Istenek és falovacskák

Hinné valaki, hogy néprajzi gyűjtőúton több mint ezer éves tálakat lehet találni? Akadnak persze fiatalabbak is – csak hat-hétszáz évesek. És vannak egy-kétszáz éves játékok is – bohócok, hintalovak, porcelánbabák –, melyek mind átlényegültek, megnemesedtek. Szertartások fontos kellékei, istenek jelképei az obi-ugoroknál. A mesének magyar őstörténeti vonatkozása is lesz.

Valójában nem ezt a témát kerestem. Az uszty-poluji régészeti kultúráról szerettem volna valamicskét megtudni, amikor a jamali régészeti expedíció honlapjára tévedtem. És akkor olyan cikkekre találtam, melyek együtt összerendeznek dolgokat. Dolgokat, melyekről korábban már itt írtam.

Szaszanida tálak az avarban

A Perzsiában egykor uralkodott Szaszanida-dinasztia korából származó fémedények legnagyobb gyűjteménye a szentpétervári Ermitázsban található. Azért éppen ott, mert ezek az edények az orosz birodalom egy nem is túl távoli szegletéből, a Felső-Káma vidékéről származnak.

Arrafelé érdemes a lábunk elé nézni az erdőben, mert lépten-nyomon ősrégi edényeket találhatunk az avarban. Legalábbis száz éve még így volt. Habár a javát már fölszedték, de még napjainkban is előkerül egy-kettő. A lelőkörülmények és a néprajzi megfigyelések arra utalnak, hogy ezeket az edényeket az egykori szent ligetekben a közösségi szertartások során használták komi-permják nyelvrokonaink.

Az aranyozott ezüstedények beáramlása folyamatos volt a Felső-Káma vidékére. Nemcsak Szaszanida-kori, de későbbi edények is előkerültek a földből. A helyi lakosok prémexportjuk ellenértékeként kapták ezeket a tárgyakat. Sámánszertartásaik során használták őket, mivel az edényeken ábrázolt személyekben és jelenetekben saját mitológiájuk hőseire és a hősök kalandjaira ismertek. Néha további szereplőket karcoltak bele a tálakba, így adaptálva és értelmezve az eredeti ábrázolásokat. E témáról három éve írtam a Rénhírekben (100 éves a „Keleti ezüst”), bizonyára mindenki emlékszik rá.

Szaszanida tálak a pitvarban

Az elmúlt negyedszázad néprajzi és régészeti szenzációja, hogy az obi-ugoroknál, Nyugat-Szibériában is egyre másra kerülnek elő régi tálak, edények. De nem ám a földből, hanem a sublót mélyéről! Lakóházak szentélyeiből, vagy az udvaron álló, kultikus tárgyakat rejtő, lábakon álló hombárokból. Megtalálásuk helye teljesen egyértelművé teszi, hogy ezeket a tárgyakat másodlagosan használták a helyi kultuszokban. Innentől bizonyosnak tekinthetjük, hogy a permi finnugoroknál is ilyen célokat szolgáltak.

A szinjai hantiknál Arkagyij Baulo expedíciója 2001 nyarán talált egy szaszanida tálat. A lakószoba előterében őrizték, annak is a jobb oldalán, ahová a nők nem léphetnek. A tál egy bikán ülő lándzsás vitézt ábrázol, amint éppen ledöf egy másik bikát. Fejdíszéből megállapítható, hogy ő I. Jazdagird perzsa uralkodó (399–421). A tál az 5. század első felében készült.

A tulajdonos szerint az edényt még a nagymamájának a nagymamája találta. A Szinján csónakáztak éppen, s kikötöttek, hogy megpihenjenek kicsit. Az ükmama meglátott valami csillogót a fűben. Megkapirgálva a talajt, több bronzüst bukkant elő, amelyekben nemcsak egy tálat, hanem különféle állatokat ábrázoló ezüst és bronz szobrocskákat is találtak.

Egy több ezer éves kultúra vége

A szaszanida tál megtalálásának körülményei megegyeznek az obi-ugor házi szentélyekből folyamatosan felbukkanó egyéb különös tárgyak történeteivel. Úgy tűnik, hogy az esetek többségében hiányzik az ezer éves kontinuitás: nemcsak ez a szaszanida tál, de a rövidesen tárgyalandó kisplasztikák és volgai bolgár tálak sem egyetlen család birtokában voltak az elmúlt évszázadok során.

