Ady, az újságíró: "Egyszer-kétszer tán útjukban leszek"
Ady Endréről tudjuk, hogy nagy költő volt. Talán még arra is emlékszünk, hogy Új Versek című kötete volt az, amivel megalapozta a modern magyar irodalmat, és beírta nevét az irodalom tankönyvekbe. De emlékszünk vajon Ady Endrére, az újságíróra? Cikkünkben sorra vesszük a folyóiratokat, amikben a költő diákkorától egészen haláláig publikált, felidézzük legbotrányosabb írásait és szerkesztői levelekkel indult plátói szerelmét is.
“…gimnazista koromban írott újságlapot csináltam néhányadmagammal…”
1890-ben Ady Endre tizenhárom éves volt, és a piaristák gimnáziumába járt Nagykárolyban. Másodikos osztálytársával, Bogcha Pállal ekkor vállalkozott arra, hogy iskolai lapot szerkesszen, ami a költő saját elmondása szerint „modern, kitűnő revü volt.” Részleteket az újságról nem tudunk meg Adytól, csak annyit, hogy a lap végül egy tanáruk kezébe került, és így csúfos véget ért.
Két év múlva aztán ismét akadt egy hamvába holt próbálkozása a lapkiadás terén, majd elkerült Zilahra tanulni és a „nagyszerű múltú, büszke fészekben” 1893-ban újra diáklap szerkesztő lett – ezúttal nagyobb sikerekkel. Az érettségi után azonban az édesapja Debrecenbe küldte, hogy jogásznak tanuljon, amihez Adynak semmi kedve nem volt. Talán ennek a kényszernek a hatására törtek elő belőle eddig titkolt írói, költői ambíciói, és felcsapott újságírónak.
“Mikor, mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény mártír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetett-et.”
A Szilágy és néhány más kisebb debreceni lap munkatársa volt ekkoriban, a lapokban első versei is megjelentek, a tanulást viszont elhanyagolta, és rendszeresen elköltötte az egyetemi beiratkozási díjat. Huszonegy évesen csömörlött meg annyira a nem kívánt jogászkodástól, hogy elhatározta magát: író lesz. Édesanyjának levélben vallotta be döntését.
„Hogy komolyan megkezdhessem terveimet, nemsokára egy fővárosi laphoz megyek újságírónak. – Talán majd a halálos ágyamon meg fogom ezt bánni, de addig nem, mert én akartam, hogy így legyen – komolyan és megfontolva. – Nagyon sokan tettek így. Éheztek talán, de hírök volt, büszkeségük és nyugalmuk volt.”
A jogászsággal való szakítás után a Debreczeni Hírlaphoz szerződött. Első cikkében máris személyes, családi problémákról írt. Sietett megnyugtatni aggódó öccsét és hangsúlyozta, hogy kitart elhatározása mellett. Ady Endre ezzel, habár családja ellenezte, hivatalosan is hírlapíró lett.
Szerkesztői üzenet Kíváncsinak
Versek című első kötete ekkoriban már megjelent, noha kevés sikerrel. A Debreczeni Hírlap egy olvasója a szerkesztőséghez címzett levélben érdeklődött, hogy miért olyan szomorú Ady Endre költészete. A válasz 1899. január 18-án szerkesztői üzenet formájában érkezett az újságban. Ady őszinte, kiábrándult vallomása aggodalmat ébresztett a fiatal lányban, aki nem árulta el a nevét, leveleit Kíváncsi álnéven írta alá. A költő versben, levélben, szerkesztői üzenetben is megköszönte az aggodalmat, és innentől kezdve ebben a három formában tartották a kapcsolatot Kíváncsival, hol bensőségesebb, hol – ha Ady éppen más lánynak udvarolt – hivatalosabb hangnemben. A kapcsolat végig plátói maradt, mivel – bár Ady kitartóan szorgalmazta a találkozást –, Kíváncsi féltette inkognitóját. Elkeseredett levélben vallotta be, hogy kiderítette Kíváncsi valódi nevét:
„… három nap óta tudom a nevét, s alkalmam lehet találkozni magával. És ha meg akarja szakítani ezt az ártatlan, nekem nélkülözhetetlen levelezést: meg kell ismerkednie velem.”
A költőnek újfent elutasításban volt része. A levélváltás innentől ritkább lett, Ady Nagyváradra került, válaszai el-elmaradoztak. Kíváncsi, vagyis Varga Ilona, csak hatvan év múlva fedte fel kilétét.
(Forrás: Wikipedia)
„Írunk: még ha Rádl Ödönök is állnak előnkbe…”
Nem egy újságírónak akadtak lovagias ügyei a megjelent cikkek miatt, s ez alól Ady Endre sem volt kivétel. Két párbajon volt már túl ekkor, a harmadiknak pedig nyilatkozatban állt elébe.
„… nekem a kérdéses megjegyzéssel nevezett urakat sérteni nem volt szándékom, de ha ők a sértést ezek után is fennforogni látják, a további elégtételre kész vagyok.”
Nagyváradon a Nagyváradi Napló szerkesztője lett, vezércikkeket írt, a versírásról pedig próbált leszokni. „Azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen.” Meg kellett azonban védenie a modern irodalmat a Szigligeti Társaság elnöke, Rádl Ödön bírálatával szemben, és nem is késlekedett. A Fiatalok című cikke 1900. március 29-én, a Szabadságban jelent meg.
