Ami a szövegben nincs benne
Hiába állítja a dalszerző, hogy erről vagy arról szól a szöveg – a szöveg arról szól, ami benne van. Két ismert dalról olyan interpretációkat mutatunk be, melynek keretében ugyan értelmezhető a szöveg, de mégsem mondhatjuk, hogy a szöveg arról szólna, amit ezek mondanak.
Nemrégiben bizonyos dalszövegekkel foglalkozva azt állapítottuk meg, hogy egyes esetekben a dalszövegekben olyan gondolatokat fedezhetünk fel, amelyek valójában nincsenek kimondva a szövegben, mégis megérthetjük őket. De hogyan is lehetséges ez? Először két szövegben azt vizsgáljuk meg, milyen az, amikor valami nincs benne a szövegben – még akkor sem, ha az alkotó állítja, hogy a szöveg erről vagy arról szól.
Bonanza Banzai: Valami véget ért
A Bonanza Banzai szövege esetében nincs könnyű dolgunk. A legcélszerűbbnek az tűnik, ha ezúttal sorról sorra, de legalábbis néhány soronként haladunk.
Forró betonon hasalok,
A dal első sorából kiderül, hogy egyes szám első személyben elmesélt történetről vagy lírai vallomásról van szó. A felütés a lírai én testhelyzetét emeli ki, de egyben utalhat az időjárási viszonyokra és az évszakra (a beton csak a nyári napsütésben forró), de az sem zárható ki, hogy a beton szó itt ’aszfalt’ jelentésben szerepel – ebben az esetben akár egy aszfaltozó munkásról is szó lehet, aki a munka után éppen megpihen.
távoli hang csak a gyász,
Az első sor által keltett elvárásainkhoz nem nagyon illik a gyász motívumának felbukkanása. Ráadásul nehéz is ezt hova tenni: nyilván szó van egy halálesetről (vagy ha képletesen fogjuk fel a gyászt, akkor is legalább valamilyen súlyos veszteségről), ez mégis csak távoli. Miért? Régi eset emléke dereng fel? Vagy valami másról van szó?
lassan lüktet egy ér,
fellobog halkan a láz.
A lassúság és a halkság valamiféle nyugalmat sugall, ugyanakkor a láz és az ér lüktetése azt jelzi, hogy valami nincs rendben (ereink lüktetését alapesetben nem vesszük észre).
Sima tenyér a hátamhoz ér.
Ó csak játszik a szél.
A betonon hasaló lírai én úgy érzi, mintha megérintenék, majd rájön, hogy csak érzékcsalódásról volt szó. De kire gondolhat, ki ér hozzá? Mivel a szövegben jelentést keresünk, megpróbáljuk a korábbi motívumokkal összekapcsolni az újat. Jó tippnek tűnik, hogy a motívum a gyásszal függ össze: azt hitte, az ér hozzá, aki már nem él. Az illető hiánya szinte kézzelfoghatóvá válik.
Tudom, már messze vagy rég..
Bennem minden halk szavad él.
A következő sorok megerősítik gyanúnkat. Feltehető, hogy a távol lévő megszólított a halott, és a rá való emlékezés motívuma újabb megerősítést kap.
Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj.
Most már szinte egészen biztosak lehetünk értelmezésünkben, hiszen az újabb motívumok is a halálhoz, valaminek (jó okkal feltételezzük, hogy az életnek) a lezárulásáról, illetve az ezzel járó fájdalomról szólnak.
Ahogy fölém nő az éj...
álmodni nem hagy a vád.
Itt két új elem is megjelenik. Az egyik az éj, ami ugyan lehet jelképes is (elkeseredés, kétségbeesés – „nem látni” a folytatást), ugyanakkor mégis szemben áll a beton (aszfalt) forróságával. Éjjel lehet még langyos a felmelegedett beton, de semmiképpen nem forró. Tehát az idő múlik, és a lírai én még mindig hasal. Szintén új motívum a vád: mivel a lírai én egyedül van, alighanem önvádról van szó – ez pedig azt feltételezi, hogy valamilyen bűnről is szó van.
