135 éve született Ioszeb Dzsugasvili
Orosz híreket, blogokat, kommenteket olvasva és egykori orosz barátokkal beszélve szinte tapintható, milyen mértékben növekszik Oroszország-szerte a Sztálin iránti nosztalgia. Új Sztálin-szobrokat állítanak, templomi ikonokon jelenik meg Sztálin, 2011-ben november 7. előtt egy hónapig a sztalinobusz a Generalissimus képével Ukrajnát és Oroszországot.
Az írás először 2011. december 23-án jelent meg „Akkor született, mikor nőni kezd a fény” A Wang folyó versein. A cikkben a közelmúltban történtként említett események a 2011-es publikációhoz képest értendőek.
„Akkor született, mikor nőni kezd a fény” – mondták Sztálinról, aki a hivatalos szovjet történelemkönyvek szerint december 21-én született.
Azóta már közismertté vált a cári rendőrségnek azokból a dokumentumaiból, amelyeket hatalomra kerülése után nem sikerült megsemmisíttetnie, hogy valójában a napforduló előtt három nappal, 18-án született, de növekvő számú hívei mindmáig 21-én ünneplik meg az évfordulót, ahogy annak lennie kellett.Orosz híreket, blogokat, kommenteket olvasva és egykori orosz barátokkal beszélve szinte tapintható, milyen mértékben növekszik Oroszország-szerte a Sztálin iránti nosztalgia. Többször utaltam rá a Wang folyón is, és sokszor gondoltam, hogy írok már róla egy-egy kínálkozó alkalom, az új Sztálin-szobrok állítása, a Sztálint ábrázoló templomi ikonok, a mostani november 7. előtt egy hónapig a Generalissimus képével Ukrajnát és Oroszországot járó sztalinobusz, az orosz kalózszájtokon gyarapodó újsztálinista irodalom vagy más hasonló eset kapcsán, de valahogy sosem vitt rá a lélek. A tegnapi születésnapi felvonulás után azonban úgy gondoltam, nem halogatom tovább. Álljon itt ez alkalomból Roj Medvegyev nemzetközi tekintélyű történész egy írása, amelyet azóta szeretnék lefordítani, amióta megjelent a Московские Новости április 15-i számában.
Látom, hogy az országban egyre szaporodik a tendenciózus áltörténelmi irodalom, s ezen belül a Sztálint és a sztálinizmust dicsérő könyvek, amelyek minden tudományos kritériumot alulmúlnak. Dübörög a sztálinizmus leplezetlen propagandája, annak nyílt tagadása, hogy Sztálin bármiféle bűnt elkövetett volna. Az 1930-as évek terrorját ismét az országon belül megbúvó ötödik hadoszlop létével magyarázzák, és fennen hangoztatják, hogy az 1936-38-as koncepciós perek valóban a nép ellenségeire sújtottak le – olyanokra, mint Buharin és Zinovjev. Az indokolatlan represszió létét egyszerűen letagadják. S teszik mindezt a legnagyobb egyetértésben az akkori vizsgálatokat vezető főügyésszel, Visinszkijjel.
(Forrás: A Wang folyó versei)
Az ilyen könyvek állításainak és tényanyagának túlnyomó része a sztálini időkben közzétett állításokon és tényeken alapul. Ha például Tuhacsevszkij marsallról van szó, készpénznek veszik 1937-es kihallgatásának jegyzőkönyveit – amelyeket kínzással csikartak ki belőle. Vagy azt állítják, hogy a bírósági ítéletek következtében „csak” nyolcszázezer embert végeztek ki, amikor több millió (!) embert lőttek főbe „peren kívül”, ahogy akkoriban mondták. Letagadják a háború utáni repressziót és az antiszemita kampányt is. „Sztálin hatalmas politikai vezető volt,” mondják, s ezzel gyakorlatilag minden hibáját és bűnét letagadják és/vagy igazolják.
Az egykori jegyzőkönyvek és dokumentumok manipulációi a tény- és valószerűség illúzióját keltik. Ténylegesen azonban a Sztaliniszt könyvsorozat valamennyi kötete az akkori hamisítványok felújítása. Valamikor még vásároltam is ezeket a könyveket – igyekszem megismerni az ellenfelek álláspontját –, de aztán feladtam. Hiszen miféle érvet lehetne mondani egy olyan szerzőnek, aki még ma is tagadja Sztálin és Berija felelősségét a katyńi mészárlásért? Csupán megállapítom tehát a tudatos hazugság tényét.