A szakrális célokra használt edények és szobrocskák általában véletlenül kerülnek elő erdőkből vagy folyópartokról, sokszor több más tárgy társaságában (legalább is így mesélik). Ugyanúgy, mint a Felső-Káma mellékén, a megtalálási körülmények itt is elfeledett szentélyekre vagy a közösség előtt titokban tartott rejtekhelyekre utalnak. Csakhogy a kámai edények a múzeumokba kerültek, ezeket azonban megtalálásuk után újra használatba vették, s használják őket mind a mai napig. De már nem sokáig.

Ezek a tárgyak éppen azért kerülnek a kutatók szeme elé, mert akik ma őrzik őket, már egy más világot, más gondolkodást képviselnek, mint szüleik vagy nagyszüleik. Az öregek a hagyományokat már nem tudják átadni, mert a fiatalok elfordultak tőlük. De a globális térerő világában már azok is anakronisztikusnak érzik ősi hitüket, akik még tartják a szokásokat. Így hát megmutatják, sőt gyakran múzeumoknak is ajándékozzák ősi szertartásaik kellékeit.

Egy tál, amelyikből kettő van

Ennek a tálnak még regényesebb története van, mint az előzőnek. 1938-ban a Lozva folyónál járva Valerij Csernyecov följegyzett egy legendát. A történet egy ezüst tálról szólt, amelyet az Ob folyóból horgásztak ki. A manysi mesélő, N. Ja. Bahtyarov azt állította, hogy a tálat a saját szemével látta Verhnye-Nyilgyino faluban.

A szemtanú olyan jó leírást adott az edényről, hogy 1985-ben Izmail Gemujev és Arkagyij Baulo Verhnye-Nyilgyino mellett, Polum-Torum-Pig (Pelimi Isten Fia) szentélyének tárolóházikójában megtalálta és felismerte a nevezetes tálat.

Az edény a későszaszanida–szogd ötvösművészet terméke, a 8-9. században készülhetett, valahol Közép-Ázsiában. Egy várostromot látunk rajta. Két oldalról 7-7 lovas támadja az erődöt. Bentről kétségbeesett emberek (egyikük talán nő) lesnek ki az ablakokon. A várfalakon 7 zenész fújja a fanfárokat, feljebb 3 gyalogos harcos (támadók?, védők?) és 2 megölt vitéz (támadók?, védők?) látható. A közép-ázsiai edény másodlagos manysi használói utólag két szarvast karcoltak rá a tálra.

A Verhnye-Nyilgyinóban talált edény szinte tökéletes hasonmása az 1909-ben Bolsaja Anyikovszkaja (Permi kormányzóság, Cserdini járás) mellett talált edénynek. A tipológiai jegyek alapján feltehetőleg a később talált edény készült korábban.

Az adaptáció lépcsőfokai

A verhnye-nyilgyinói tál példáján lehet tanulmányozni az idegen eredetű tárgyak beépülését az obi-ugor mitológiába, használatba vételüket a különböző szertartásokban. Ennek lépcsőfokai Arkagyij Baulo szerint a következők: azonosítás, használat, hatás. A hanti és manysi emberek az idegen tárgyakban először felismerik valamelyik istenük vagy isteneik ábrázolását, illetve az ábrázolt jelenetet azonosítják mitológiájuk egyik epizódjával. Ezután a tárgyat szertartásaik során használatba veszik. A legérdekesebb azonban az adaptáció harmadik fokozata: a tálakon ábrázolt jelenetek újabb mitológiai történeteket inspirálnak, illetve a meglévő történetek a tálakon ábrázolt jelenetek hatására megváltoznak. Kannisto, Munkácsi és Rombangyejeva gyűjtéseit tanulmányozva Baulo arra a következtetésre jutott, hogy a Numi-Tóremmel és Mir-Szuszne-Hummal kapcsolatos mitológiai elképzelésekben szereplő aranyvárak, ezüstvárak talán éppen a verhnye-nyilgyinói és hozzá hasonló tálak ábrázolásai nyomán születtek meg. Sőt, egyáltalán az arany és az ezüst különleges értéke is csak ezen tárgyak révén válhatott ismertté az obi-ugoroknál, mivel náluk arany és ezüst nem bányászható, nemesfémekhez csak importból juthattak.

Volgai bolgár és „magyar–uráli” tálak

A szaszanida és posztszaszanida tálak beszerzési forrása egy idő után eldugult. Lehet, hogy ennek oka a közép-ázsiai politikai-gazdasági változásokban keresendő, de az is lehet, hogy a finnugor népek szomszédságában megerősödő volgai bolgár állam felszámolta a korábbi kereskedelmi kapcsolatokat. A keresletet azonban ki kellett elégíteni, ezért a volgai bolgárok elkezdtek maguk fémtálakat gyártani és a finnugor népekhez szállítani.

Natalja Fjodorova összefoglalása szerint Nyugat-Szibériából kb. 20 volgai bolgár eredetű ezüst tál és csésze ismert. Ezek közül a szerző 5 darabot a korai bolgár csoportba sorolt, készítésük idejét a 10-11. századra tette.

A volgai bolgár csoporton belül jó néhány olyan edény van, amelynek motívumai a Kárpát-medencei honfoglalók ötvöstárgyain is föllelhetők. Ezek stílusjegyeik alapján a korai volgai bolgár tálakhoz állnak közel. Annak idején, amikor még csak néhány ilyen tárgy volt ismert, Vlagyiszlav Darkevics úgy vélte, hogy azok egyenesen a Kárpát-medencéből kerültek keletre. Később Borisz Marsak és Natalja Fjodorova már úgy vélték, hogy ezek a tárgyak valahol Kelet-Európában készülhettek.

Napjainkban Fjodorova úgy véli, hogy készítési helyük Magna Hungaria volt, vagyis a magyar őshaza. Megtalálási helyük kizárólag az Urál környéke, illetve Nyugat-Szibéria északi része. E csoportba is 5 edény tartozik (illetve van két újabb, még publikálatlan példány is). Készítésük a 9-10. századra datálható. A tálakon általában lovas harcost ábrázoltak.

Ha ezeket az edényeket tényleg magyar mesterek készítették, akkor ez alátámasztja azt a feltételezést, hogy őseink igen későn hagyták el Magna Hungariát, de aztán annál sietősebben haladtak nyugat felé, hogy 895-ben megérkezhessenek oda, ahol most vagyunk.

Szibériai mesterek

A volgai bolgár és magyar–uráli tálak folytatták a szaszanida–szogd hagyományt. Olyan jeleneteket ábrázoltak, amelyek adaptálhatók voltak az obi-ugor mitológiába. A magyarok azonban elmentek, a volgai bolgárokat pedig legyőzték a mongolok.

A 13-14. század után ezeknek az edényeknek a gyártása megszűnt. Igény viszont továbbra is volt rájuk. Ezért a Szibériában megtelepült orosz mesterek a 18-19. században megpróbáltak hasonló tálakat készíteni. A Tobolszkban készített edényeken például vadászjelenetet vagy medvét ábrázoltak. A tálak peremén elhelyezett bélyegzők elárulják az edény gyártási helyét és idejét, valamint utalnak az ötvösmester nevére is.

Támogasd a hazai ipart!

Magyarországon nagy hagyománya van a hazai termékek ócsárlásának, az idegen – lehetőleg „nyugati” – eredetű tárgyak kultuszának. Ezt a hagyományt időről-időre nemzeti felbuzgások próbálják megtörni, és a hazai termékeket népszerűsítő rövid életű kampányok indulnak. Vajon az obi-ugorok is hittek a „nyugati” termékek jobb minőségében, vagy más oka volt az idegen eredetű tálak beszerzésének?

Arkagyij Baulo magyarázata szerint az obi-ugorok annyira tisztelték isteneiket, hogy nem szívesen ábrázolták őket. Ezért vették nagy örömmel az idegen eredetű tárgyakat. Különösen szerettek ilyen tárgyakat találni. Emiatt nem biztos, hogy mindegyiket találták, esetleg a megtalálásról szőtt egyik-másik mese költött lehet. A kultikus célokra használt talált tárgyakat nem volt szabad a ház lakóterébe bevinni.

Ez a koncepció azonban nem biztos, hogy helytálló, hiszen például Barszova Gorából szárnyas medve ábrázolása ismert, ami nyilvánvalóan egy iráni eredetű mitológiai jelenet adaptációja. E témáról másfél éve írtam a Rénhírekben (A szárnyas medvéről), bizonyára mindenki emlékszik rá.

