Egyetemi tanár: kutasson vagy oktasson?
Átalakul a felsőoktatásban dolgozó tanárok szerepe? Hagyományosan oktatniuk és kutatniuk is kellett. Mostanában egyre gyakoribb, hogy többet oktatnak, és szinte egyáltalán nem vesznek részt kutatásokban. A szerep átalakulását viták övezik.
Mit csinál egy egyetemi tanár? Elsősorban tudós vagy elsősorban tanár? Melyikre szánjon több időt: a kutatásra vagy a tanításra? Sőt: kutatónak kell-e egyáltalán lennie egy egyetemi oktatónak? Ezek a kérdések mind aktuálisabbakká válnak világszerte, hogy a felsőoktatás tömegessé válik, és átalakulni látszik a szerepe. – Erről közölt összeállítást a The Globe and Mail a kanadai és az egyesült államokbeli helyzetet vázolva fel példaként.
A kanadai York egyetem (YU) az őszi félév kezdete előtt meghirdetett álláspályázataiban megjelent egy új elem: az új munkaerőnek elsősorban a tanításra kell majd fókuszálnia, és kevesebbet kell majd kutatási tevékenységet végeznie, mint az egyetem régebbi munkatársainak. A YU az utóbbi években az egyik legdinamikusabban fejlődő felsőoktatási intézmény, amelynek olyan tanári munkaerőre van szüksége, amely képes nagy óraszámban, egyre növekvő csoportlétszámok mellett professzionális módon oktatni.
Az egyetemi tanárok hagyományosan munkaidejük 40 százalékát fordítják tanításra, ugyanennyit kutatásra és a fennmaradó 20 százalékban közösségi munkát végeznek. Az új oktatóktól azt várják, hogy munkaidejük 80 százalékában tanítsanak, kutatniuk pedig szinte egyáltalán nem kell majd. Sokan ijesztőnek tartják ezt a tendenciát: ők úgy érvelnek, hogy az új oktató képe rossz hatással van a hagyományos egyetemi professzor imázsára. Az új „kasztrendszer” pedig óhatatlanul nagyon káros a tanszékeken belüli kollegiális kapcsolatokra. A diákok számára azonban világos az üzenet: az új oktatók órái izgalmasabbak és a legjobb tanítási módszereket követik. „Lehetséges az is, hogy a munkaterhelést rugalmasabban osszuk el az oktatók között. Az, hogy ki mennyit vállal a tanításból és a kutatásból, elsősorban azon múljon, hogy ki mennyit bír. Ez pedig mindenki számára üdvözítő megoldás lehet” – mondja Rhonda Lenton, a YU vezetője.
(Forrás: Wikimedia Commons / Theonlysilentbob / GNU-FDL 1.2)
Felmérések azt mutatják, hogy az Egyesült Államokban az egyetemek 70 százalékának a fő tevékenysége az oktatás, míg komolyabb kutatómunka néhány vezető egyetemen zajlik. Azt persze nehéz megmondani, hogy a felsőoktatásban pontosan hányan tanulnak olyan oktatóktól, akiknek az elsődleges feladata a tanítás, és nem vagy alig végeznek kutatói tevékenységet. Egy biztos: a diákok többsége ilyen egyetemi professzoroktól tanul, hogy a főiskolákat (college-okat) ne is említsük. Kanadában azonban a tanítás és a kutatás aránya az egyetemi oktatók esetében egyenletesebben oszlik meg. Így az új szisztéma szerint a tanítás felé való hangsúlyeltolódás az egyetemi tanárok megítélésében és értékelésében is változást kell, hogy hozzon. Ezzel kapcsolatban rengeteg a vita az utóbbi időben.
„Aki kutat, az másképp tanít. Van valami plusz, amit be tud vinni a tanterembe. Ez a fő különbség az egyetem és a középiskola között” – érvel Jim Turk, a kanadai egyetemi oktatók egyesületének a vezetője. A tanítás felé való eltolódás persze érthetőbb az olyan nagyobb egyetemeken, amelyeknek a hírnevét is a kiemelkedő oktatási tevékenység adja, de mind több kisebb egyetem is alkalmaz csak tanító egyetemi oktatókat. Persze vannak anyagi érvek is: az újfajta oktató költséghatékonyabb: ugyanannyi juttatásért többet tanít.
A foglalkoztatás jellegének megváltozása azt is jelenti, hogy az egyetemi oktatók munkájának az értékelése is megváltozik. Eddig az értékelés viszonylag egyszerű volt a kutatómunka eredményeinek megítélése alapján. Az oktatói tevékenység eredményességének a megítélése azonban már sokkal nehezebb; erre új értékelési rendszereket kell kialakítani.
(Forrás: Wikimedia Commons / Readinglearner / CC BY-SA 3.0)
„Mi is végzünk kutatói tevékenységet – a pedagógia és a módszertan területén. Nekem az a dolgom, hogy megtaláljam és elsajátítsam azokat az új módszereket (például az e-learning különböző formáit), amelyek segítségével hatékonyabban tudom megtanítani a diákjaimnak az anyagot” – mondja Lovaye Kajiura, aki munkaideje 80 százalékában biológiát oktat a McMaster egyetemen. Egy 2011-ben készült felmérés adatai szerint az idejük nagy részében oktatást végző egyetemi tanárok 75 százaléka nem cserélné el állását egy hagyományos kutató-oktató pozícióra.