Ha becsukom fáradt szemem
tekinteted az arcomba vág.
Itt ismét az emlékezés motívuma tér vissza, de azáltal, hogy a megszólított tekintete az arcába vág, egyben a bűnhődés motívumát is erősíti. (Ráadásul a vág a vádra való rímként kerül elő.)
Szemed tüzénél megvakulok,
de lassan újra feljön a nap..
Nélküled semmi vagyok.
A motívumok itt már kezdenek erősen összekapcsolódni, hiszen a lírai én saját bevallása szerint csukott szemmel, éjjel vakul meg a megszólított (halott?) szemeinek napjánál... Egészen addig, míg valóban fel nem jön újra a nap... Most már biztosak lehetünk abban, hogy az idő tényleg telik, míg a lírai én csak hasal, és minden bizonnyal folyamatosan ébren van.
Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj.Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami véget ért,
valami véget ért… valami fáj.
A korábban már látott sorok térnek vissza, de anélkül, hogy bármilyen új értelmet nyernének. A legvalószínűbb tehát, hogy a szöveg egy lesújtott emberről szól, akinek meghalt valakije (hajlanánk rá, hogy a szerelme, de erre konkrét utalást nem találunk), és ezt nehezen tudja feldolgozni. A részletek semmiképpen sem mondhatóak kidolgozottnak, éppen ezért a fantáziának tág tere nyílik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Macaddct1984 / GNU-FDL 1.2)
E sorok írója már találkozott azzal az interpretációval, hogy a szám egy autóbalesetről szól (ez az értelmezés felbukkan a videóhoz írt kommentekben is): a lírai ént azért gyötri az önvád, mert a balesetet ő okozta, és azért hever olyan sokáig a betonon, mert ő maga is a baleset áldozata. (Ehhez persze azt is feltételeznünk kell, hogy a baleset meglehetősen elhagyatott helyen történt.)
El kell ismernünk, hogy ez összességében elfogadható megoldás – például forgathattak volna a dalhoz egy olyan klippet, ami ezt az olvasatot erősíti meg. Ugyanakkor mégis azt kell mondanunk, hogy ez bizony nincs benne a szövegben. Nemhogy autóbalesetre nem utal egy szó sem, de arra sem, hogy a gyászolt személy halálát a lírai én okozta. Az önvád oka sokféle lehet, például életében nem bánt vele jól, nem becsülte meg stb. Sőt, az sem biztos, hogy valóban halálestre kell gondolnunk: lehet, hogy egyszerű szakításra kell gondolnunk, a gyász pedig jelképesen értendő. A szövegben nincs több, mint amennyit fentebb leírtunk.
Kispál és a Borz: A következő buszon
Sajnos ehhez a számhoz nem készült klipp, így most egy koncertfelvételt mutatunk be, melyen Kiss Tibi, a Quimby frontembere énekli a dalt. A szöveget ismét apró részletekben értelmezzük.
A következő buszon
Rajta leszek én is
A szituáció meglehetősen nyitott, hiszen nem tudjuk, miféle buszról van szó, honnan hová szeretne utazni a lírai én. A felütés inkább valami önbiztatásnak, fogadkozásnak tűnik: a következő lehetőséget bizony már én is ki tudom használni, a következő alkalomról nem maradok le.
Jelzek majd egy réten
A busz megáll és én mégis
Szólok, hogy bocsánat
A busszal tehát a lírai én el is éri célját – legalábbis így gondolja, ezzel biztatja magát –, ám ekkor mégis meggondolja magát.
De van velem egy állat
Aki még tovább akar menni
Még egyszer, bocsánat
Ez a három sor két újdonságot is tartalmaz. Az egyik az, hogy a lírai én nincs egyedül, ráadásul aláveti magát a másik akaratának, illetve a másik céljait tartja szem előtt. A másik az, hogy ezáltal a szöveg elveszti az önbiztatás jellegét (hiszen nem biztatjuk magunkat azzal, hogy nem az fog történni, amit mi akarunk), ehelyett inkább határozott jóslatjelleget vesz.