Az obi-ugorok tehát saját készítésű tárgyakat is használtak szertartásaik során, de nem tagadható, hogy kultikus célokra tényleg nagyon szívesen alkalmaztak idegen eredetű tárgyakat. Például elefántot.

A rejtőzködő elefánt

1893-ban Dmitrij Anucsin publikált egy fotót, amely egy elefántszobrocskát ábrázolt. A kép az Északi Szoszva mellékén készült. A történet szerint ezt a tárgyat is találták az erdőben. A művészettörténészek 7-8. századi közép-ázsiai készítményként határozták meg.

1935-ben Valerij Csernyecov látta a szobrot Jipig-ojka (Fülesbagoly-öreg) szent ligetében, Halpaul település mellett, az Északi Szoszvánál. Az elefánt mint a túlvilág jelképe, a küszöb őreként állt alkalmazásban, és egy szent hombár előterében helyezték el, szép kelmékbe burkolva.

1989-ben Izmail Gemujev és Arkagyij Baulo már nem találta meg a nevezett szentélyt… Aki találkozik az elefánttal, mondja meg neki, hogy bújjon elő, a háború véget ért.

Természetesen nem véletlen, hogy éppen egy elefántszobrocska válhatott kultikus tárggyá. Mamutnak nézték. Amit jól ismertek, hiszen csontjai lépten-nyomon előkerültek a földből. Sőt néha jégbe fagyott egész mamutot is találtak (ez ma is előfordul: Ljuba, a mamutleányka 2007-ben került elő a Jamal-félszigeten). Úgy vélték, hogy a mamut a föld alatt él, ezért került az elefántszobrocska a túlvilág őrének szerepébe.

Szépasszonyok kultusza

2000-ben a szinjai hantiknál találtak egy különös pózban ábrázolt ezüst leányzót. Talán táncosnő vagy akrobata, éppen fekszik, lábait fölemelve, avagy ugorva úszik a levegőben. Kezében antilopfejet tart. Az antilop szája nyitva. Azon keresztül lehetett kiinni az üreges szoborba öntött folyadékot. Tehát ez a kisplasztika valójában egy ivókürt. Közép-Ázsiában készülhetett, a 8-9. század fordulóján. Az 1930-as években a sámánokat is üldözték, ekkor a szobrot más tárgyakkal együtt rövid időre elásták egy ládában. Elképzelhető, hogy ezt az időszakot leszámítva több mint ezer éve folyamatosan birtokolták.

Arkagyij Baulo óvatosan utalt arra, hogy ez a szobor kapcsolatban lehetett az Arany (Ezüst) Asszony kultuszával. Talán ez a szobor is a Kaltes-Asszony jelképe lehetett. A rejtélyes bálványhoz fűződő történetek gyakran Ezüst Asszonyról szólnak. Az obi-ugor mitológia eme legfontosabb női szereplője a különböző történetekben Numi-Tórem lánya, testvére vagy felesége.

Ennek a szobornak a létezése bizonyítja, hogy az Arany vagy Ezüst Asszonyról szóló történeteknek nagyon reális magjuk van. E szobor alapján elképzelhetjük, hogy mekkora is lehetett az a bizonyos Arany Asszony (persze lehet, hogy több is volt belőle) – semmiképp sem olyan hatalmas, ahogy azt az európai rézmetszők a térképekre rajzolták. Ha ez a szobor napjainkban előkerülhetett, nem lehetetlen, hogy valamikor az Arany Asszonyt is megtaláljuk. Esetleg éppen ez a szobor az Arany Asszonyról szóló történetek egyik ihletője. E témáról nemrég írtam a Rénhírekben (Az Arany Asszony titka), bizonyára mindenki emlékszik rá.

Mir-Szuszne-Hum hintalovon és más csecsebecsék

A szaszanida–szogd tálaktól és szobroktól a 18-19. századi orosz tányérkákig ívelő fejlődésből láthatjuk, hogy mennyit romlott az obi-ugorokhoz eljutott idegen eredetű tárgyak minősége. De nem a minőség számított, hanem az ábrázolt jelenet, ember vagy más élőlény adaptálhatósága, az obi-ugor mitológiába való beilleszthetősége. Az európai ipar fejlődésével lehetővé vált, hogy tucatszám készüljenek olyan dísztárgyak, sőt gyerekjátékok, melyek az avatott obi-ugor szemlélő számára szakrális tartalommal bírtak. 1692-ben egy ilyen találkozást írt le Isbrand Ides:

