Anti-PC shaming

"Úgy vettem észre, a világ eljutott oda, hogy az embert sokszor azért alázzák, mert úgy ítélik meg, a politikai korrektség nevében (akármit jelentsen is az) vannak ellenérzései valamivel kapcsolatban."

Bocsánat az angol címért, ezt magyarul (még) nem lehet mondani. A PC shaming kifejezést arra használják, amikor valakit azért ekéznek, szégyenítenek meg, mert úgy ítélik, hogy amit mond, az nem elég "politikailag korrekt”, akármit jelentsen is ez. Amire a címben utalok, az ennek az ellenkezője vagy inverze: Úgy vettem észre, a világ eljutott oda, hogy az embert sokszor azért alázzák, mert úgy ítélik meg, a politikai korrektség nevében (akármit jelentsen is az) vannak ellenérzései valamivel kapcsolatban.

Ha ön volt már ilyen zaklatás áldozata, akkor tudja, mire gondolok. Szóvá tette, hogy bizonyos felületeken nem célszerű olyan sztereotípiákat sulykolni, amik rossz közérzetet és hamis előítéleteket szülnek a társadalomban, és az erre érkező reakciók gyakorlatilag azt éreztették, hogy ön  tulajdonképpen a szólásszabadság (sőt, a gondolkodási szabadság) ellensége, hogy hazugságra akarja kényszeríteni az emberiséget, hogy bizonyos problémák tárgyalását meg akarja tiltani azért, hogy azokat a problémákat a szőnyeg alá söpörje. Egyszóval: érezze magát gazembernek.

Eszem ágában sincs védekezni az ilyesféle sületlenségekkel szemben. Mindenki olyan baromságot ír le, amilyet csak akar, és én utólag mindig megbánom, ha nem tudom elfojtani a népnevelő ösztöneimet, és megpróbálom megmagyarázni nekik, hogy miért gondolom baromságnak, amit beszélnek. Annak viszont van szerintem értelme, hogy egy kicsit kifejtsem azt, amit itt feljebb is kicsit homályosan fogalmaztam meg (arra gondolok, hogy “bizonyos felületeken nem célszerű bizonyos sztereotípiákat sulykolni”).

Női princípiumok
(Forrás: Pixabay)

Két idekívánkozó eset történt velem a közelmúltban, mind a kettő tankönyvekkel kapcsolatos, és ugyebár ebben az országban a tankönyveket vagy teljesen a mi pénzünkből állítják elő, vagy legalábbis jelentős állami támogatással, ami a mi adónkból megy (és a mi gyerekeinkre erőltetik rá őket). Ezért egy kicsit többről van szó, mint az általános véleménynyilvánítási szabadság, ezt most nem magyarázom tovább, ha valakinek ez nem világos, akkor jobb, ha tovább sem olvassa, amit mondok.

Ami a tankönyvet mint műfajt illeti, az engem már önmagában viszolygással tölt el, legalábbis ebben a nálunk szokásos formájában. A bennük található feladatokon kívül (amik sajnos szintén jellemzően szánalmasak, hiszen egy bemagolt ismerettömeg visszaböfögését célozzák, vagy ha nem, akkor sem koncepciózusan törekszenek képességek fejlesztésére és felmérésére) kizárólag lexikai ismereteket, ismeretközlő szövegeket tartalmaznak, jellemzően a legcsekélyebb utalás nélkül arra, hogy mégis milyen tevékenységek keretében kellene azokkal a tanulóknak megbirkózniuk. (És még leszámíthatjuk a szemelvényeket, illusztrációkat stb., azoknak a nyomtatott reprodukciója lehet fontos kellék, de általában azokra is vonatkozik, hogy a hozzájuk kapcsolódó tanulói tevékenységekről nem esik szó, az a pedagógusra van bízva.) Ilyen formában semmi garancia sincs arra, de még ösztönzés vagy iránymutatás sem, hogy mivel kéne a tanulóknak az iskolában foglalkozniuk. Ma még jellemzően az történik, hogy a pedagógus a katedráról elmondja a tudnivalókat, majd házinak feladja az „olvasmányok” megtanulását, és azok visszakérdezésével, illetve a feladatok megoldatásával ellenőrzi, hogy bebiflázták-e a tanulók. (Mint mindig, tisztelet a kivételeknek, de most magukról a tankönyvekről beszéltem, amik semmilyen módon nem abba az irányba hatnak, hogy inkább kivételek legyenek. Amióta NER van, azóta pláne nem.)