Ahogy a tanárok, úgy a diákok is megosztottak az egyetemi oktatók hagyományos és új szerepeivel kapcsolatban. Mindenki magas szintű oktatást vár, de hogy ez alatt ki mit ért, az már korántsem ennyire egyértelmű. Vannak, akik szerint a diákoknak nem csak fogyasztaniuk kell a tudást, hanem azt előállítani is meg kell tanulniuk – ezt pedig egy kutatótól inkább megtanulhatják. Mások azonban azt is látják, hogy a kutatást végző tanárokon nagy a nyomás, így nem tudnak teljesen az oktatásra koncentrálni. Egy biztos: a diákok a mai napig elsősorban aszerint választanak kurzust, hogy milyen a tanár. Ez pedig nem biztos, hogy azon múlik, hogy valaki kutat is vagy csak oktat.
Forrás
Szinte hihetetlen dolog az, hogy amíg egy általános iskolában csak pedagógus oktathat, addig egy egyetemen szinte bárki, aki kicsit ért az adott témához (pl. vendégelőadók is vagy hallgatók, akik az adott tárgyat már teljesítették). Persze néha jók a vendégelőadók is, az adott témát más szempontból is bemutatják, de nagyon fontos lenne, hogy aki előad az tudjon jól előadni. Aki meg gyakorlatot tanít, annak legyen meg a képessége a tanításhoz. Ezért lenne jó, ha az egyetemi oktatóknak lenne legalább alapfokú pedagógiai végzettsége.
Egyébként én mérnökhallgató vagyok és őszintén szólva elég unalmas volt, amikor egy oktató próbálta a saját kutatásait ecsetelni grafikonokkal, képletekkel stb., főleg amikor az adott témához még nem is értettünk annyira, hogy megértsük.
Egyetértek a szétválasztással. Legalábbis mester szintig. A doktoranduszokkal már foglalkozhatnak kutatók is.
Én viszont nem értek egyet a szétválasztással. A klasszikus mondást tudom idézni: "Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja" -- ez igaz az általános és a középiskolákra, de szerintem a felsőoktatásban már nem kellene a gyakorlatot elválasztani az elméleti tudástól: ott olyanok oktassanak, akik a gyakorlatban is értenek hozzá és végzik is azt a tevékenységet, amit oktatnak.
@Buxoro: egyetértek. Az esetek többségében sajnos a kutatók és az egyetemi tanárok alkalmatlanok a tanításra, és nekik sem jó, hogy dedósokkal kell nyűglődniük. Én is kettéválasztanám a kutatást és a tanítást, de talán a számonkérést is leválasztanám harmadiknak.
A hallgatók szempontjából nem feltétlenül előnyös, ha mégoly kiváló kutatók tanítják őket, mert tapasztalatom szerint nagyon sok esetben nem alkalmasak tanárnak (motiválatlan és/vagy rossz előadók, értelmetlen követelményeket támasztanak stb.)
Azt hiszem, tényként közölhető, hogy az egyetemi hallgatók elsöprő többsége nem tudományos pályára készül, hanem egy magas szintű képzettséget igénylő szakmát vagy nyelvet akar elsajátítani (orvosok, zenészek, mérnökök, jogászok, tanárok stb.)
A maradék kevés hallgató szempontjából persze nem árt, ha vannak kutatók is a velük találkozó tanárok közt, akik gondozhatják a tehetségüket és tapasztalataik és kapcsolati hálójuk segítségével elindíthatják őket a rögös úton.
Bármilyen magas szintű tananyag előadásához csak a tárgy alapos ismerete és jó beszédkészség kell. Akár hangszóróból is előadható, még haza is lehet vinni. Ehhez nem kell fizikailag jelen lenni egy kutatónak.
Az oktatásnak és a kutatásnak azért sincs közük egymáshoz, mert előadni csak kész koncepciót lehet. A kutatás viszont a teóriának az egyelőre be nem bizonyított aspektusaival foglalkozik.
A szétválasztás tehát helyes. A kutatás folyamatát nagyon zavarja az állandó másféle kötelezettség, ami a kutató számára tulajdonképpen "favágás". Az agy pihentetésére sem alkalmas, mert az a terheléstől függ. Egyáltalán nem lehet bejósolni, hogy mikor lesz rá szükség. Van, amikor csak percekre érdemes kikapcsolódni, van amikor egy alvás segít, máskor kéthetes vagy még hosszabb szünetet kell tartani.
A kutató intézeteknek és a felsőoktatásnak elejétől külön kellett volna válniuk. A kutatásra alkalmas koponyákat nem a tanulás folyamatában, hanem önálló írásos munkáikból, és interjúkon lehet kiválogatni. Attól hogy valaki bármit el tud sajátítani, még csak jó szakember lesz, semmi egyéb.
Kell lennie egy olyan képzési szintnek (célszerűen legfelül), ahol az oktatók egyben kutatók is. Ennek elég olyan szinten lennie, ahova nem tömegek jutnak el, hanem a kutatói utánpótlás forrását jelentő tanulók (a tömegoktatás ne hiszem, hogy kutatói feladat lenne, annak sok buktatója van). Hogy ezt a szintet hogy hívják, végül is mindegy, s az sem biztos, hogy ennek mindig ugyanannak a szintnek kell maradnia - idővel feljebb csúszhat. Régen (nagyon régen) akár az érettségire felkészítő középiskola is lehetett olyan szint, ahol kutatótanárok oktattak, aztán a tömeges érettségiszerzéssel ez teljesen a diplomára készítő egyetemre tolódott. Ma viszont az egyetemi képzés egyes részei kezdenek olyan mértékben tömegessé válni (leginkább is a BA), hogy valóban megfontolandó, hogy érdemes-e ezen a szinten kutatókat használni oktatóként. Viszont ha a kutatást a BA-nál magasabb szinten nem követelnénk meg, az elég komoly színvonalesést jelentene, s a kutató utánpótlás képzésének megszüntetését.