Egy történet arról, hogy az emberek önszántukból butábbakká válnak
Márciusban Budapestre látogatott Andrus Kivirähk, a legnépszerűbb kortárs észt szerző. Magyarul öt könyve jelent meg eddig, A Kék vagon a szocializmus utolsó évtizedeiről szóló dráma, az Ördöngös idők egy népmesei motívumokban bővelkedő, erőteljesen szatirikus történet, az Észt Intézet által kiadott Breviárium egy válogatás a szerző rövidebb történeteiből, a Sári, Samu és a titkok egy mesekönyv, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét pedig mágikus realista társadalomkritika, utóbbi bemutatója előtt beszélgettünk a szerzővel.
Magyarul ez az ötödik könyve, ami megjelent, és mindegyik más irányból közelíti az irodalmat. Véletlenül alakult így, vagy egyszerűen szeret kísérletezni?
Három különböző témában dolgozom főleg, ezek a színdarabok, regények és gyermekkönyvek, és ami magyarul megjelent, az a magyar fordítók választása, ők választották ki ezeket a köteteket. Az én elképzelésem az, hogy a könyvek írásának is izgalmasnak kell lennie, ezért a könyveknek nem kell egymásra hasonlítaniuk. Vannak olyan írók a világban, akik állandóan ugyanazokat a történeteket, ugyanazokat a szálakat használják újra és újra, így a könyveik is meglehetősen hasonlóak. Én nem ilyen vagyok.
Hasonló témák viszont fel-felbukkannak azért a történeteiben. Például az Ördöngös idők és Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét egyaránt népmesei, mitológiai témákkal dolgozik, illetve erősen szatirikusak és ironikusak.
Igen, természetesen, mivel az író azonos, kell, hogy legyenek benne azonos vonulatok, ilyen lényegében a folklór és a szarkasztikus humor.
A szarkasztikus vagy ironikus humor egyúttal eszköznek is tűnik, amellyel mintegy tükröt tart a modern világ elé.
Ezt olyan jól van megfogalmazta, hogy nem is tudok mást hozzáfűzni. (nevet)
Illetve ennek segítségével erőteljes kritikát fogalmaz meg a könyvében kulturális, vallási témákat illetően.
Igen, ez a könyv egy nyelv és egy nép kihalásáról szól, úgyhogy valóban kritikusan viszonyul minden olyan indokhoz, ami a kihaláshoz vezethet.
Emellett a könyv a modern és az ősi kultúrák összeütközését is bemutatja több szemszögből, ami erőteljesen rímel arra, ahogy a domináns nyugati kultúra hat más népekre.
Ez egy ilyen típusú regény, ami egy régi nép kihalásáról beszél, de valójában kortárs jelenségekre reflektál. Természetesen a különböző olvasók másképpen viszonyulnak ezekhez a történetekhez, másképpen látja vagy értelmezi egy észt vagy egy francia, vagy más nemzetiségű. Az észtek annyira kevesen vannak, olyan kicsi nép, hogy a kihalás veszélye folyamatosan a fejünk felett lebeg.
A nagyobb népek másféle módon is értelmezhetik, ők akár az egész európai kultúra kihalásával hozhatják párhuzamba, vagy az iszlám előrenyomulásával tudják azonosítani. És természetesen beszél a kihaló nép erejéről is – ezt az erőt ebben a könyvben Észak Sárkánya szimbolizálja, aki él és virul ugyan, de alszik, és nincs elég ember, aki fel tudná ébreszteni.
Ez nagyon érdekes, mert az én olvasatomban a regény nem annyira egy kultúra kihalásáról szólt, mint inkább eltérő kultúrák, találkozásáról, összeütközéséről és egymásra hatásáról.
A népek vagy kultúrák összecsapásakor az egyik általában beolvad végül a másikba. Az, hogy keletkezik egy újabb kulturális réteg, az egy teljesen természetes jelenség, és aztán a gyengébb kultúra végül kihal. A regény ezt mutatja be: egy nagyon ősi kultúra, egy ősi nép az, aki az erdőben él, és vele szemben áll a másik társaság, aminek a nemzetköziségére a római pápától kezdve az összes többi megidézett vonal utal. De végül az erdő kiüresedik és mindenki átköltözik a másik oldalra, a faluba.