Egy alkalommal két hanti ember ment fel a hajójukra, hogy halat adjanak el az utazóknak. A hajón tréfás kedvű matrózok működésbe hoztak egy felhúzható játékmedvét. A hanti halászok teljesen megrémültek, mivel a medvét legfőbb istenükkel, Numi-Tóremmel azonosították. A kínos helyzetnek Isbrand Ides vetett véget. Eltetette a játékot, s ezzel egyenrangú féllé emelte az utazók hajójára látogató osztják halászokat. Nem kellett megalázkodniuk az európai utazók számára semmi szakralitással nem bíró egyszerű játék előtt.

Ez az eset számunkra is tanulságos, rávilágít arra, hogy a világ különböző tájain mennyire különböző kultúrák alakultak ki. Már Ides megértette, hogy a különbségek ellenére e kultúrák egyenrangúak. Nekünk is így kell szemlélnünk a hantik és manysik hitvilágáról szóló beszámolókat. Isbrand Ides utazásának finnugor eseményeiről két évvel ezelőtt írtam a Rénhírekben (A komi–lív nyelvrokonságról és a sátáni játékmedvéről), bizonyára mindenki emlékszik rá.

Nagy Péter cár Kínába küldött követének, Isbrand Idesnek hajóján az obi-ugorok talán először láttak európai játékokat. Vonzalmuk e csecsebecsék iránt tartósnak bizonyult. Nagyon népszerűek voltak a lovacskák. Készülhettek bronzból, fából vagy akár papírmaséból. Numi-Tórem legkisebb fiát lovon járó vitézként képzelték el. Ha a hintalovon huszár is ült, az ő maga volt Mir-Szuszne-Hum, a Világügyelő Férfi, Numi-Tórem legkisebb, ám legrangosabb, legfontosabb fia. Ilyen lovas figura fotóját már Valerij Csernyecov is publikálta az 1930-as években. Az utóbbi negyedszázadban Gemujev és Baulo sok játéklovat dokumentált.

A múzeumokba elvétve már korábban is bekerültek más jellegű játékok is. Tobolszkban egy bohócot formázó bronz csörgőt őriznek. Az újabb gyűjtések során előkerült Szuevat faluból egy porcelán táncoslány mint a Kaltes-Asszony jelképe, Zeljonij Jar faluban pedig béka formájú locsolókannát őriztek a titkos bőröndben mint házi védőszellemet. A helyi hiedelmek szerint az Agan folyó védőszelleme, Agan istenasszony béka képében inkarnálódik.

Az a jelenség, hogy az elmúlt évezredben folyamatosan és zökkenőmentesen épültek be az obi-ugorok hitvilágába az idegen eredetű tárgyak, mutatja e hitvilág erejét és jól átgondolt logikus rendszerét. E hitvilág önmagába zárt, de világos és érthető magyarázatot adott a természet rendjére, ezért is maradhatott fenn napjainkig.

Felhasznált irodalom

Baulo 2002a – Бауло, А. В.: Сасанидское серебряное блюдо с р. Сыня

Baulo 2002b – Бауло, А. В.: Иранские и среднеазиатские сосуды в обрядах обских угров

Baulo 2003 – Бауло, А. В.: Серебряные блюдца из музея пос. Саранпауль

Baulo 2004 – Бауло, А. В.: Связь времен и культур (серебряное блюдо из Верхне-Нильдино)

Baulo 2009 – Бауло, А. В.: Арлекин, остяцкий идол

Fjodorova 2002 – Федорова, Н. В.: Западная Сибирь и мир средневековых цивилизаций: история взаимодействия на торговых путях

Fjodorova 2003 – Фёдорова, Н. В.: Торевтика Волжской Болгарии. Серебряные изделия X-XIV вв. из зауральских коллекций

Köszönet Csepregi Mártának a segítségért. A főcímet Sütő Andrástól loptuk.

Kapcsolódó tartalmak:

• A sámán feje lepottyant…
• Az önmagán kísérletező finnugrista
• Elsöprő hanti győzelem a finnugor csodaversenyen
• Obi-ugor videók a Youtube-on

Hasonló tartalmak:

• A szárnyas medvéről
• Az Arany Asszony titka
• Halotti maszkok a Nemzeti Múzeumban
• A csata elmarad, menjetek békével
• A honfoglalás antropológiája

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)