A világszerte érthető, de sehol meg nem értett írásmód
Fáradságot nem kímélve feltalálók olykor évek hosszú sorát, munkaórák ezreit ölik találmányaikba, melyek aztán – a környezet érzéketlensége, érdektelensége vagy csak egyszerűen pénzhiány miatt – adott esetben soha nem jutnak el a megvalósulásig. Így van ez az interlingvisztika terén is, ahol úgy látszik, feltalálóján kívül soha senki nem volt igazán kíváncsi egy világszerte érthető írásmódra.
A 19. században élt N. Zabó Lajos sümegi ügyvéd nem az első azon magyarok között, kik az interlingvisztika hazai történetében maradandót alkottak – vagy legalábbis maradandót kívántak alkotni. Az egyetemes nyelv (és írásrendszer) hazai keresői között a korábbiakban már olvashattunk Tapolczafői Kalmár György egyetemes nyelvéről, Réthy András Lingua universalis nevű tervezetéről, de a hazai gyorsírás úttörőjeként is nevet szerzett Gáti István az egyetemes írással (pazigráfiával) kapcsolatos, kéziratban maradt értekezéséről is.
Kalmár György 1772–1774 között és Réthy András 1821-ben nyomtatásban is megjelent alkotásai mellett az 1843-ban elhunyt Gáti István pazigráfiai értekezése ugyanis – az interlingvisztika legnagyobb sajnálatára – sajnos soha nem látott napvilágot nyomtatott formában.
Követője azonban akadt – szellemiségében és sorsában egyaránt. Az alábbiakban arra láthatunk példát, mivé is lesz egy olyan korszakalkotó és világmegváltó alkotás, melyet hálátlan és méltatlan környezete semmire sem értékel.
(Forrás: Fortepan – Adományozó: Gyöngyi, CC BY-SA 3.0)
A világszerte érthető írásmód
A Nemzeti Ujság 1846. január 30-i száma „N. Zabó Lajos ügyész” aláírással közli az alábbi cikket, melyben a cikk szerzője beszámol találmányáról, a világszerte érthető írásmódról:
„Csupán csak annyit tenni, mint a mennyi kötelességben áll, – igen mindennapias s közönséges dolognak tartottam, mert annyit azon testesült élő lények is, mellyeknek emberré lenni szerencséjök nem volt, kénytelenül teljesitenek. Semmit sem tenni pedig a méhek között is utálatos; mihezképest azon tárgyat, mellyet, mint a mindennapiaktól elkülönzöttet, és senki által még létre nem hozottat létesítés végett magamnak választottam, ugy tekintem, mint egy kedvelt mulató kertet, – következőleg a választott különös tárgynak létrehozásábani minden fáradságom kellemetes volt.
Az emberiségnek egy legszükségesebb s leggyönyörűbb találmánnyal bátorkodom kedveskedni, mellynek nem mint általam most pusztán regéltnek, hanem, mint mások által is jóvá ítéltnek, csak hallására is a babyloni torony építése óta a viszonti értetlenség miatt egymástól elidegenült földfiainak az Ádámban és Évában öszpontosuló testvérisége mintegy megujul.”
Ilyen bevezető után nem csupán a korabeli olvasó, de minden bizonnyal napjaink érdeklődő közönsége is felcsigázva várja a folytatást, mely nem maradt el:
„Ezen találmány pedig ’A világszerte érthető irársmód’ vagy is ’azon művészet, miszerint bármelly nemzetbeli ember az egy anyai és nem több nyelvnek tudása mellett minden lehetséges emberi érzelmeket nagyobb tökéletességgel, mintsem akármelly élő nyelven, és olly rövideden, hogy egy noha leghosszabb szavat is csak egy, – ugynevezett világszerte általános betüjeggyel irhat ki más bármelly idegen nemzetbeli embernek, a ki szinte csak az egy anyai, és nem több nyelvet ért, – irás által, – megmaradván azonban minden nyelvnek választása, vagy ujnak koholása nélkül, tudtára adhat.’
E műben életkorom 20dik évétől, vagy is 1828-dik esztendőtől fogva 12 évig, csupa fiatali nyughatatlanságból fáradoztam, s munkámat csak 1840-dik évben faragtam ki annyira: hogy azzal, mint tökéletessel, világ elébe merek állani azon okból is: mert művemet szemmel látható példával, vagy is egy mondolatnak az egész világ minden nyelvein érthető kiirásával világosítottam meg. Sőt 1841dik évben Bécsben több mint 50 tudós ur által nagy kedvességgel olvastatott.”
