon, csak az, hogy rokonságuk nem olyan közeli, mint a fentebb említett példákban.

Pontosan a nagy nyelvi távolság miatt a nyelvészek úgy becsülik, hogy a finn és magyar mintegy kétezer éve külön fejlődik, míg a szláv nyelvek csak az elmúlt ezer évben különültek el. A két nyelv nyelvtana azonban feltűnően hasonló, és egyformán eltér az őket szinte teljesen körülvevő indogermán nyelvekétől.

A magyar és a finn is ragozó (agglutináló) nyelv: szóvégi toldalékokkal módosítja az alapszó jelentését. Az indogermán nyelvek ezzel szemben alapvetően hajlító (flektáló) nyelvek: a szó belső szerkezetének változtatásával módosítják a jelentést. Egy nyelv nyelvtana ebből a szempontból csak igen lassan változik. Még egy nagyobb nyelvtani típust érdemes megemlíteni, az elszigetelő (izoláló) nyelveket, amilyen a kínai is, ahol az alapszavak és jelek nem változnak, a jelentésüket pedig a sorrendjükkel lehet módosítani. Érdekesség, hogy bár az angol történetileg hajlító nyelv, modern kori fejlődése egyre inkább elszigetelő nyelvvé változtatja.

A nyelvtannál még szembetűnőbb a két nyelv szókészleti hasonlósága. Ez nyelvtani ismeretek nélkül is egyértelmű. Sajnos a finn–magyar nyelvrokonság esetében ez szintén nem első látásra szembetűnő. Más lenne a helyzet, ha legközelebbi nyelvrokonaikat, a hantikat (osztják) vagy manysikat (vogul) hallanánk beszélni. Mindez különösen a halászó-vadászó életmódra vonatkozóan lenne igaz, amit az obi-ugor nyelvek beszélői együtt űzhettek annak idején. Sajnos, mivel a hantik és a manysik jelenleg az Urál szibériai oldalán élnek, és mára kevesebb, mint 40 ezren maradtak, egyre bonyolultabb feladat az adatgyűjtés. Összehasonlításként azért álljon itt három példa:

Manysi:
Hurem-szát-husz hulach-szem empem viten eli.
Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.

Hanti: 
Pegte lau lasinen menl tou szilna.
Fekete ló lassan megy a tó szélén.

Finn:  
Jään alla talvella elävät kalat uiskentelevat.
Jég alatt télen eleven halak úszkálnak.

Az alapszókincs – mint a testrészek, a rokoni megnevezések, a számnevek, a névmások, az egyszerű cselekvések és a természettel kapcsolatos szavak – egy nyelv szókészletének a legrégebbi részét képezi, amelyik igencsak ellenáll a változásnak. A magyar nyelvben az alapszókincs nagy többségét a finnugor nyelvekkel lehet rokonítani, ráadásul szabályos hangmegfelelések alapján – például a szó eleji „f” a magyarban általában „p”-nek felel meg a finnben.

Ezek az alapszavak gyakran rövidek és annyira hétköznapiak, hogy alig gondolunk rájuk. Ezért lehet megtévesztő, hogy a hosszabb, összetettebb fogalomi jelentéssel bíró szavaink közül szinte több a felismerhetően közös a török nyelvvel. Ezek azonban jól dokumentáltan későbbi eredetű jövevényszavak.

Lehet-e másféle nyelvrokonság a finnugoron túl?

A magyar és a finnugor alapszókincs és nyelvtan olyan szabályos hasonlóságokat és különbségeket mutat, amelyek a mai ismereteink szerint csak a rokon nyelvekre jellemzőek. Ez kezdett el feltűnni a 15. századtól egyes szerzeteseknek, utazóknak, kereskedőknek is, akik eljutottak az Orosz Birodalom távolabbi, finnugor lakta vidékeire.

1671-ben Georg Stiernhielm svéd nyelvész és költő volt az, aki először próbálta a finnugor nyelvrokonságot tudományosabb szinten igazolni. A bizonyítékok azóta folyamatosan gyűlnek, a számuk nem csökken. Ezzel a nemzetközi és a magyar nyelvészet képviselői is teljes mértékben egyetértenek. Egészen biztos, hogy a finnugor nyelvek történetük egy pontján együtt fejlődtek. Túl sok és túl nagyfokú a hasonlóság ahhoz, hogy ez máshogyan lehessen magyarázni.

Ezt jelenti a nyelvrokonság. Nem pedig azt, hogy egyik nyelv a másikból fejlődött volna ki, vagy, hogy ma genetikai rokonság állna fenn a beszélőik között.

A finnugor nyelvrokonság egyéb nyelvrokonsági kapcsolatok létezését sem zárja ki automatikusan. A magyart általában más ragozó – az altáji, a japán, a dravida, a kecsua vagy a sumer – nyelvekkel próbálják rokonítani. Azonban ezen elméletek egyike sem áll olyan szinten, hogy megfeleljen a tudományosság alapvető elvárásainak, vagy, hogy külön lehessen választani egyes, nem is feltétlenül burkolt politikai céloktól.

Igaz, hogy finnugor nyelvrokonságunk egyes részletei esetleg homályosak, de jelenlegi ismereteink alapján ezen túlmutató további kapcsolatokat nem lehet bizonyítani. A ma is oly népszerű sumer–magyar rokonság kérdését pedig egy következő cikk tárgyalja majd.

Források:

Wikipédia

Csepregi Márta: Finnugor kalauz, 1998

Hajdú Péter—Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink, 1978

Zaich Gábor: Etimológiai Szótár, 2006

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, 1994

Hasonló tartalmak:

• Közös eurázsiai alapnyelv?
• 170 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor
• 175 éve született Budenz József
• 245 éve kezdődött
• A finn és észt Európa Kulturális Fővárosa együtt ünnepli a finnugor rokonságot

Hozzászólások (6):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Az összes hozzászólás megjelenítése