Behálózott beszélők
Aki a kapcsolatait közösségi oldalakon tartja nyilván, kis utánaszámolással rendszerint arra juthat, hogy a több száz regisztrált ismerősének csak csekély százalékával ápol szoros, az élet több területére kiterjedő kapcsolatot. Cikkünkből kiderül, hogy a sok, de felszínes kapcsolatnak nyelvi következményei is lehetnek. Alakítsuk együtt a nyelvtörténetet!
Előző cikkünkben azon kezdtünk gondolkodni, hogy kiket vessünk össze egymással, ha különböző közösségek nyelvhasználati jellegzetességeit szeretnénk összehasonlítani – vagyis: mi tesz egy közösséget közösséggé? Egy viszonylag régi hagyományra visszatekintő fogalom, a beszélőközösség kapcsán olyan hozzáállást ismertünk meg, amelyben elsősorban a kutató nézőpontja, az ő társadalmi felfogása érvényesül, például akkor, amikor iskolázottsági és/vagy jövedelmi viszonyok alapján vág rendet az általa megfigyelt beszélők tömegében. Most egy másik felfogást ismertetünk. Ez az emberek között fennálló kapcsolatok nem egyszer időigényes feltérképezésével kezdi a vizsgálódást. Az ilyen szemléletű adatgyűjtés megéri a fáradságot: egymással kapcsolatokat ápoló, szót váltó, együtt tevékenykedő emberek viselkedését figyelhetjük meg, miközben nyelvtörténeti folyamatok működését is könnyebben megérthetjük.
(Forrás: Wikimedia Commons )
Miért akkor? És miért ott?
Előző cikkünkben leírtuk, hogy ha különböző közösségek nyelvhasználatát a beszélőközösség modelljével vizsgáljuk, akkor viszonylag egyszerű dolgunk van: kiválasztunk beszélőket egy adott populációból, megkérdezzük tőlük a főbb társadalmi-gazdasági jellemzőiket (nem, kor, végzettség, jövedelmi viszonyok stb.), feltesszük a kérdéseinket, majd a válaszokat az előzetesen felvett jellemzők alapján összevetjük. Mint írtuk, ez a modell számos érdekes eredményre vezethet, és a maga helyén igen hasznos, azonban a nyelvhasználatot külsődleges, mondhatni nyelven kívüli tényezők segítségével tárja fel, holott a nyelvhasználat módjára valószínűleg mindennél nagyobb hatást gyakorol az a tényező, hogy milyen környezetben és kikkel szokta használni valaki a nyelvet. Ebből a szempontból nem lényegtelen tudnunk, hogy az általunk vizsgált beszélők ismerik-e egymást. Erre a beszélőközösségek modelljének kidolgozója, Labov is felfigyelt, amikor olyan eseteket vizsgált, amikor a beszélők körében egy régi forma mellett egy új is jelen van (pl. egy hangnak többféle ejtésváltozata létezik, vagy egy megszokott szó helyett egy újat kezdenek használni stb.). Ezek a helyzetek különösen izgalmasak, mivel a nyelvi változatosság gyakran a nyelvi változás kiindulópontja: az egyik változat visszaszorul (pl. a magyar köznapi beszédben ma ritkán használjuk a kompjútert, a számítógép elterjedtebb), vagy a több változat párhuzamos használatából jelentéskülönbség jön létre stb. (ez utóbbira példa a szóhasadás: a család és a cseléd szavak ilyen módon váltak el egymástól).
Labov azon gondolkodott, hogy ha a nyelvhasználatban változás figyelhető meg, miért éppen akkor és ott jelentkezik, ahol ráakadtunk. Például ha az a hangot elkezdik zártabban ejteni, akkor mi a magyarázata annak, hogy nem 20, 30 vagy 400 évvel korábban jutott ez a beszélők eszébe? Miért éppen a kutató által vizsgált időszakban, az adott földrajzi vagy társadalmi környezetben következik be a változás?
(Forrás: Wikimedia Commons / Felix Burton / CC BY 2.0)
Labov a maga módszereivel annyit tudott kimutatni, hogy az újítások használatában élen jártak azok a magas státuszú (képzettebb, tehetősebb) beszélők, akiknek a maguk szorosabb közösségén kívül még sok külső kapcsolatuk is volt. Ez utóbbi, a kapcsolatok kérdése volt az a pont, ahol más kutatók folytatták a gondolatmenetet.