Láthatjuk, N. Zabó Lajos – ki ezek szerint akár Kalmár György, Réthy András interlingvisztikai, de még Gáti István gyorsírással kapcsolatos értekezéseről is hallhatott – sok-sok munkaévet ölt vállalkozásába, melynek emberiségre háramló számos előnyeit az alábbiakban olvashatjuk a szerzőnek tollából:
„Tömérdek hasznait az említett leleménynek e következendőkben szemlélhetjük:
1ör. Mert a világnak minden nemzeteit irásban ez által megérthetjük, holott más különben a világ minden nyelveinek megtanulása végett az emberi életkornak több ezer évig kellene tartani.”
E pont önmagában beszédes: az olvasó szinte azonnal kíváncsivá válik arra a nagyszerű alkotásra, mely a bábeli zűrzavar évezredes problémáját megoldani hivatott. De ha ez sem lenne elég, a szerző újabb érvvel áll elő:
„2) Minthogy a jelen mű az emberi érzelmeknek kifejezésében némi rendkívüli hathatósággal s tehetséggel, és minden tekervény nélküli érthetőséggel, sőt változhatlansággal is bir; tehát igen alkalmatosan szolgál annak megmutatására: hogy milly messze távozik bármelly legmiveltebb élő nyelv is azon tehetségtől, miszerint az emberi érzelmeket minden nyelvészi hajtogatásokban (variatiókban) – a minők az élő nyelvekben nem is léteznek, holott szükségesek volnának, – legtermészetesebben kifejezni, és a természet egyszerűségéhez minden nyelvbeli haszontalanságok s akadékok félrevetésével legjobban közeliteni, vagy inkább az emberi érzeteket a testi nyelvek akadálya nélküli kifejezhetésének valódi lelkében angyalképen lakni? – Mert lám! minden privat-nyelvész látja: hogy még a legmiveltebb nyelvek is az érzetek legtökéletesebb kifejezésére nézve nagyon elégtelenek; – mert nem tudjuk kifejezni nem a mai napon faragót ’sculpentem’ (a mi a participium jelen idejében van) – hanem a tegnap faragót ’heri sculpentem’ (a ki faragottnak ’sculpentusnak’ mint eleven ember nem mondhatik): – de átlátja még a szónemeknek (genusoknak) s a majdnem minden szónál uralkodó keserves szabályoknak haszontalanságát is; – mert sok van ollyan az élő nyelvekben, a mi nem szükséges; – és sok nincsen, a mi szükséges az érzelmeknek valódi kifejezésére. – Ellenben örömmel szorítja kebléhez ezen művet, melly az ollyas haszontalanságoktól s akadékoktól ment, minden hiányt kipótol, változhatatlan, – és tükör gyanánt szolgál a világ minden nyelvei számára, midőn kivált azok önön honukban is nyomorultak a csupa honi érzeteknek jelentésében is, sőt idő szerinti változás alá is vannak vettetve.”
A tökéletes nyelv keresésének olyan kérdéseit boncolgatja itt a szerző, melyekre már – azt gondolhatnók – nincs ellenérv, ám N. Zabó Lajos még tovább megy:
„3or. Midőn valamelly író vagy művész (legyen az orvos, mérnök, gazda, katona, publicista, pap, historicus sat.) valamelly egyes nemzetnél akarja munkáját kiadni, – ha ő azt a jelen műnek szabályai szerint irandja, – tehát munkáját nem csak egy nemzet, de egyszerre az egész világ megérti átfordítás nélkül, (a mi is más különben sok fáradsággal, idő és pénzvesztegetéssel, sőt a majmolt eredeit munkának rontásával is együtt járna).”
Ezen érv hatása alatt megoldódni látszik bármely (szak)irodalom olvasásának emberiséget sújtó problémája – anélkül, hogy a saját anyanyelvén kívül akár egyetlen másikat is meg kellene tanulnia, a tudásra szomjazó ember nem vész el a fordítás útvesztőiben. És ha még ez sem elég, következzék az alábbi érv a világszerte érthető írásmód mellett:
„4szer. Főképen pedig – a mi legnagyobb figyelmet érdemel, – ezen találmány a világszertei kereskedésre, váltó, utazólevelek készítésére; nyilvános és magán öszefelelkezésekre; – továbbá a telegraphra, melly eddiglen a csupa képzeti és abstract dolgoknak közölhetésében nagyon hátra volt, – nem különben minden tudományok közlésére, – az ujságokra, – több nemzetek által is értetni kellető törvények s parancsok érthetőségére; – végre a valamelly nagy seregben együtt levő tárgyaknak bélyegek által leendő egymástóli elkülönözhetésére nézve a legjobb, legrövidebb s legkönnyebb módot nyujtja tanitó nélkül is.”
A világszerte érthető írásmód az elméleti kérdések mellett a gyakorlatban is megoldást nyújtana tehát – a kereskedelemtől a magáncélú telegráfig, az újságoktól a törvényekig mindenhol alkalmazható; s mindezt tanár nélkül teszi. De van még tovább is:
„5ször. Az egyes nemzetek honi nyelveikben való irásra nézve is a jelen mű a legrövidebb stenographiai; még is világszerte érthető móddal kedveskedik.”
Ha eddig valaki is érzéketlen maradhatott a projekttel kapcsolatban, itt az idő átértékelni álláspontját a világszerte érthető írásmódot illetően. De ha mégsem, egy utolsó érv bizonyára mindenkit meggyőz:
„6or. Sok elrejtett historiai, geogprahiai, gyár és mesterségbeli, gazdasági, orvosi sat. titkok több ezer évtől fogva heverhetnek Chinában, Tibethben, Monomatapában sat. mellyek az ottani nyelveknek itteni nem tudása, és csak általános irás általi nem értése miatt is másképp örök sötétségben maradnának, s ime! a világszerte érthető irásmód mindazokat is előttünk ismeretessé teendheti.”
Miután titok többé nem marad rejtve, szem nem maradt szárazon, ezen utolsó érvet követően N. Zabó Lajos az alábbiakkal zárja cikkét:
„Miután tehát sem a ruha, sem hit, sem törvény, sem szokás, hanem csak a nyelv teszi a nemzetek közt a legelidegenitőbb különbséget, a nyelveket pedig összeegyesíteni lehetetlen, tehát ezen örökös, és csak a hiúz és rókákhoz illő vad idegenkedés enyhitése tekintetéből, minthogy a régi azon oktalan szokásban, hogy semmit hasznosabbá s könnyebbé ne tegyünk, hanem még a puskát is tüzes kanócczal süssük ma is el, megmaradni mintegy a baromiságba az emberiségbőli visszalépés volna; reménylem erősen, hogy ezen mű is minden nemzeteknél még előbb, mint a Cotta, arabiai számjegyek, kártya, teke- és schach-játékok, józan politia, phisica, és mathesis igazságai, táncz, szövés sat. közegyetértéssel elfogadtatandik; – de a főbb helyekeni bemutathatásrai moecenások hibáznak! – N. Zabó Lajos ügyész”
Könnyen azt gondolhatnánk, ezek után egy ilyen jellegű tervezet előtt zöld volt az út a sikerig, noha az már a fentiekből is kiviláglik, hogy a szerzőnek sürgősen „moecenások” kellenek. Nem árulunk el azonban nagy titkot akkor, amikor azt mondjuk: nem tolongtak a jelentkezők.
Messze van, mint Sümeg Jászladánytól
Az 1840-es évek közepén nem mindenki lelkesedett a világszerte érthető írásmódért, mondván, hogy hát azért vannak e honban égetőbb problémák is, már ha csak a nyelv és anyanyelv terén néz szét is az ember. A „B. J. K. fűzfői plébános” aláírással érkezett olvasói levél a Nemzeti Ujság 1846. február 19-i számában „Áldor, főáldor” címmel a nyelvújítás problémáira hívja fel a figyelmet, s ezzel párhuzamba állítja az emberiség közös írásrendszerének kérdését. Egyebek közt az alábbiakat olvashatjuk:
„Mind e lapoknak különféle vidékekről beküldött czikkeiben, mind egyebütt többször olvastam ezen szókat ’áldor, főáldor’ kétségkívül pap, presbyter, főpap, püspök sat. helyett. Noha az uj szavak gyártásának nem vagyok ellensége; sőt örömmel üdvözlöm minden egynek megjelenését nyelvünknek viruló mezején; mivel a szavak nem egyebek, mint az ész fogalmainak kül symbolumai, következéskép a ki uj szót gyárt, azt teszem fel róla, hogy vagy uj eszmét fedezett fel, vagy a réginek kifejezésére alkalmasabb symbolumot talált: mindazáltal az áldor szót a megjegyzett értelemben nem látom elfogadhatónak. [...]
Sok szavaink vannak, mellyek az ’áldor’-hoz hasonlólag a nyelvtan elveivel megütköznek; de sokkal több eszmék és tárgyak keringnek köztünk idegen nyelveken, mellyeknek kifejezésére teljességgel hiányzanak nyelvünkben az alkalmas symbolumok vagy nevek; és íme! a helyet, hogy ilyen és hasonló csorbákat pótolnánk, anyanyelvünket gazdagítanánk, simitgatnánk, és tökéletesbitenénk, arról kezdünk ismét, mint már ezelőtt néhány évvel, álmodozni, hogy ’világszerte érthető nyelvet és irásmódot alkossunk’. Nem mondom én, hogy ez is jó, hasznos és kivánatos nem volna; hanem csak azt állitom, hogy a ki hivatást és elegendő tudományt érez magában, előbbvalónak kellene tartania, szorgalmát és fáradságát anyanyelvének tökéletesbítésére fordítani, és arra törekedni, hogy először mi hofiak értsük meg egymást, s hogy saját nyelvünkön tudjuk fogalmainkat helyesen kijelenteni; és csak ezután szánna időt hasonló elmefuttatásokra. Ha nyelvünk még jelen tökéletlen állapotát nézem, és a világszerte érthető irásmódra gondolok, – némi hasonlatosságot látok itt is a rosz országutak és vaspályák közt. Mindenfelé tervezzük, sőt építjük is itt ott a vaspályákat, és – vége hossza nincs a sok panasznak a rosz országutak ellen, mellyek a hazának minden vidékéről széthangzanak! Igy világszerte érthető nyelvnek alkotásában fáradoznak némelly honfitársaink, és az előttük heverő édes anyai nyelvet nem méltatják figyelmükre; előbb kivánnak az egész világon értetni, azután saját szülőföldükön.”
Nos, a fűzfői plébános váteszi szavai némileg előre jelezték a világszerte érthető írásmód további sorsát. Vélhetőleg az, hogy a nagy nyilvánosság előtt a világszerte érthető írásmód szerzője neve mellett nem fedte fel azonnal lakcímét is egyben, ahova a potenciális mecénások a mű kiadásához szükséges pénzt utalhatják, nem járult hozzá a projekt sikeréhez.
A Honderü című lap 1846. február 3-i számában megjelent, a világszerte érthető írásmódról szóló összefoglalójában az alábbiakat olvashatjuk:
„Egyik hirlap nevezetes találmányáról tudósítja az olvasóvilágot, melly nem több, sem keveseb, mint egy ’Világszerte érthető irásmód’, vagyis olly módja az irásnak, mellynek segélyével egyik nemzetbeli egyén röviden, czélszerüen s kimeritőleg képes érzeményeit, gondolatait közleni, bármi más nemzetbelivel, habár egymás’ nyelvét nem értenék is. A megoldott probléma tehát egy átalános világnyelv volna. A feltaláló, ki e roppant fába vágta a magyar fejszét, N. Zabó Lajos ügyész ur, ki ez eszmével 1828 óta foglalkodik, mig végre 1841-ben, mint irja, találmánya annyira megért, hogy avval most már a világ elé léphet. Feltaláló reméli, hogy találmánya, valamint a hangjelek, arab számjegyek stb világszerte elfogadtatik s általánosíttatik. Azonban mecaenas hiányzik – igy panaszoll a feltaláló ur – ki őt találmányával a világnak bemutassa. Egyébiránt részletesebben a találmány’miben állásáról nem tudósít.”
Külön érdekes a Honderü azon kritikai észrevétele, hogy bár N. Zabó Lajos fentebb idézett cikkéből az érdeklődő olvasó minden előnyét megismerhette a világszerte érthető írásmódnak, magáról a találmányról vajmi keveset árul el a szerző.
A Nemzeti Ujság 1846. március 3-i számában aztán N. Zabó Lajos újabb határozott lépésre szánja magát a siker felé vezető rögös úton:
„Zabó Lajos hites ügyvéd, ki a ’világszerte érthető irásmódot’ feltalálta, (l. lapunk 223 számát) ezen találmánya akadható pártfogóinak ezennel kinyilatkoztatja, miszerint Sümegvárosban Zalamegyében lakik, s az őt megkeresőknek műve egy példányával minden órában szolgálni kész.”
Úgy hihetjük, a lakcímét is felfedő szerző ezek után akarva sem zárkózhat el a potenciális mecénások ajánlatai elől: s valóban, szinte azonnal fel is bukkan egy érdeklődő. A Nemzeti Ujság 1846. március 26-i számában Mihálkovics Elek olvasói nyílt levelét közli a szerkesztőség, melyet „Zabó Lajos h. ügyvédhez” intéz:
„Jász-Ladány, márt. 14kén. – T. cz. ügyvéd ur! Örömtelt kebellel vettük t. cz. uraságodnak a Nemz. Ujs. 241dik számában kelt azon nyilatkozatát: miszerint Zalamegyében kebelezett Sümeg m. városbani lakását tudtul adni sziveskedett; ez uttal nem mellőzhetem el azon hazafiui szives ohajtásomat, mikint uraságodnak ’Világszerte érthető irásmód’ remek műve – ha a puszta jellemzés következtében, melly a Nemz. Ujs. 223dik számában olvasható, remek műnek mondani lehet – a nagy világ által méltóképp pártoltassék.
Előre bocsátván ezen őszinte kivánságomat, bátor vagyok uraságodat még egy nyilatkozatra felhívni, mellyben művét pártoló közönségének – bővebb e tárgybani felvilágosításaul – megmutatandja: valjon a személyes megkeresésen kivül, – miután az a távolság, s egyéb akadályok miatt is majd nem lehetetlen – mi módon, és mi áron (miután erről az első nyilatkozatban is semmi emlités sincsen) juthatunk az említett rememkű ohajtva várt birásához.”
(Forrás: jaszladany.hu)
Jászladánytól Sümegig 1846-ban eljutni valóban nem kis akadálynak tűnhetett – légyen szó akár olyan magasztos célról is, mint a világszerte érthető írásmód kéziratának megszerzése. A korszakalkotó és világmegváltó találmány előtt a távolság azonban nem lehet akadály: „Zabó Lajos hites ügyvéd” aláírással hamarosan meg is jelenik a világszerte érthető írásmód szerzőjének válasza Mihálkovics Elek nyílt levelére a Nemzeti Ujság 1846. április 5-i számában:
„A ’világszerte érthető irásmód’ czimű találmányomnak, melly felől ezen igen becses lapokban már kétszer felszólaltam, t. cz. uraságod kivánságára s a nagy érdemű közönség köztudomására is szükségesnek hiszem ezennel kinyilatkoztatni, miszerint addig is, mig ezen találmányom kinyomtathatását az illető helyeken kieszközölnöm sikerülend, mind azon t. cz. hazafiaknak, kik azt bár mi tekintetből is előlegesen megszemlélni s megvizsgálni kivánnák, mindenkor szerencsémnek tartandom egy csinosan lemásolt 7-8 ivre terjedő példányban 10 frtért p. p. akár postai, akár pedig magán- vagy könyvárusi uton megküldhetni. Az ez iránti megkereséseket csak bérmentett levélben fogadom el. – Kelt Sümegen (Zalamegyében) mártius 30kán 1846.”
Hogy mi lett ezek után Mihálkovics Elek és N. Zabó Lajos levelezésének és a vilászerte érthető írásmódnak további sorsa az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot megelőzően, a korabeli sajtóból nem derül ki. Bizonyos adatokból azonban arra következtethetünk, a siker még mindig nem érkezett el Sümegre.
Gyöngyöt a disznók elé
Már rég lezajlottak a forradalom és szabadságharc véres eseményei, hazánkban pedig éppen a Bach-korszak tombolt, amikor is a fenti nyilvános levelezést követően évekkel később, a Vasárnapi Ujság 1855. július 22-i számában egy szerkesztői nyílt levelet olvashatunk „a világszerte érthető irásmód” atyjához. Ebből arra következtethetünk, hogy a Vasárnapi Ujság szerkesztősége publikálásra érdemes, anonim pályaműveket kért olvasóitól, s minden bizonnyal N. Zabó Lajos, a világszerte érthető írásmód (és más alkotások) szerzője is kapva kapott a publikálási lehetőségen – ám nemes szándékának hajója ezúttal a Vasárnapi Ujság szerkesztői értetlenkedésének jéghegyén kapott léket, és süllyedt el Titanic módjára.
(Forrás: Ifj. Pieter Brueghel - Gyöngyöket a disznók elé / Public Domain)
„Z..ó L..nak S..gen Z. megyében. – Már egyszer megirtuk pályafeladataink hirdetése óta, hogy a beküldött pályamunkákat nem szabad elárulni, s ön mégis bizodalmas levél kiséretében küldi 20 adomáját. Egyébiránt vegye megnyugtatásul azon szerény véleményünket, hogy ez uttal semmit sem vesztett, mert adomái között egy sincs közölhető. – ’A világszerte érthető irásmód’ és ’A paraszti algebra’ csudálatos munkáknak egyik rovatunkban sem adhatván helyet, nem lehetünk eszközlői sem annak, hogy szántóvető felebarátaink teknőbundában heverészve betüszámvetés nélkül számitsák ki a nap és hold távolságát, sem annak a szép dolognak, hogy ’a csupa magyar szüz akár az amerikai kreollal szerelmeskedhessék levélben.’”
A sümegi N. Zabó Lajos újabb kudarca után a Vasárnapi Ujság 1859. október 23-i számában „Minden nemzettől megérthető általános irásmód” címmel viszont egy meglepő híradásról olvashatunk. Zimonyban napvilágot lát egy pazigráfiai kiadvány – de nem N. Zabó Lajos tollából:
„’Posigrophie’ czim alatt Zimonyban Paic Mózes egy kis füzetet adott ki német nyelven, melly egy olly már régebben sokak által keresett általános irásmód felállításának eszméjét és tervét közlé, melly szerint p. o., ha valaki magyar nyelven irna, az olvasva a német a maga, az angol, franczia szintén a maga nyelvén megértené. Ez irásmód betüi az arab számok lennének, és minden szónak lenne egy meghatározott száma, p. o. e szót ember a 2439 szám képviselné; ha tehát a franczia e számot látná, ezt a maga nyelvén l’homme-nak ejtené, a német pedig der Mensch-nek mondaná. A nevek hajtogatásának, az igék hajlitásának (mit magyarul ragozásnak nevezünk), minden változata a főnév után teendő számok által lenne jelelve. Igy a nominativust semmi, a genitivust már a 2. szám jelelné. E szerint 2439-2 annyi mint emberé, des Menschen, de l’homme, mert a 2 a genitivust jeleli, s igy a tőnevet minden nyelven az esetben, a magyarban az illő raggal kellene kimondani. Továbbá a hasonlitó lépcsőt a 40, a tulhaladót az 50 szám jelenti; ha tehát e szám 1231 minden nyelven annyi mint jó, gut, akkor az 1321-40 hasonlag minden nyelven annyi mint jobb, besser, és ez: 1231-50 annyi mint legjobb, am besten. Igy van a nyelv minden módosulatának, számának, személyének, idejének, módjának, esetének sat. külön száma, melly mindig a tőszó után tétetik. – Az e rendszer nyomán föltett irás szavait, akármelly nemzetbeli olvassa, az egyes szavakat saját nyelvén a kijelelt eset-, mód-, idő-, vagy számba teszi, s igy annak összefüggő értelmét kitalálja. Hogy ez irásrendszer létesüljön, szükséges volna megelőzőleg a világ tudósainak egy közös szótárt késziteni, mellyben meg lenne határozva, hogy minden tőszót, rag-, módszám-, idő- stb. módosulatot s az összekötő indulat stb. szókat, miféle számok képviseljék. Magától értetődik, hogy ez általános irásmód nem valami könnyű, s hogy csak azok által megtanulható, kik anyanyelvüket s ezenkivül legalább egy idegen nyelvet, elméletileg, tudományos alapossággal értenek.”
A Vasárnapi Ujság 1860. március 25-i számában aztán a fenti cikkhez kötődően az alábbi helyreigazítás olvasható – csekély elismerésül N. Zabó Lajos évtizedes és hiábavaló munkássága iránt:
„Világszerte érthető írásmódot mint Paic Mózes ur találmányát ismertettük olvasóinkkal a Vas. Ujs. 1859-ki 4-ki számában egy füzet nyomán, melyet Paic ur adott ki Zimonyban. Most az U. I. hasábjain olvassuk, hogy Zabó Lajos hazánkfia ez irást sokkal könnyebb és egyszerűbb rendszerrel már ezelőtt 30 évvel találta fel, de még eddig nem lelvén kellő pártolásra, az egészszel hallgatni volt kénytelen.”
Szinte tragikomikus a sors részéről, hogy az az N. Zabó Lajos, ki ekkor már 52 éves volt, s ki már 32 éve foglalkozott a világszerte érthető írásmód közkinccsé tételével, a sajtóból kénytelen értesülni arról, hogy Zimonyban más szerző tollából megjelent egy hasonló kiadvány. Öröm az ürömben, hogy a vetélytárs pazigráfia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – N. Zabó Lajos találmánya viszont a sajtó tanúsága szerint örökre kéziratban maradt, így igazából soha nem tudhattuk meg, milyen is lenne a világ, ha ma mindenki ismeretében lenne a világszerte érthető írásmódnak, élvezve annak fentebb, a szerző által 1846-ban kifejtett összes előnyeit.
Szerintem nem rosz ötlet, csupán a számok helyett kell használni alapszavakat a ragok és egyéb nyelvtani járulékokhoz meg nemzetközi rövidítéseket. (pl.genitiv) Ezzel aztán, ha van jó nemzetközi grammatika és mondatttan, lehetne olyan formát kidolgozni, amit mindenki megért, hiszen az alapszavakat kell csak leforditani és ismerni a nemzetkozi grammatikat és mondattant..
Egy ilyen metanyelvből, talán még számitógéppel is könnyen lehet élő nyelvre forditani.
Egyebként régebben foglalkoztam egy forditó programmal, ami pont ilyen metanyelvre forditott volna.
Jó vicc. Nem tudom hogyan gondolhatták akár csak régen is, hogy ez számsor majd a világon mindenhol érthető lesz. Mikor csak egy számsor, épp olyan feltörhetetlen kód feloldókulcs nélkül, mint a természetes nyelvek. Ha ez ilyen egyszerű lenne, hogy írjunk egymás után arab számokat, mint jelentési és szófaji, nyelvtani kategóriákat, akkor már rég átállt volna erre a világ. Ilyen baromságot és álnyelvészkedést is csak egy „üvvéd” találhat ki. Remélem azért nem roppant bele szellemileg ebbe a rettenet nagy találmányába.
A másik, ami a nemzetközi egységesítést illeti nyelvileg, hogy hiába találnak ki és szabványosítanak akármit, ha nem terjed el. Ott van pl. az eszperantó, hiába van sok híve minden országban, nem lett interlingua. Vagy ott az IPA, amivel legalább a nemzeti írásmódokat, ábécéket ki lehetne váltani, mégse használja senki néhány nyelvészen kívül, ezen a kategórián belül is inkább csak hangtanosok, de ők is inkább csak Európában. Az átlag ember legfeljebb szótárakban találkozik vele, de ott meg túlegyszerűsítve, pontatlanul, fonémikusan használják, ami meg további tévhiteket szül. Ezekhez képest egy számsor még annyira sem triviális. Értem egyébként, arab számokat minden országban használnak, és ezzel próbált valamit kezdeni ügyvédke, de nagyon melléfogott vele. A számok még a betűknél is sokkal absztraktabbak.
Mai szemmei nézve nagyon szórakoztató, hogy a 19. századi embereknek milyen elképzelései voltak a világ működéséről. Igazából csak az internet elterjedésével döbbenhettünk rá, hogy mennyire nem egyszerű valamire felhívni az emberek figyelmét, nemhogy ország- vagy világszinten, de még pár száz ember esetén is.
A jelek szerint ügyvéd úr még tovább folytatta a küzdelmet:
archives.hungaricana.hu/hu/lear/ZAMLJegyzokonyvek/46205/print/