„Dobjuk el a tollat, nem szabad nekünk írni. Méltatlan utódok, léha, magunkat istenítő, üresfejű Titán Lacik vagyunk. Korzódalnokok, kozmopolitáskodó nyeglék. Rádl Ödön mondta. A nagy tudású, nagy tekintélyű, tiszteletre méltó Rádl Ödön. (…) El kellene dobnunk a tollat, de nem tesszük. A harc már így sem sokkal embertelenebb. Tápláljuk tovább a testet öltő lángot. Írunk tovább is. Írunk: még ha a Rádl Ödönök is állnak előnkbe…”
Híres cikkét a Kanonok-sorról nem sokkal később publikálja Egy kis séta címmel. A cikkben értetlenkedve áll a Kanonok-sor jómódú palotái, az ott élő „ingyenélők” és a külváros éles kontrasztja előtt.
„De nézzék meg a kanonok sort, s gondolkozzanak… Az előkelő, feszengő, jómódról valló paloták redőnyei le vannak bocsátva. Lakosai a legmihasznább, legingyenélőbb emberek. (…) Sétáljanak aztán el bármelyik külvárosi részbe. De jól erősítsék meg szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni s mennyi könnyet letörölni a kanonok pénzével.”
A kanonok feljelentette Ady Endrét, aki természetesen erre is újságcikkben reagált.
„Ma Pécsett egy újságírót becsukatással fenyegetnek, mert arról szólt, hogy a papok között sok a haszontalan és erkölcstelen, jómagamat pedig egész sereg jól táplált méltóságos és nagyságos reverendás pöröl, pedig én csak annyit sem mondtam róluk, mint a pécsi újságíró. Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága.”
Az eset okozta kavarodás is segített az elhatározásban, hogy szakít a kormánypárti Szabadsággal, hiszen annak konzervatív levegőjét egyre kevésbé bírta. Fehér Dezső lapjához, a Nagyváradi Naplóhoz szerződött. A káptalan-perben bűnösnek ítélték, és három nap elzárást kapott. De nem csüggedt el.
„Egyébként sok fényes rehabilitáló ítéletet kívánok még minden káptalanoknak. Sajnos, nem ígérhetem meg nekik, hogy jövőre már nem zárhatnak el. Még egyszer-kétszer tán útjukban leszek.”
Az 1903-as év Lédát hozta Ady Endrének, és egy évvel később az asszonnyal egy évre Párizsba utazott. 1906-ban megjelent Új Versek című, harmadik verseskötete, ami nemcsak a költői sikert hozta meg végre, de hozzá kötik a modern magyar irodalom megszületését is. Párizs után az ellenzéki Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol közel 500 cikk és egy sor vers jelent meg a tollából. Önéletrajzában így ír erről az időszakról:
„ … Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellát, verset. (…) Írásaim, különösen a versek, egyszerűen fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon új poétának el lehetett érni…”
„A Nyugat biztosan jobban reménykedik bennem, mint én mertem reménykedni legreménykedőbb koromban…”
Ady Endrét, az újságírót leginkább a Nyugattal kapcsolatban emlegetik, aminek 1908-as indulásától haláláig főmunkatársa volt.
1912-től hivatalosan is szerkesztőként működött olyan ismert szerkesztőkkel, kritikusokkal együtt, mint Osvát Ernő, Ignotus, Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa, Ambrus Zoltán vagy Hatvany Lajos. A Nyugat három nemzedéket ért meg, és 1941-ben, Babits Mihály halálával szűnt meg. (2008-ban számos rendezvénysorozattal ünnepelték a Nyugat megalapításának századik évfordulóját.)
Ady a Nyugat mellett több lapba is írt, köztük a Népszavába, az Újságba és a Független Magyarországba. A híres irodalmi botrány, a Duk-duk affér az Új Idők és a Független Magyarország hasábjain zajlott; ezeken Adynak modernségét és verseit kellett megvédenie bírálóival, számon kérőivel szemben. Utoljára ezekből a cikkekből idézünk:
„Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőművesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette.”
„De – nem tartja ezt különösnek Juhász Gyula úr – mégis különös, hogy irodalmi botrány, valóban irodalmi, lelki, intellektuális botrány is csak a hűtlen Ady Endre nevében és jegyében törhetett ki?”
A pálya vége
A Nyugat 1919-ben különszámot jelentetett meg a költő halálára, aminek előszavában Ignotus jelenti be a hírt az olvasóknak.
„… ma reggel a fájdalmas öröm zokogásával ejtettem le a telefonkagylót, mikor egy barátunktól megtudtam, hogy Ady Endrének csak e néhány héttel kellett túlélnie önmagát. A lángelmék minisztere, az isten kegyetlenül jó volt hozzá. Eloltotta a tűzhányó hegyet, mikor már csak füstje maradt volna.”
Források:
Ady Endre, Életem Nyitott Könyve, fellapozta: Kovalovszky Miklós, Gondolat, Budapest, 1977
Ady Endre Publicisztikai Írásai, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987
A Nyugat folyóirat elektronikus változata: