Marr és a történeti nyelvészet 2.
A Marr nyelvészeti nézeteit tárgyaló második írás Marr politikai elismerésétől (1933, Lenin-díj) a marrizmus politikai eredetű tudományos megbuktatásig (1950, Sztálin közbelép) követi az eseményeket.
Nyikolaj Jakovlevics Marr helyzete az 1920-as évek második felében ingatag volt: akadtak szakmai ellenfelei, ugyanakkor magas pártfogókra is számíthatott, így például Lunacsarszkijra. Ennek ellenére helyzetét bizonytalannak ítélte, félt esetleges letartóztatásától is. 1929-ben Je. D. Polivanov, a nyelvészet terén Marrnál sokkal nagyobb koponya indított tudományos támadást a marrizmus alapvető tételei ellen. A tudóst azonban mind a sajtó, mind a tudományos közélet kiközösítette, végül kénytelen volt „vidékre” távozni (előbb Üzbegisztánba, onnan pedig Kirgiziába).
A következő támadás Marrt és a marrizmust a Jazikfront (Nyelvi Front) nevű fiatal nyelvésztársaság felől érte. A jazikfrontosok egyetértettek Marr-ral az indoeurópaisztika (értsd: a történeti nyelvészet) elítélésében, ők a nyelvről szóló új tanítás más elemeit támadták (pl. a jelnyelv és beszéd közti kéznyelvi fázis feltételezését). A két tábor nyilvános vitája 1930 végén zajlott le. Marr tanítványai a vita után is folytatták ellenfeleik lejáratását. Akkoriban ez úgy történt, hogy a tudományos ellenfelek nézeteltéréseiket rögvest politikai síkra terelték, egymást a marxizmus félremagyarázásával, meg nem értésével vádolták, s ebből következően az új rend ellenségének kiáltották ki. Végül is a marristák ilyen nemtelen eszközökkel arattak győzelmet, s a marrizmus hosszú időre uralkodó nézetté vált a szovjet nyelvészetben.
Marr politikai elismerése, mely helyzetét tovább stabilizálta, valójában csak e viták lezajlása után történt meg: 1933-ban az elsők között kapta meg a Lenin-rendet, valamint még életében róla nevezték el a Nyelv és Gondolkodás Intézetét (1931 óta így nevezték a Jafetikus Intézetet).
Az 1936–1939 közötti időszak a Szovjetunió történetének legsötétebb periódusa. A terror elszabadulása nem kímélt senkit: a nyelvészek közül marristák és antimarristák egyaránt áldozatokká válhattak. Megállapítható, hogy nem nyelvészeti nézeteik okozták vesztüket. Az ellenségkereső és ellenségeket gyártó, minden kontroll nélküli, ámokfutó hatalmi apparátus mintegy véletlenszerűen sújtott le éppen rájuk.
A tudomány berkein belüli csatározások és a politikai terror eseményeit hátrahagyva most tekintsük át Marr és tanítványainak szembenállását a történeti nyelvészettel. Marr és követőinek nézetei tömören:
1. Az őshaza, az alapnyelv és az alapnyelvből szétágazó nyelvcsalád koncepciója tarthatatlan, mivel a társadalmi szükségletek szerint szerveződő közösségekben nem lehetett helye rokonsági viszonyoknak. Ezek a kapcsolatok óhatatlanul felbomlottak:
A nyelvben nem annyira a fiziológiai adottságok fontosak, mint inkább a társadalmi világnézet és a szervező jellegű eszmék. Maguk a törzsek nem fizikai adottságok alapján szerveződtek, hanem a társadalmi szükségletek szerint, amelyek a gazdasági élet fejlődésének folyamatában álltak elő. Valamiféle tiszta rassznyelv egyszerű alakulatait, szűziesen érintetlen képviselőjét nemcsak hogy egyetlen törzsben sem találhatjuk meg, még a jafetikusban sem, de ilyen soha nem is létezett.
2. Marr szerint a nyelvek, ha egymással kapcsolatba lépnek, nyelvi formákat is átadhatnak egymásnak, nem csak szavakat:
A régi nyelvészeti iskola azt tanította, hogy szavak kölcsönződnek, de formák nem. Ma már ezt sem tartjuk igaznak, minthogy a formák kölcsönzése ugyanúgy lehetséges, és tömeges és hosszan tartó érintkezés esetén a beszéd szerkezete s vele a gondolkodásmód, s következtetésképpen a morfológia is eljuthat az egyik törzsi képződménytől a másikhoz, akár a szókincs.
3. A nyelvi eltérések vagy hasonlóságok nem a nyelvek rokonságából vagy a rokonság nem létezéséből erednek, hanem az egyes csoportok társadalmi hasonlóságából vagy különbözőségéből:
A rokonság: társadalmi hasonlóság, a nem-rokoni viszony: társadalmi különbség.
4. Az indoeurópai alapnyelvről:
Az a gondolat, hogy valamely adott nyelv, lett légyen bármilyen tökéletes is, örökkévaló lesz, ugyanolyan irreális, mint a modern európai tudománynak az a tanítása, hogy az indoeurópai nyelvek egy meghatározott indoeurópai nyelvből származnak. Ez a mese talán érdekelheti a gyermekeket, de a komoly tudományos kutatások számára abszolúte használhatatlan eszköz. Ellenkezőleg: minden nyelvet, így az oroszt is, paleontológiai metszeteiben kell vizsgálni, vagyis a benne egymás után lerakódott rétegek szemszögéből…
A 2. világháború után a Szovjetunió hiába maradt győztesként a porondon, egykori szövetségeseivel megromlott a viszonya. A nehéz külpolitikai helyzet a belpolitikában is érződött. Az ideológiai elzárkózás fokozódása, a belső ellenségek újbóli keresése kiváló lehetőséget kínált a marristák számára, hogy tudományos ellenfeleiket ismét megpróbálják elhallgattatni – ismét csak tudományon kívüli eszközökkel is. A frontális támadás 1948 februárjában bontakozott ki. Kezdeményezője Szergyucsenko, a Nyelv és Gondolkodás Intézete moszkvai tagozatának vezetője volt. Legélesebben azonban egy másik marrista, Filin lépett fel a szovjet nyelvészet „megtisztításának” érdekében. E támadás eredményeképpen Marr tanításai teljes győzelmet arattak: 1949-ben minisztériumi körlevél tette kötelezővé Marr műveinek egyetemi oktatását, az akadémia pedig határozatban nyilvánította ki, hogy a szovjet nyelvészet sikerei Marr munkásságán alapulnak.
A határozat a marrizmussal ellentétes tanokat hirdető nyelvészek között említi D. V. Bubrihot, a finnugor nyelvek kutatóját. Pedig szegény Bubrih megpróbált mindent, még a marrizmus egyes tételeit is elfogadta. Az egészet azonban nem tudta megemészteni. A nyelvészeti kultúrharc közepette, 1949-ben, 59 évesen meghalt egyetemi katedráján.
Még az is lehet, hogy elbocsátották volna a munkahelyéről, mivel ezúttal ilyenek is előfordultak. Két örmény akadémikust (Acsarjan és Kapancjan) távolítottak el, és ugyanerre szemeltek ki két moszkvai kutatót is. Utóbbiak közül az egyik a pályája kezdetén álló finnugrista, B. A. Szerebrennyikov volt.
A marrizmus-vita
1949–1950 folyamán a szovjet kommunista párt Propaganda- és Agitációs Osztályának köreiben már ismert volt, hogy az ország nyelvészei két táborba tömörültek. A marristák és az antimarristák közötti feszültséget valahogyan rendezni kellett. Egy nyilvános vitára gondoltak. Ezzel egy időben egy másik szálon is elindultak az események. Arnold Sztyepanovics Csikobava nyelvész, a grúz kommunista párt vezetőjének, K. N. Csarkvianinak kérésére bírálatot írt Marr tanairól. A megrendelő eljuttatta Sztálinhoz a tanulmányt. A bölcs vezér figyelmét felkeltette a nyelvről szóló új tanítás. Úgy gondolta, neki van egy még újabb a tarsolyában. Havas Ferenc levéltári kutatásai szerint a szovjet pártlap, a Pravda által 1950 májusában indított vita egész menetét a háttérből Sztálin szervezte meg.
Az újságban publikált vitairatok a Marr új tanait védelmező és a marrizmus ellen föllépő történeti nyelvészek kiegyensúlyozott erőviszonyait tükrözték. És igen, ekkor jött Sztálin: a bölcs vezér eldöntötte a vitát. Ott sújtott le, ahol senki sem várta: kifejtette, hogy a nyelv nem felépítmény jellegű. Ezenkívül nem igaz Marr azon állítása sem, hogy a nyelv osztályjellegű, továbbá a történeti nyelvészet nem idealista tudomány. Sztálin nem fogadta el azt a marri tételt sem, hogy a nyelv szakaszos fejlődésű lenne, szerinte a nyelv fejlődése folyamatos és egyenletes, nincsenek benne robbanásszerűen gyors periódusok. (Az idők folyamán több nyelvészt is meggyanúsítottak azzal, hogy a nagy vezér cikkét valójában ő írta – pl. Vinogradovot, Csikobavát. Havas Ferenc szerint azonban az iromány nyelvészeti dilettantizmusa inkább Sztálin saját gondolatait tükrözi.)