Úgy tekintem ezt a sorozatot, mint a lakosság történelmi analfabetizmusával űzött spekulációt (mert legalábbis a fiatalabb generáció ténylegesen analfabéta ezen a téren). Kiadása politikai megrendelésre történik. Nehéz megállapítanom, kinek a megrendelésére, minthogy egyetlen tanulmány sem látott erről napvilágot. De azt látom, hogy nagy részben az Ekszmo és a vele kapcsolatban álló kiadók a felelősek érte.
Néhány éve ők adták ki Nyikita Hruscsovról szóló könyvemet. Szemmel láthatólag azért egyeztek bele a kiadásba, mert a könyv valamiképpen kritikus volt [a Sztálint elítélő – a ford.] Hruscsovval szemben. Ezt követően azonban kerek perec elutasították javaslatomat egy „Mit olvasott Sztálin: Irodalom a totalitárius társadalomban” című könyv megjelentetésére. A dolognak elvi oka volt. Ahogy a kiadó egy munkatársa nyíltan kijelentette: „Ez a könyv nem egyezik nézeteinkkel.” Később egy TV-riportban találkoztam az Ekszmo egyik alosztályának vezetőjével. Amikor rákérdeztem, miért nem lehet semmit tudni a könyvem sorsáról, legalább annyit elárult: „Nézze, nem fogjuk kiadni.” Ezután gyorsan átvittem a könyvet az „Emberi Jogok” kiadóhoz, ahol ki is jött, s el is kapkodták.
Akit én a kiadóban ismerek – neveket említeni nem fogok –, azok ideológiailag elkötelezett személyek, akiknek ez nyilvános megnyilatkozásaiból is egyértelműen kitűnik. A kiadónak azt az érvét, hogy a Sztaliniszt pusztán üzlet, mert az ilyenfajta irodalom jól fogy, könnyű megcáfolni azzal, hogy a Sztálin-ellenes könyvek is jól fogynak. A történelmi irodalom iránt növekszik az érdeklődés, az ország fiatal generációi meg akarják ismerni történelmüket. S ezt az érdeklődést másként is ki lehetne elégíteni: nemcsak hamisítványok, hanem valódi történeti irodalom kiadásával is.
Ők természetesen azt hangoztatják, hogy ezek nem történelemhamisítások, hanem „eltérő nézőpontok”, amelyek történelmünk „megjobbítására” törekszenek, hogy megszabadítsák a fiatalabb generációt attól a kisebbrendűségi érzéstől, hogy „ilyen szerencsétlen országban élünk”. Ehhez az állásponthoz azonban csakis kritikusan viszonyulhatunk. A történelmet nem lehet „megemelni”, a történelem olyan, amilyen. A történelmet csupán magyarázni lehet. Történelmünknek voltak sötét és fényes lapjai, teljesítményei és bűnei, és mindez objektív és méltó bemutatást kíván.
Az interneten már fellángolt a vita a Sztaliniszt könyvsorozat kapcsán. Érdekes, hogy a résztvevők egyike sem követeli az ilyen könyvek kiadásának betiltását, vagy azonnali visszavonását és bezúzását. Ez már a modern idők érdeme – Sztálin idején az eltérő politikai nézeteket képviselő könyvekkel rövid úton elbántak. Örvendjünk országunk és társadalmunk ilyen irányú változásának.
De mindebben valamilyen mértékben szerepet kellene vállaljon a kormány és a közintézmények is valamilyen össznemzeti ideológia kidolgozására. Ilyen ideológia nélkül a kormány egyszerűen nem létezhet. Hiszen mindenütt van ilyen, Európában éppúgy mint Amerikában, Kazahsztánban, vagy Belorussziában. Lehet vele nem egyetérteni, de attól még van. És minálunk a desztálinizációról folytatott éles társadalmi vitában az állam mintha egyáltalán nem akarna részt venni.
Nem értem például, ki a felelős a középiskolai történelemkönyvek kiadásáért. Az oktatási és kulturális minisztériumban homlokegyenest ellenkező tendenciák élnek egymás mellett. Nekem személyesen nincs határozott válaszom arra, miképpen kellene a kormánynak reagálnia erre a helyzetre, de az már nagyobb baj, hogy Tudományos Akadémiának vagy a Történeti Intézetnek sincs. Nincsenek kezdeményezések, nincs felhívás társadalmi vitára, az igazság és a megoldások keresésére.