Szoros és sűrű vagy laza és gyenge?
James és Leslie Milroy, a híres nyelvészházaspár elsősorban nem a Labov által favorizált hierarchiaviszonyokból, az elit és a leszakadó rétegek közötti különbségekre fókuszált. Azonos társadalmi státuszú embereket: három belfasti munkásközösséget vizsgáltak a résztvevő megfigyelés módszerével.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ross / CC BY-SA 2.0)
Ez a kutatásnak egy időigényes, de igen eredményes formája. Míg a kérdőíves gyűjtésnél vagy a kutatási interjúnál a válaszadók egy rövid ideig szerepelnek vizsgálati alanyként és hangsúlyosabb számukra az, hogy most egy tudós (rendszerint magas presztízsű akadémiai vagy egyetemi alkalmazott) megfigyeli őket – ezért valószínűbb, hogy nem természetesen viselkednek előtte –, a résztvevő megfigyelés esetében a kutató egy ideig (általában huzamosan, hónapokig) együtt él az általa megfigyelt személyekkel. A tagok megszokják a jelenlétét és egyre természetesebben viselkednek vele, egyre inkább a bizalmukba fogadják. Leslie Milroy ráadásul a vizsgált közösség egy tagjának a barátjaként lett bemutatva, felé tehát eleve fokozottabb bizalom irányult.
A huzamosabb együttélés és a bizalom légköre biztosítja a kutatónak, hogy részletesebben fel tudja mérni a közösségen belüli viszonyokat. Milroyék arra voltak kíváncsiak, hogy a beszélők közötti kapcsolatok erőssége összefüggésben áll-e a nyelvi újítások terjedésével. Az ötletet néprajztudósoktól vették: több etnográfiai megfigyelés bizonyította, hogy szoros, zárt közösségekben erős a normakövetés, csekélyebb az újítás szerepe: a földművelési módszerek vagy a mindennapi használati tárgyak régebbiek, hagyományosabbak, mint lazábban szerveződő közösségekben. Hogyan lehet ezt a nyelvhasználatra alkalmazni? Meg kell állapítani a közösségek határait, a tagok közötti viszonyok szorosságának fokát, és a zártabb közösségek nyelvhasználatát össze kell vetni a nyíltabbakéval.
(Forrás: Wikimedia Commons / Steven Evans / CC BY 2.0)
De hogyan állapítható meg az emberek közötti viszony erőssége? Ebből a szempontból két szempont lényeges: a fennálló kapcsolat sokszorossága és sűrűsége.
A sokszorosságra példa lehet Ádám, Kati és Tibor esete. Ádám Kati szomszédjában lakik, unokatestvérek és ugyanazon az osztályon dolgoznak egy cégnél. Ők háromféleképpen is kötődnek egymáshoz, tehát többrétegű, erős kapcsolatuk van. Sokféle szituációban (családi összejövetelen, a lakóhelyükön, munka közben stb.) van alkalmuk kommunikálni. Tiborral, a főnökükkel azonban a munkahelyen kívül nem szoktak találkozni, vele tehát egyrétegű, gyenge a kapcsolatuk.
A sűrűség azt mutatja, hogy ismerik-e egymást azok, akiket ismerünk. Ha a közeli ismerőseink egymást is ismerik, akkor sűrűbb hálózatban élünk, mintha a barátaink még csak nem is hallottak egymásról.
A két tényező együttes figyelembe vételével lehet megmondani, mennyire zárt egy közösség.
Erős (folytonos vonal) és gyenge (szaggatott vonal) kapcsolatok. A néhány fős, szorosan kötődő csoportok között gyenge kapcsolataik révén közvetítők működnek. Előfordulhat, hogy két személy között nincsen kapcsolat („absent tie”)
Ez most valami új?
