Egy roma asszony hollywoodinak is beillő története
Mintegy félszáz elítéltnek mesélt életéről és munkájáról Nótár Ilona író-újságíró a balassagyarmati fegyházban.
Író-olvasó találkozót korábban még nem szerveztek a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben, az első ilyen program vendége Nótár Ilona elsőkötetes szerző volt. A csinos, közvetlen, 30 éves bölcsészdiplomás újságíró (aki most épp szülészetet tanul) félszáz elítélt között ült a felújított börtönkápolnában, hogy Váratlanul című könyve okán arról beszéljen, hogy az esélytelenségből is van kiút. A cigányok számára is.
A cigány származású írónő fogvatartottakból álló hallgatósága nem feszengett túl sokáig, néhány perc után már voltak, akik előredőlve hallgatták, aztán sűrűn záporoztak a kérdések is. Az előadó rögtön felajánlotta a tegeződést, és azt kérte, tiszteljék meg azzal, hogy kérdeznek is tőle.
Azzal kezdte – „csak hogy tudjátok, honnan jöttem” –, hogy felolvasott egy, a saját életéről írt cikket a mínusz 3 fokos konyháról, a hideg vízről, a lavórban fürdésről, a falopásról, a kiközösítésről. Az önironikus írás címe: Egy büdös cigánylány története. A cikkből kikerekedett, hogy bizony nagyon hosszú az út a babérkoszorú elnyeréséig, „sok megaláztatással, sőt még annál is többel jár”, és Isten volt az első, aki rá is úgy nézett, „akár az angol királynőre”.
A ma két – öt és nyolc éves – kislány édesanyja ugyan már kiskorában rájött, hogy az élet egy csoda, de arra is, hogy „valahogy nekünk mégsem süt annyira a nap”. Ő maga hétgyermekes, szegény családban született harmadik gyerekként, és most azt mondta a cigány és nem cigány elítélteknek: lehet, hogy „messzebbről jöttünk, és hosszabb utat kell megtennünk, mint a nem romáknak, de ne mondja senki, hogy nem lehet”.
Annak azért ára volt, hogy neki sikerült, de ez később derült ki.
Merni nagyot álmodni
Előbb a – nem önéletrajzi – regényről beszélt. A rövid történet: Ágnes kétgyerekes cigány nő magyar férjjel és nyugodt élettel, amelyben mégsem találja a helyét. Aztán találkozik egy oláhcigány fiúval, és egyetlen éjszaka megváltozik az egész élete, a cigány fiún keresztül megismeri hagyományát, kultúráját.
„Jó vége lesz-e vagy nem, azt olvassátok el ti. Mindenesetre arról szól, hogy az ember nem tud élni gyökerek nélkül. Szól a szerelemről, a kínlódásról. Ismerős valakinek?” – tette fel a kérdést a bebörtönzötteknek.
Az író-olvasó találkozó ezen a ponton fulladhatott volna kínos csendbe, de Nótár Ilonától nem lehetett nem kérdezni, mert olyan légkört tudott kialakítani a rabokkal, mintha haverok közt beszélgetne.
S hogy mi érdekelte az elítélteket? Kíváncsiak voltak arra, hogyan élte meg az Istennel való első találkozását. Mit szólt az íráshoz a férje, hiszen a cigány asszonyoknak nem ez az elfogadott szerepük. Falun nevelkedett-e vagy városban? Gondolkodik-e a könyv megfilmesítésén? Könnyebb volt-e attól, hogy nem látszik rajta, hogy cigány?
Jöttek a válaszok is. Az Istennel való találkozás idején az író 13-14 éves, ez volt a bandázások ideje, ráadásul a bandát is ő vezette. És – mint bevallotta – ha sokat hallja az ember, hogy te egy senki tróger vagy, egy idő után el is hiszi, akkor meg miért éljen másképp. „Végre azonban volt valaki, aki azt mondta, hogy jó vagy” – idézte fel.
Egy cigány nőnek valóban nehéz elszakadni a tűzhely mellől, a férje pedig hagyományos muzsikus családból való, mégis engedte, hogy bontogassa csendben a szárnyait. A kész kéziratot viszont ő olvasta el először, „mindenekelőtt neki kellett megítélnie a kiadást”, mert Nótár Ilonát sokan fogják azonosítani a főszereplővel, aki megcsalja a férjét. Gondolkodik a megfilmesítésen, és vágyik is rá, „miért ne merne nagyot álmodni a kis cigánylány?”
„Ha valaki cigány ebben a teremben, akkor én az vagyok”
Elhangzott egy kérdés, amely sok mindent kibontott: hogyan fogadta a környezete az Istennel való találkozást?
Meglepő lehet, de nem jól – ismerte el az író –, úgy érezték, hogy elveszítettek. Ahogy egyre jobban beilleszkedett a gádzsók világába, az anyja a szemébe vágta, hogy „megtagadtad a cigányságodat”. Egy kályhájuk volt, a kályhás szobában tartózkodtak a testvérei. A másik, jéghideg szobában pedig „ott volt Ilona, aki költőket olvas, és gádzsósan beszél”. Közben az osztályban, a naplóban a neve mellett ott rikított a származását jelölő „c”.
„Ha valaki cigány ebben a teremben, akkor én az vagyok” – szögezte le a börtönben, és arról is beszélt, hogy sok cigányember, mire elérkezik az első diplomájához, elfelejti azt is, hogy honnan jött.
Mindezek után büszke-e rá az anyja? – kérdezték. Mint kiderült, ma már igen. A családja nem volt ott az esküvőjén, de az első felolvasó estjén már ott ültek az első sorban.
Jó másfél óra után, a találkozó végén a szerző felolvasott egy részt a könyvből, igazolva, hogy tud ő másképp is beszélni, nem csak „gádzsósan”, és az összehúzott szemmel, előredőlve figyelő elítéltek időnként össze-összenéztek, és nagyokat nevettek.
Amikor pedig a gitáros börtönkórus fellépése után kijelentette, hogy néhány kérdést most ő tenne fel újságíróként azoknak, akik vállalják, lendültek a kezek a magasba.
Az írót azért hívták meg a börtönbe, mert olyan cigány származású embert kerestek, aki példát tud mutatni. Ő is szegény sorból jött, és a saját erejéből ért el sikereket.
Nótár Ilona – aki volt már Gödöllőn őrizeteseknél, és járt a baracskai börtönben is – jó választás volt. Amikor a találkozót követően megkérdezték tőle, nem fázott-e a meglehetősen hideg kápolnában, azt válaszolta, nem, csupán azért remegett egy kicsit, mert izgult. Nem látszott rajta.
A balassagyarmati börtön úgy tervezi, hogy folytatja a hasonló jellegű beszélgetéseket.