A tévét nézte sokat
És messzebb akar jutni
A társról annyi derül ki, hogy eddig is sok dolog eljutott hozzá a világból, de most személyesen is szeretne tapasztalatokat szerezni. Emlékeztet ez a népmesék világára, ahol a főhős felcseperedvén világot akar látni.
Én egy mesebeli disznót
Viszek a végtelenbe túrni
Ebben az esetben a társ végre konkrét alakot is kap. Igaz, ez az alak csak jelképesnek fogható fel, hiszen a disznó nem néz tévét, és nem dönti el, melyik megállónál szeretne leszállni. Azt, hogy jelképről van szó, tovább erősíti, hogy a szöveg a disznót mesebelinek nevezi. Az, hogy a disznó a „végtelenbe” tart túrni, úgy érthető, hogy nagy vágyai vannak.
Orra az ablakon
A következő buszon
Egy ringó Ikaruson
Orra az ablakon
Az ablakra tapadó orr az ablakon való kibámulás szinonimája, azaz a disznó tényleg látni akarja a világot. Úgy tűnik, a dal szimbólumokba burkolva ugyan, de a megismerési vágyat énekli meg. (Az Ikarus itt ugyan márkanévként szerepel, de egyben utal a mitológiai hősre, aki szintén messze, igaz, a magasba vágyott.)
Egész éjjel nézi
A távolodó fákat
Az újabb kép ismét a világra való nyitottság, a kíváncsiság hangsúlyozása.
Kérdeztem, hogy mit lát
Azt mondta, hogy fákat
Lát ő elsuhanni
Egy záródó világba és
Az, hogy a disznó fákat néz, és eközben fákat lát, a józan, racionális szemlélődésre utalhat. Nehezebben értelmezhető a záródó világ képe. Egyfelől nyilvánvalóan utal arra a vizuális élményre, ahogy az elhagyott fák a távolban egyre közelednek egymáshoz, másfelől talán arra is, hogy a disznó egy bezárkózó, a külvilágra nem nyitott közeget hagyott ott.
Egy malacot hajszálon
Hófoltot húzni a sárba
A zárósorok ismét valami újat hoznak: kézenfekvőnek tűnik, hogy a disznó szemei előtt saját maga jelenik meg. De hogyan lehet hajszálon hófoltot húzni a sárba? Talán érdemes arra gondolnunk, minek a bevett jelképe a hó és a sár: a hó a tisztaságé, a sár a mocsoké – akár erkölcsi értelemben is. Aki tisztaságot visz a mocsokba, az valami nemes dolgot hajt végre. A hajszálon húzás pedig a dolog nehézségét emeli ki, hiszen nagyon ügyesnek kell lenni, ha egy hajszálon húzunk valamit, hogy a szál ne szakadjon el.
Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a szám nagyon áttételesen a világ megismerésének a vágyáról és a jót tenni akarásról szól.
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 183-91200-0280; Kohls, Ulrich; Gahlbeck, Friedrich / CC-BY-SA)
Ehhez képest kiábrándító az az értelmezés, mely szerint a szám egy szexuális aktusról szól. Ráadásul forrásaink szerint maga Lovasi András mesélte, hogy a dalt egy szexuális élménnyel kapcsolatban írta. Természetesen ha erről van szó, akkor egészen más fénybe kerül a malac, aki hajszálon hófoltot húz a sárba... Ugyanakkor hiába volt egy ilyen élmény a szöveg ihletője, a szöveg nem erről szól. Csak a szöveget olvasva ugyanis sosem jutnánk ehhez az értelmezéshez, a szöveg nem vezet minket egy ilyen megoldáshoz.
Ám mégis vannak esetek, amikor a szöveg nem utal semmilyen módon egy bizonyos értelmezésre, azt mégis könnyedén kiolvassuk belőle. Legközelebb ilyenekről lesz szó.
Lovasinak nem szabad hinni, ő szinte minden számáról azt mondja, hogy a dugásról szól, pedig vannak kivételek... :)
Egyébként szerintem a "malac" is a lírai én személyiségének a része.