A szovjet pártlapban folyó vitában Sztálin még egyszer megszólalt, értelmezve korábbi gondolatait. Krasenyinnyikova elvtársnő kérdéseire válaszolt… (Ha ugyan a hölgy létező személy volt, s ha létezett is, kérdéseit ő találta ki, nem maga Sztálin. Egyébként már az első cikk is kérdés-felelet formájú volt, úgy látszik, a nagy vezér kedvelte a megnyilvánulás ezen módját.) Sztálin fellépésével a vita eldőlt, a történeti nyelvészet végre előbújhatott az illegalitásból.
Vajon a tudományos cáfolat követelményeinek értelmében megcáfolta-e Sztálin Marr nyelvészeti tanításait? – kérdezi Havas Ferenc, már idézett könyvében. Persze kérdezheti, mert ő 453 oldalon tárgyalja a marrizmust, de nekünk erre itt nincs elég helyünk (mint ahogy hely hiányában Marr nézeteinek értékelésére is csak két bekezdés jut). A kérdésből egyébként sejthetjük a választ: nem (kifejtését lásd a 310–339. oldalon). Ugyancsak érdekes probléma, hogy Sztálin miért akart egy tudományos vitában megnyilvánulni. Miért szervezte meg oly gondosan a vitát, s koreografálta bele a közepébe a saját cikkét? A válasz: ugyanazért, amiért Néró költőnek képzelte magát. Mellesleg tanulságként még azt is megfogalmazhatjuk, hogy a nyelv nemcsak Magyarországon politikai kérdés…
A marrizmus itthon
Marr nézetei nem eresztettek gyökeret a magyar nyelvtudomány televényébe. A történeti nyelvészet a két világháború között Magyarországon keményen őrizte vezető pozícióját. Újabb nyelvészeti irányzatok nem tudták megrengetni trónusát. A marrizmusról nyelvészeink feltehetőleg nem is hallottak. Később sem ismerkedtek meg vele: ehhez kevés volt az idő az 1949-es magyarországi kommunista fordulat és a marrizmus-vitát lezáró Sztálin-féle megnyilatkozás között. A marrizmus nem tudta megingatni a történeti nyelvészet magyarországi pozícióit. Azok más miatt inogtak, habár csak éppen hogy: a természettudományok megnövekedett presztízse általában csökkentette a humán tudományokat művelő kutatók egyetemi és akadémiai pozícióit. A nyelvről szóló új tanítás hazai fogadtatásának adatait Békés Vera gyűjtötte össze. Véleménye szerint a marrizmus-vita lezárulása után, ahogy telt az idő, a magyar történeti nyelvészek képzeletében mind nagyobb lett a veszély, ami rájuk és tudományukra leselkedett. Ezzel is ügyesen erősítették tovább pozícióikat.
E szükségszerűen rettentően rövid összefoglalás végén a lehetséges értékelésnek is csak egy-két irányát mutatom fel. Békés Vera szerint Marr nyelvészeti nézeteivel az a legfőbb probléma, hogy kort tévesztettek. Vagyis egy korábbi paradigma keretében értelmezhetők, egy korábbi paradigma megbúvó zárványaiként. Marr nézetrendszere egyáltalán nem új nyelvelmélet, mivel egy három korszakkal korábbi rendszerből építkezik: felbukkanása nemhogy a strukturalizmus előtti tudományos korszak, hanem egy még korábbi nyelvszemlélet, a történeti nyelvtudomány előtti időkben dívó filozófiai, avagy romantikus irányzat megkésett jelentkezése.
Az írásomba beválogatott idézetek mutatják Marr gondolkodásának legfőbb problémáját – szélsőséges történelmiségét. A nyelv fejlődésére, változására Marr semmiféle történelmen kívüli indokot nem tartott elfogadhatónak. Véleménye szerint a nyelv minden jelensége, minden eleme kizárólag társadalmi-gazdasági viszonyok hálójában fejlődik, azok hatására. Vagyis Marr kiváló történész lett volna. Ő volt az a nyelvész, aki értette a történelmet, de ez sajnos megakadályozta abban, hogy megértse a nyelvet. (A nyelvészeknél ez általában fordítva van. :))
Felhasznált irodalom
Békés Vera: Az 1950-es évek magyar nyelvtudományi vitáinak értelmezéséhez. In: Tudománytörténeti tanulmányok. A Filozófiai Figyelő Kiskönyvtára/1. Bp. 1988. 3–36.
Havas Ferenc: A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány. Bp. 2002.
A Marr munkáiból vett részleteket Havas Ferenc fordította. Lelőhelyük az általa írt kötet.