Mindezt nemcsak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert az ország egyik (ha nem a) legfontosabb problémájának látom az oktatás nyomorultságát az elmúlt 100 évben. (Igen 100 évről beszélek, mert a dualizmus korában rengeteg jó fejlemény volt a magyar oktatásügyben, aminek szinte minden pozitív vonását visszacsinálták a Horthy-korszakban, és a helyzet azóta lényegében nem változott.) Ma már a legvaskalaposabb oktatást folytató országok is mérföldekkel előttünk járnak abban, hogy az oktatásban meghonosítsák a kritikus gondolkodást és a tevékenység-központú módszereket. És minden alkalommal el kell ezekről mondani, hogy nem valamiféle „modern”, „alternatív”, „reform”-irányzatok elterjedéséről van szó, hanem sokkal inkább visszatérésről ahhoz a pedagógiai konszenzushoz, ami a pedagógia tudományán belül stabilan évszázadok óta közhelynek minősül, csak a 19. századtól kezdve a tömegoktatás megindulásával úgy érezték, hogy a nagy létszámú, gyárszerűen működő iskolákban ezeket az elveket nem lehet érvényesíteni. (Meg aztán az engedelmes és nem hepciáskodó állampolgárok termelésének sem kedvez az, amit a pedagógia tudománya javasol, biztos vagyok abban, hogy az oktatáspolitikát a háttérben ez a sunyi meggondolás is vezette.)

Szóval mindennek a fényében leginkább az összes tankönyvet el kellene égetni, de ha már erre nincs esély, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan válogatják a szövegeket a tankönyvekbe. Semmi garancia sincs ugyanis arra, hogy ezeket a szövegeket kritikusan szemlélik, megbeszélik, feldolgozzák, és mivel a tankönyvek különösen az ilyen kritikus feldolgozáshoz nem adnak semmiféle támpontot, óriási esély van arra, hogy egyszerűen „feladják” őket megtanulás céljából. Bármennyire bízunk úgy általában a pedagógusokban, gondolnunk kell azokra is, és vannak ilyenek, akik viszonylag szolgaian követik a tankönyveket. Én abban sem látnék problémát, ha az iskolai tanulmányok keretében a tanulók valami tapasztalatot szereznének arról, hogy mik vannak a Mein Kampfban (szándékosan szélsőséges példát hozok), abban viszont igenis látnék problémát, ha a jelenlegi szellemiségű tankönyvekben Mein Kampf-szemelvények lennének.

Két korábbi Facebook posztomban foglalkoztam ilyesmivel. Az első eset nem tankönyvszöveg volt, hanem csak egy borítókép, az Apáczai Kiadó egyik matektankönyvének a borítója, amin egy lány kétségbeesetten fogja a fejét matektanulás közben. Ezzel a fő bajom az volt, hogy szerintem nagy hiba, ha egy tárgyat eleve „nehéznek” állítunk be, rettenetes asszociációkat kelt bennem. Például felidézi azt az emlékemet, amikor egy remek fizikatankönyvet azért utasított vissza a hatóság, mert a fizikát érdekes, szórakoztató, tanulságos stúdiumként állította be, aminek a tanulásakor szinte játszva lehet felfedezni az anyagi világ törvényszerűségeit. Azzal utasították el, hogy aki a fizikát érdekesnek és könnyűnek állítja be, az félrevezeti a tanulóifjúságot, mert olyan komoly tudományról van szó, amit szenvedés nélkül senki sem sajátíthat el, ha mégis élvezi, az azt jelenti, hogy nem is tanulja meg. Szóval egy olyan borító, ami azt üzeni, hogy a matektanulás szívás, szerintem nem igazán felel meg az egész iskola pedagógiai céljainak és értelmének, ha van neki ilyen egyáltalán.

"A tanítás gyökere keserű, de gyümölcse édes."
(Forrás: Kálmán László/Facebook)

A másik problémám az volt, hogy miért éppen lány van a borítón. Én értem, hogy ez akár véletlen is lehet (éppen ilyen képet találtak), de kommunikációs közhely, hogy a szerzők vagy szerkesztők szándéka teljesen közömbös a hordozott üzenet szempontjából. Mivel a tankönyvborítók döntő többségén vagy fiúk vannak, vagy több gyerek vegyesen, egy szenvedő lány óhatatlanul azt az üzenetet hordozza (és ezzel azt a sztereotípiát hangsúlyozza), hogy különösen lányoknak nehéz a matek. Lehet ezt belemagyarázásnak nevezni, csak az a helyzet, hogy egy szöveg vagy kép által hordozott üzenet eléggé objektíven meghatározható valami, és szerintem (bár nem végeztem empirikus vizsgálatot) ebben az esetben bizony erről van szó, az üzenet éppen az, amit itt leírtam. (Aki úgy gondolja, hogy a lányoknak tényleg nehezebb a matek, mint a fiúknak, az itt abbahagyhatja az olvasást, és átlapozhat más internet-oldalakra, mert azzal én úgysem fogok tudni semmire sem jutni, kommentben sem érdemes ideírni.)