Milroyék egy nagyon összetartó, zárt munkásközösséget hasonlítottak össze két olyannal, ahol kisebb volt az embereket összekötő kapcsolatok erőssége. Egyes magánhangzók ejtését vizsgálták aszerint, hogy a hagyományos nyelvjárási vagy az iskolában tanított normához közelít-e inkább. (A hagyományos nyelvjáráshoz képest az iskolai ejtés volt az újítás.) Nyolc esetből ötször statisztikailag is igazolták azt a hipotézisüket, hogy a szoros, zárt közösségek a lazább szerveződésűekhez képest inkább őrzik a nyelvjárási hagyományokat. A néprajzi megfigyelést tehát a nyelvhasználattal kapcsolatban is igazolták.
(Forrás: Wikimedia Commons / Yotna / GNU-FDL 1.2)
Miután a hagyományőrzéssel kapcsolatban rájöttek a fenti összefüggésre, Milroyék az újítások felől közelítették meg a kérdést. Hogyan terjednek az újítások? Hogyan változik meg egy közösség nyelvváltozata? Nem meglepő talán, hogy arra jutottak, hogy az újításoknak a közösségek lazább szerveződése kedvez. Képzeljük el, hogy egy közösségben, ahol a házastárs testvérére mindenki a süv szót használja, Béla egyszer csak elkezdi a rér szót használni. Lehet, hogy az illető elszigetelődik és különc marad, de lehet, hogy mások is elkezdik a rért használni az adott jelentésben. Ha az új szót csak Béla közvetlen környezete használja, akkor Béla közösségének ez egy különös sajátossága lesz. De lehet, hogy Lajos, aki Béláén kívül egy K közösséghez is tartozik, a K közösségben is elkezdi használni az újkeletű szót. Aztán a másik csoportban ő is követőkre találhat.
Milroyék arra jutottak, hogy az újdonságokat azok az egyének hozzák a közösségbe, akik nem a centrumban, a sűrű kapcsolatok közepén, hanem a periférián helyezkednek el. Ők könnyebben érintkeznek más közösségekkel, számukra nem jelent olyan nyomást a csoporton belüli norma, könnyebben használnak a bevettől eltérő formákat. Őket kezdik el követni a korai alkalmazóknak nevezett tagok, akik a közösség központi, tekintélyes alakjai és sok szoros kapcsolattal rendelkeznek a közösségen belül. Ha egy ilyen beszélő elkezd egy újítást használni, akkor sok követőre talál, az újítás elterjed, és minél több, a közösséghez lazán kapcsolódó beszélő veszi azt át, annál valószínűbb, hogy más közösségekbe is továbbterjed az innováció. A példaként felhozott rér esetében ez történhetett: az ősi süv szó helyett egyre inkább ezt a latin eredetű kifejezést kezdték el használni, mígnem a mai, német eredetű sógor terjedt el a nyelvterület döntő részén.
Hova tovább?
A közösségi hálózatok modellje segít kijelölni egy közösség határait, feltérképezni a beszélők közötti viszonyokat. A kapcsolatok erősségének megfigyelésével segít értelmezni nyelvi változásokat. A mai világban, ahol a társadalmi mobilitásnak nagy szerepe van – tehát az emberek kevésbé kötődnek ahhoz a csoporthoz, amelyikbe születtek, könnyebben váltanak lakóhelyet, munkaközösséget stb. – Milroyék szerint a laza szerveződésű közösségek a jellemzőbbek. A nyelvi változásoknak erősen ellenálló, hagyományos zárt közösségek egyre ritkábbak Európában. Ez a sajátosság lehet a nyelvjárások sokat emlegetett visszaszorulásának hátterében is.
A közösségi hálók modellje sok kérdésre választ ad, a különböző közösségek nyelvhasználati sajátosságainak feltárására azonban létezik egy kifinomultabb leírás lehetőségével, a gyakorlóközösségek fogalmával ismerkedünk.
Források és ajánlott olvasmány
David Britain–Kazuko Matsumoto: Language Communities, Networks and Practices. In: Martin J. Ball (ed.) Clinical Sociolinguistics. Blackwell, 2005. pp. 3–14.
James Milroy–Leslie Milroy: Linguistic Change, Social Network and Speaker Innovation. Journal of Linguistics, 1985, pp. 339–384.
Ronald Wardhaugh: Szociolingvisztika. Osiris, 2005. pp. 158–160.
Tudom, ez itt nem a reklám helye, viszont témába vág, hogy elkészült a blogom Facebook-oldala, így minden érdeklődőt várok tisztelettel.
facebook.com/ElMexicanoBlog