„Az iskolaügy politikum”
Tankönyvek hazánk területén már a 11. századtól kezdve léteztek; a kézzel írott tankönyvek mellett a 15. századtól megjelennek a nyomtatott művek is, majd a latin nyelvű tankönyvek mellett egyre nagyobb számban a 16. századtól a (legalább részben) magyar nyelvűek is. Az oktatásügy (és így a tankönyvek) első, országosan is átfogó szabályozásáról azonban csak az 1777-es Ratio Educationis intézkedik
„Az iskolaügy politikum” – fogalmazta meg a felvilágosult abszolutizmus korszakában Mária Terézia (1740–1780), rávilágítva arra, hogy az oktatás ügye, mely korábban évszázadokon át a különböző felekezetek hatáskörébe tartozott, valójában össztársadalmi ügy. Mivel a nevelésnek a közjó érdekeit kell szolgálnia, az államnak így nem csupán joga, de egyenesen kötelessége is szabályoznia az oktatásügyét: az iskolarendszer szerkezetét, a tananyag tartalmát és az oktatás alanyainak (tanárok, diákok, hivatalnokok) kötelességeit, feladatait is.
Ennek szellemében az uralkodó arról is intézkedett, hogy a tankönyvek is egységes állami szempontok alapján szülessenek.
A két Ratio Educationis korának tankönyvei
Mária Terézia 1777-ben kelt, a magyarországi oktatásügyet átfogóan szabályozó rendelete, a Ratio Educationis a hazai tankönyvkiadás központjaként a nagyszombati (és 1777-ben Budára költöztetett) egyetem nyomdájának határozott monopolszerepet szánt: az Egyetemi Nyomda hatáskörébe utalta ugyanis az összes hazai iskolában használatos, hivatalosan elrendelt tankönyvek kiadását. A Ratio Educationis egyebek közt így szól:
„Ez a nyomda [...] kizárólagossági jogot élvez mindazoknak a könyveknek a kinyomtatására, amelyeket Magyarország és társult országainak iskoláiban elrendeltek.”
1779-ben az uralkodó az állami tankönyvpiac további egységesítése érdekében külön rendeletben megerősíti az Egyetemi Nyomda privilégiumát:
„Ennek a nyomdának az előzetes engedélye és beleegyezése nélkül senki sem hozhat be külföldön kinyomtatott tankönyveket királyságainkba és örökös tartományainkba, tehát Magyarországra és társult országrészeibe s ezeket senki sem árusíthatja.”
A privilégium azonban súlyos kötelezettséget is jelent: az Egyetemi Nyomda az összes tankönyv kéziratát (még megjelenés előtt) köteles cenzúrára bocsátani.
Bizonyos könnyítést e szigor alól II. Lipót (1790–1792) idején a protestáns felekezetek kaptak csupán: nekik megengedtetett, hogy bizonyos feltételek mellett „ugy symbolikus, mint theologiai és az áhitatosság gyakorlására tartozó könyveiket, a maguk által rendelendő és a királyi helytartótanácsnak névszerint bejelentendő saját felekezetökbeli külön könyvvizsgálók felügyelete alatt szabadon” kinyomtathassák; de természetesen csak úgy, hogy e tankönyvekben a katolikus vallás ellenében „semmi guny vagy sértés ne foglaltassék”.
A Mária Terézia uralkodásának végén kibontakozó hatalmas állami tankönyvprogram keretében az elemi iskolák számára kiadott és talán az egyik legnagyobb példányszámban megjelent tankönyve az ábécéskönyv volt. A Ratio Educationis azonban arról is intézkedett, hogy ezek két nyelven, németül és egy-egy hazai nemzetiség nyelvén – beleértve ebbe a magyart – jelenjenek meg. Néhány éven belül azonban a rendszer fejlődése önálló útra lép és megjelennek a csak magyar nyelvű könyvek is, ill. a német helyett a magyar válik e kéttannyelvű tankönyvek alapnyelvévé. Így az ábécéskönyvnek hamarosan megjelennek magyar-német, magyar-szlovák, magyar-szlovén, magyar-román, magyar-horvát, magyar-szerb és magyar-rutén kétnyelvű kiadásai is. Felsőbb osztályokban azonban a tankönyvek jelentős részének nyelve még mindig a latin, egészen az 1840-es évekig.
A Ratio Educationis szellemiségét követve már II. József is intézkedett arról, hogy a tankönyveket a széles tanulóközönség számára kötött áron kell értékesíteni, ám az I. Ferenc (1792–1835) által 1806-ban kiadott (második) Ratio Educationis ennél is tovább megy:
„Mindegyik tankerületben az anyanyelvi iskolákban [...] a szegény tanulókat ingyen kell ellátni tankönyvekkel, az elöljárók által beküldött kimutatás alapján, de oly módon, hogy a könyvek számát – a szegények számának megfelelően – mindenütt mérsékelni kell, mert értékük sohasem haladhatja meg a 150 forintot [évente].”
Az a felismerés, hogy a tankönyvpiac jelentős üzlet, azt is eredményezi, hogy a 19. század elején országszerte egyre több nyomda kezd saját szakkönyvek, tankönyvek, tanári kézikönyvek és módszertani könyvek kiadásába – a felekezeti iskolák is jobbára vidéki nyomdákban jelentették meg saját felhasználásra szánt tankönyveiket. E fejlődést némileg megtöri és jelentősen módosítja az 1848-49-es szabadságharc és az azt követő Bach-korszak.
A szabadságharctól a dualizmusig
A szabadságharcot követően az 1850-es években radikális változások következnek a hazai tankönyvek területén is: a tananyag modernizálásának címén, de a valóságban legalább ennyire politikai okokból már 1850. áprilisában elrendelik Bécsben a Magyarországon is kötelező központi állami tankönyvrevíziót. Ennek megfelelően 1851-től kezdve minden iskola – felekezettől függetlenül, így a protestánsok is – köteles volt tankönyveit az állami hatóságok felé felülvizsgálatra beterjeszteni. Az ekkor forgalomban levő tankönyvek három kategóriába sorolódtak: voltak, melyeket betiltottak, másokat csak ideiglenes további használatra engedtek, egy részüket viszont minden megkötés nélkül alkalmazhatták tovább az iskolák.
(Forrás: MEK)
Egy 1851 októberében született, a gimnáziumok számára megfogalmazott leiratban mindezen felülvizsgálat okairól egyebek közt az alábbiakat is olvashatjuk:
„A vizsgálatnál a paedagogiai és didaktikai indokokon kívül a gymnasiumok szervezeti terve fog alapul szolgálni, és arra is mindenkor figyelem fog fordíttatni, valjon a könyv nem foglal-é magában valamit, mit politikai vagy erkölcsi tekintetből rosszalni kellene.”
E logika mentén haladva nem teljesen meglepő, hogy a leirat arra tesz javaslatot, hogy a továbbiakban egész egyszerűen német nyelvű tankönyveket fordítsanak le magyarra – a fordításra alkalmasnak ítélt könyvek listájáról persze a hivatal előzékenyen gondoskodik.
„Az új magyar nyelvű könyvek kiállításában, már magából a sürgetőség tekintetéből, legtanácsosabb azon szakban, melyben német nyelven írt alkalmas tankönyvek már léteznek, egyelőre fordításokkal foglalkozni, és csak ott saját munkálatokba ereszkedni, hol ez – például az anyanyelvi oktatásnál – elkerülhetetlenül szükséges.”
Mindezzel párhuzamosan fontos azt is megemlíteni, hogy az Egyetemi Nyomda korábbi privilégiumait elvesztette: felismerve az egyre bővülő piaci lehetőségeket, országszerte és a fővárosban is egyre több nyomda és kiadó foglalkozott tankönyvkiadással.
A folytatásból az is kiderül, hogy a hazai tankönyvpiacon Eötvös József fellépése és a dualizmus kora ismét egészen új helyzetet teremtett.
Források:
Mészáros István: A tankönyvkiadás története Magyarországon. Tankönyvkiadó, Budapest – Dabasi Nyomda, Dabas, 1989
Szilágyi Ferenc: Deákok tüköre. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1986