A második posztom, amit mástól vettem át, egy „emelt szintű” OFI-s ének–zene tankönyvből származott. Egy teljesen normális régi magyar népdal szerepelt ott, aminek az utolsó versszaka arról szólt, hogy a lírai én annyira megfeketedett (feltehetően a nyári hőségben végzett kemény munkától), hogy emiatt egész cigányos lett a fizimiskája, így viszont már senkinek sem fog kelleni. A dal hiteles, érdekes és mély, benne van a fizikai munkás panasza, egyben még arra is utal, hogy milyen nehéz dolog lehet cigánynak lenni, mert aki cigány, vagy akár annak néz ki, az senkinek sem kell (legalábbis fehérbőrűeknek nem). Tehát senkinek semmi problémája nem lehet ezzel a dallal, nem egy Horst-Wessel-Liedről van szó. Ugyanakkor, és ezt az eredeti posztoló személyes élményként tapasztalta, az iskolában a dal tartalmáról nem esett szó. A tanuló úgy jött haza az iskolából, hogy nyomasztotta az aznap tanult dal: Tényleg nem kell senkinek az, aki cigányosan néz ki? Tehát mégis van valami abban, amit nap mint nap lehet hallani a gyerekek között a cigányokról? Tényleg annyira kerülni kell őket? Megint csak: nem arról van szó, hogy ez a dal önmagában cigányellenességre nevel, vagy hogy ki kéne tiltani az iskolákból. (Vagy, amit anti-PC shaming keretében kimondatlanul a számba adtak, hogy a “cigány” szót ki kéne tiltani az iskolából.) Nem, csak arról van szó, amiről mostanáig beszéltem, hogy ha az iskolában nem beszéli meg az ilyen tartalmakat, ha nem vitatkoznak el róla, nem dolgozzák fel, akkor a feldolgozatlan élmény (és ez megintcsak objektív dolog, nem beleképzelés vagy PC-hiszti) belerágja magát a gyerekekbe.

Francesco Rustici: Bölcsesség és Megfontoltság
(Forrás: Wikimedia Commons)

Lehet, hogy (megint) álmokban ringatom magam, de én úgy érzem, nekem sokkal könnyebb dolgom van, mint az anti-PC shaming gyakorlóinak. Mert én úgy gondolom, hogy képes vagyok felismerni, hogy mikor ismételgetnek feleslegesen olyan sztereotípiákat (akár verbálisan, akár kevésbé explicit utalások formájában, pl. képeken), amiket nem kéne bedörzsölni, mert károsak. Ők viszont, mivel ebbe belevizionálják a szólásszabadság korlátozását és a problémák elhallgatásának szándékát, kénytelenek minden olyat védelmükbe venni, amivel igazából ők se értenek egyet, hiszen a legtöbbjük nem előítéletes. Például nekem nem okoz problémát egy olyan kép értelmezése, amin egy nagyorrú, pajeszos zsidó ül egy pénzeszsákon (ugye mindannyian láttunk ilyet, mondjuk a zsákon egy nagy “$”-jel van). Az én világképemben egyszerű ennek a megítélése: nem tiltanám vagy büntetném, de megállapítanám, hogy azt a sztereotípiát üzeni, hogy a zsidóság és az anyagiasság, a spekuláció és a gazdagság között van valami összefüggés (hogy pontosan mi, az most mindegy), és ezért leginkább valami antiszemita uszító kiadványba illene (és ha máshol jelenik meg, mégpedig nem idézetként és magyarázattal, akkor azt a helyet is, ahol megjelenik, kicsit ilyenné teszi). Ők viszont, ha én ezt hangoztatom, kénytelenek valamilyen teljesen abszurd álláspontot elfoglalni. Például: „Mi baj van azzal, ha véletlenül pont egy zsidó ül azon a zsákon?” „Ez a kép nem mondja azt, hogy minden zsidó anyagias, sem azt, hogy minden gazdag ember zsidó.” Esetleg: „De hát az történelmi tény, hogy sok helyen és időszakban rengeteg zsidó volt a bankárok, nagytőkések között, mert rengeteg más szakmától el voltak tiltva.” Sajnálom őket, hogy az anti-PC shaming jegyében ilyen szerecsenmosdatásra kényszerülnek, és ezzel igen közel kerülnek azokhoz, akik a horogkeresztet azzal védik, hogy ősi ind szimbólum, az árpádsávokat meg azzal, hogy régi történelmi zászlók kelléke volt.

Hasonló tartalmak:

• Búcsú a tankönyvektől
• Nem tanítják a finnugor rokonságot Finnországban?
• Tanodák Éjszakája először
• 12 megdöbbentő feladatmegoldás
• 5 fontos kérdés, amit elfelejtettünk megbeszélni

Hozzászólások (67):