Egy nyelv a világnak: eszperantó, a gyűlölt, eszperantó, a szeretett...
Múlt hét hétfőn kb. kétezer ember gyűlt össze a lengyelországi Białystokban, hogy szülővárosában megünnepeljék közös nyelvük megalkotójának, Lazaro Ludoviko Zamenhof születésének 150. jubileumát. Ez volt a 94. eszperantó világkongresszus. Az eseményt a hírek szerint antiszemita akciók zavarták meg.
Merthogy Zamenhof lengyel zsidó volt, egyébként pedig szemészorvos és filológus. Anyanyelve az orosz és a jiddis volt, de beszélt lengyelül és németül is, és ismert még vagy 7-8 európai nyelvet. Az eszperantó első változatát 1887-ben adta ki, egy tankönyv formájában. A nyelv nevének jelentése „remélő”: ez volt akkor a tankönyv írójának álneve. Zamenhof azt remélte, hogy nyelvével megvalósíthatja a nemzetközi nyelvi egyenjogúság tökéletes verzióját: a közvetítő nyelv olyan legyen, amit senki a világon nem beszél anyanyelveként, így mindenki egyenlő eséllyel és hozzájárulással vehet részt a különböző nyelvek jelentette kulturális falak lebontásában.
(Forrás: MTI/Németh Ferenc)
Korábban a latint szerette volna feléleszteni, de túl bonyolultnak találta. Így tűzte ki céljául egy könnyen tanulható, egyszerű és rugalmas nyelv megkreálását. Miután beletanult az angolba, rájött, hogy a latinban tapasztalt szövevényes igeragozás teljesen fölösleges, az orosz alapján viszont úgy látta, hogy néhány rag, pontosabban affixum használata jótékonyan csökkenti mind a szövegbeli, mind pedig a szótári egységek (az eszperantó terminológiájában „gyökök”) számát. Így a nyelv az igeidőket, néhány módot és névszói esetet raggal fejezi ki, a többit elöljáróval. A szógyökök számának minimalizálásáról pedig a gazdag képzői bázis gondoskodik.
Okos szóalkotás
A legfontosabb ragok egy betűből állnak (s megjegyezzük, hogy itt a betű kivételesen a precíz kifejezés, ugyanis elsődlegesen írott nyelvről van szó). A szófajt magát is egy magánhangzó jelzi: minden főnév -o-ra végződik, a melléknevek -a-ra, a határozószók -e-re, az infinit, vagyis nem ragozott igék pedig -i-re. Az eszperantó nagy furmánya, hogy a gondosan megkomponált ragoknak köszönhetően még az összetett ragokkal vagy képzőkkel megtűzdelt szavak is tökéletesen kiejthetők maradnak, így biztosítható egy kivételmentes rendszer.
Az 1887-es tankönyvben egy kb. 900 szóból álló szókincs is szerepel, amit Zamenhof főleg az újlatin és germán nyelvekből válogatott össze, módosított és készített elő a nyelvtanhoz.
Az első világkongresszust 1905-ben tartották, az eszperantisták azóta évente összeülnek. A nyelvet az Eszperantó Akadémia, egy 45 tagú szervezet felügyeli.
Beomlott nyelvi híd
Az eszperantó az idők során kétségtelenül elért kisebb-nagyobb sikereket, itt-ott hivatalos nyelvvé is vált, de a totalitárius diktatúrák üldözték, és a nagy áttörést sosem valósította meg. A kudarcnak feltehetőleg – a nyilvánvaló politikai mellett – elvi okai is vannak.
Először is mesterséges nyelv, ennélfogva nehezen értelmezhetők rá a természetes, beszélt nyelvek bizonyos jelenségei. Például az, hogy ez utóbbiak elválaszthatatlanok a beszélőik kultúrájától. Ennek jellemző lenyomata az idiómakészlet is, vagyis a speciális jelentéssel bíró állandó szókapcsolatok, szólásmondások; az, hogy ilyenek nincsenek az eszperantóban, a mozgalmisták szerint éppenséggel előny, lévén szó csupán közvetítőnyelvről, de így rögtön korlátozzák is a nyelv használati körét. Érdekes kérdés, hogy mégis miért fordítják a kezdetektől fogva az irodalmi kánon jelesebb darabjait (Zamenhof maga is a Biblián és Shakespeare-en tesztelte a nyelvet), és hogy milyen minőségűek ezek a fordítások. Az idiómák tekintélyes része más idiómával fordítható a célnyelvben. Az eszperantó esetében viszont ezeket mindig körül kell írni, hiszen ha tükörben fordítanánk például azt, hogy „angolosan távozott”, egy angol eszperantista ezt nem értené. Valószínűleg így is elkerülhetetlen, hogy a forrásnyelv némely kulturális lenyomata bekerüljön az eszperantó fordításba, emiatt viszont az eszperantó anyagok másodfordítása nehézkessé válhat. Márpedig egy közvetítőnyelvnél ez nem előnyös.