De természetesen a megjelenő ősi vagy népi, erdei kultúrában, nagyon sok furcsaság van, olyan vonulat, ami ellentmondásokat okozhat, hiszen ott is vannak olyan furcsa dolgokban hívő emberek, akik végül hozzájárulnak a kihaláshoz. Az egyik az erdei szellemekben hisz, a másik Jézusban, és ennek nevében mind a ketten nagyon kegyetlen dolgokra képesek.
Ugyanakkor egyik szereplő sem ismeri fel, vagy legalábbis nem lát módot arra, hogy a két kultúra hogyan tudna összeolvadni és együtt létezni, mindkettőből a legjobbat átvéve.
Igen, mert én nagyon pesszimista vagyok ilyen téren. Az erősebb lelki támaszt adó vallás valójában nagyobb gyengeségre utalhat.
A kultúra eltűnésétől, megsemmisülésétől való félelem mennyire jellemző Észtországra, mennyire tükrözi ez a regény az észtek hozzáállását? Innen, Magyarországról úgy látszik, hogy Észtország lelkesen igyekszik saját kultúráját bemutatni, népszerűsíteni külföldön, például regények, kiállítások, koncertek, filmek, színdarabok segítségével, például az Észt Intézeten keresztül.
Ez tény, ugyanakkor a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a természetes szaporulat nagyon alacsony, a kivándorlás pedig nagyon magas, vannak fenyegető jelek.
Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét alapvetően szépirodalom vagy mágikus realizmus, viszont az észt mitológia jó alap lehetne egy klasszikus értelemben vett fantasyhez is. Vannak esetleg ilyen irányú tervei?
Az ördöngös idők igazából az a könyv, ami sokkal inkább az észt mitológia alapján készült, mint ez. Ebben inkább skandináv mitológiai elemek vannak, de az nagyon is konkrétan az észt mitológián és meséken alapszik. Franciaországban viszont ez a regény fantasyként ment és úgy tűnik, hogy ott abban a csoportban is konkurált a többi regénnyel, úgyhogy a franciák egyértelműen annak vették. Igazából a különbség annyi, hogy én az észt történetekből indulok ki, míg például a Trónok harca írója vagy más szerzők teljesen új világot építenek.
A regényből készült egy társasjáték és egy színdarab is. Ezeknek mi a története?
A társasjátékot nem én csináltam, hanem egy észt játékkészítő mester fogta a könyvemet és játékot csinált belőle, elég jó lett. Nem szoktam társasjátékozni, de ezt élveztem. Ami a színdarabot illeti, a regényt egy észt színház vitte színre, nem én voltam az írója.
A valláskritikai vonal is erőteljes a regényben.
Igen, mert egyáltalán nem tetszik nekem semmiféle vallási szervezet. Azt gondolom, hogy minden ember gondolja azt, amit szeretne, de a szervezett egyházra, mint valamiféle közvetítőre, egyáltalán nincs szükség. A hit nevében annyi gonosz dolgot tettek, mint ahogy ma is Brüsszelben, ami elfogadhatatlan.
Hogyan viszonyul a regény az észt történelemhez, a hagyományos észt kultúrához?
Az írott észt történelem a keresztes lovagok érkezésével kezdődött, hogy korábban mi volt, azt csak régészeti leleteken keresztül ismerhetjük. Ez megadta nekem a lehetőséget, hogy egyfajta saját világot teremthessek.
Így minden olyan jelenséget, ami a mai észtek számára egy kicsit kiemelt szerepben van, például hogy a kenyér szent, más szemszögből tudtam megközelíteni. Az észtek körében a sündisznó egy nagyon népszerű állat, de a könyvben pont az egyik legostobább. Eljátszhattam azzal, hogy mindazon dolgokat, amik fontosak vagy szentnek tűnnek, egy kicsit kifordítva mutassam be. A kígyók úgy jelennek meg, mint a legnagyobb bölcsesség tudói, ugyanakkor a keresztény világban a kígyó a legborzalmasabb élőlények közé tartozik, amit azonnal meg kell támadni és megpróbálni megölni.
Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét tulajdonképpen egy történet arról, hogy az emberek önszántukból butábbakká válnak.