Nyilvánvaló, hogy alja irodalomról van szó, de a tudósoknak erőt kellene venniük undorukon, és elmagyarázni az olvasók számára, miként, miből és mi célból jöttek létre. Nem lehet egyszerűen tudomást sem venni a létükről.
Nem becsületes pusztán azt hangoztatni, hogy ezek a könyvek tömeges népi igényt elégítenek ki. Hiszen maga a kiadó is alakítja ezt az igényt azáltal, hogy szándékosan torz képet alakít ki az ország múltjáról. Ebből következőleg a kormányzatnak – már ha egyáltalán érdekelt a desztalinizációban – a tényeket és a kutatás jelenlegi állását bemutató seregnyi más könyvet, filmet, kiadványt, tévéadást kellene szembeállítania a történelemhamisításokkal. Népszerűsítő, de még nem ponyvairodalmat kiadnia. Hiszen lehetséges olyan könyveket is írni, amelyek könnyen emészthetőek, de egyszersmind igazmondóak. És ami a legfontosabb: az államnak egyértelműen jeleznie kellene, kinek az oldalán áll.
(Forrás: A Wang folyó versei)
Az ország vezetőiről szerzett tapasztalataim alapján arra kell gondoljak, hogy nem kívánnak belekeveredni ebbe a vitába, legalábbis nem szeretnének egyértelmű nyilatkozatokat tenni róla. A csinovnyikok a kulisszák mögött félnek bekapcsolódni a vitába, akár mert nem merik kimutatni hozzá nem értésüket, akár hogy összeütközésbe ne kerüljenek a fennsőbbség akaratával. Valamikor meghívtak az összorosz történelemtanárok konferenciájára. Arról folyt a vita, milyen iskolai történelemkönyvre van szükségünk. A záróülésre megérkezett Putyin és Szurkov [a legfőbb szürke eminenciás – a ford.] is. Az előbbi a tanárokkal az asztal körül folytatott baráti beszélgetésében hangsúlyozta egy „jó történelemkönyv” fontosságát, de nem nyilvánított véleményt e könyv tartalmáról, és semmit sem árult el a legfontosabb történelmi problémákhoz való személyes viszonyáról.
Az utóbbi évek során Putyin és Medvegyev nem egyszer nyilatkoztak Sztálin ellenében, de soha nem tették ezt következetes politikájukká. Egy dolog a szó, s más dolog a cselekvés. Hogy miért van ez így, az számomra felfoghatatlan.
(Forrás: A Wang folyó versei)
A Sztálin reneszánsza és Sztaliniszt könyvsorozatok (eddig kb. 20 cím) az Ekszmo és a Jauza közös kiadásában jelennek meg 2007 óta. A könyvek ideológiai álláspontjáról és minőségéről sokat elárulnak a címek: A sztálinizmus kézikönyve, Sztálin a törpék ítélőszéke előtt, Berija: a 20. század legjobb menedzsere (a sorozat egyik legnépszerűbb darabja, nyolc kiadást ért meg három év alatt). Az Ekszmo kiadói gyakorlata épp ezen a héten került a nyilvánosság figyelmének középpontjába, hála a Sznob projekt honlapján indított vitának. A vita radikális résztvevői az Ekszmo valamennyi kiadványának bojkottjára szólítanak fel, beleértve Ljudmila Ulickaja, Viktor Pelevin és más sikerszerzők műveit is, mindaddig, amíg a legnagyobb orosz kiadó fel nem hagy a Sztálint és a sztálinizmust dicsőítő könyvek kiadásával. Az Ekszmo főigazgatója, Oleg Novikov azt hangoztatja, hogy a törvény adta kereteket és a piac logikáját követve jár el, s elkötelezettségét hangsúlyozza „olvasói igényeinek kielégítése iránt, anélkül, hogy cenzúrázná azokat” (a Kommerszantban nemrég megjelent interjúból). Ljudmila Ulickaja, a holocaustról és a Szovjetunión belüli másként gondolkodókról szóló számos mű szerzője arra a felhívásra, hogy szakítsa meg az együttműködést az„Ekszmóval, azt válaszolta, hogy „nem támogatja az ilyenfajta kategorikus és szélsőséges nézeteket”, s azt kérte, „ne kényszerítsék” őt olyan helyzetbe, ahol képtelen volna kiadni munkáit.
A Facebookon nemrégiben fórum nyílt Прекратите издавать сталинистские книги / Stop publishing Stalinist books címmel, amely a közeljövőben kerekasztal-beszélgetéseket tervez a témáról.
Kapcsolódó cikkek A Wang folyó versein