Ráadásul az idiómakészlet hiányával szembeni védekezés, vagyis a kultúrasemlegesség érve is megbukik, ha azt nézzük, hogy az eszperantó szókincse és tulajdonképpen nyelvtana is mennyire eurocentrikus. Egy kínai anyanyelvű ember számára például kétséges, mennyivel egyszerűbb az eszperantó, mint bármely más európai nyelv, amikor a kínaitól már az is teljesen idegen, hogy a nyelv jelzi az igeidőt az igén.
(Forrás: www.schorschkultur.de)
A megvalósult utópia
Számos más kritika éri még az eszperantót. Az igazság az, hogy egy mai képzett nyelvésznek az eszperantót utópiának kellene tekintenie, amit csak azért nem tehet meg, mert annak ellenére, hogy Zamenhof álma végül is nem vált valóra, a nyelv 120 év múltán is él, és – bizonyos szempontból – virul. Mesterséges volta ellenére már mindenhol élő nyelvként tartják nyilván. Az MTA Nyelvtudományi Intézete erről 2004-ben hivatalos állásfoglalást adott ki, Magyarországon a belőle való nyelvvizsgát elfogadják a diplomához, sőt, kifejezetten a diplomához évről évre népszerűbb. A tudomány nyelveként is megállja a helyét, néhány komolyabb intézmény, így például a San Marinói Nemzetközi Tudományos Akadémia hivatalos nyelve.
Kiadványok, magazinok, hivatalos nyelvként való elismerések... Még az egyik böngészőnek, a Mozilla Firefoxnak is van eszperantó változata –talán közös a varázsa a nyílt forrású mozgalommal; a „szeretet nyelveként” aposztrofálják. A beszélők számára vonatkozó becslések megoszlanak: néhány százezertől néhány millióig becsülik, és ezer körülire teszik azok számát, akik – általában két eszperantista gyermekeként – már anyanyelvűeknek számítanak (természetesen kétnyelvűként); közéjük tartozik Soros György is. Ha pedig már a magyar vonatkozásoknál tartunk, tudni kell, hogy hazánk a mozgalom egyik legbuzgóbb képviselője; az eszperantó irodalom egyik legnagyobb alakjának Kalocsay Kálmánt tartják, versei és fordításai mellett egy teljes grammatikát is írt.
Az eszperantisták tudják, hogy nem lehet egyenlő tanulási feltételeket biztosító nyelvet létrehozni, ők csupán azt akarják, hogy mindenkinek tennie kelljen valamit a közös nyelvért. Az eurocentrizmus dacára a távol-keleti és az arab országok is lelkesen fogadják az immár több mint egy évszázados kezdeményezést, nekik az angol hátrányára ez érthető érdekük. Bár történtek kísérletek a megreformálásra (például annak érdekében, hogy szélesebb kulturális spektrumból hozzanak be szavakat), újabb nyelveket származtattak belőle, az eszperantó azonban túlélte ezeket a kezdeményezéseket.
Ami pedig a nyelvészeti kriticizmust illeti, kutatások azok minden érvényessége mellett is kimutatták, hogy az eszperantó első idegen nyelvként nagyon hasznos, még akkor is, ha utána nem használjuk. Egy felmérésben az egy évig eszperantót, majd utána három évig franciát tanuló alanyok jobban tudtak franciául, mint azok, akik négy évig csak a franciát tanulták. Az első idegen nyelv tanulása ugyanis köztudottan speciális nehézségeket jelent, amin egy erősen szabályszerű, „logikus” nyelv könnyen átlendít.
(Forrás: sobrecuriosidades.com)
Az eszperantó tehát bizonyította életképességét és létjogosultságát, azonban a világban elfoglalt helyét továbbra is az a tény határozza meg, amit nem tud felülírni: nevezetesen hogy a világnyelv politikai kategória.