Az elveszett űrhajós Udmurtiában
Az antiturista kerüli az olyan helyeket, melyek a turista számára vonzóak. Daniel Kalder igazi antiturista, ezért látogat Oroszország nemzetiségi köztársaságaiba. Sorozatunk befejező részében Udmurtiai látogatásáról lesz szó.
Míg a korábbi látogatások időpontja homályban maradt, egészen pontosan tudjuk, Kalder mikor látogatott Udmurtiába: 2004. március 13-án érkezett. (Másnap elnökválasztás volt. Volkovval, az akkori „udmurt” elnökkel szemben elég furcsa társaság indult. Köztük például egy munkanélküli és bankszámlával sem rendelkező, Udmurtián kívül élő tatár, illetve egy testvérpár, akik szinte minden paraméterükben megegyeztek. A szóbeszéd szerint mindannyian Volkov emberei voltak, és szerepük a potenciális ellenzéki szavazatok megosztása volt: a tatár pusztán a tatár szavazatok besöprésére volt jó, a testvéreknek viszont azért kellett egyszerre indulniuk, hogy egymástól is elvegyenek szavazatokat, és egyik se kaphassa meg a többséget még véletlenül sem. Volkov a mai napig Udmurtia elnöke.)
Udmurtia vonzereje
Kalder állítása szerint kezdetben nem sok mindent tud Udmurtiáról: mindössze azt, hogy neve az ugly 'ocsmány' és a mud 'sár' szavakra emlékezteti.
Némi tájékozódás után megtudja, hogy az udmurtok története bizonyos vonásaiban emlékeztet a marikéra: mindkét nép tatár, majd orosz megszállás alatt élt. Az egyetlen különbség, hogy míg a marik időről időre fellázadtak, az udmurtok némán tűrték a sorsuk, legfeljebb néha beljebb húzódtak erdeikbe.
És éppen ez válik izgalmassá: miféle nép az, amelyik ennyire könnyen feladja saját identitását? Kalder később útját így nevezi: egzisztencialista utazás a nemlét szívébe.
Léteznek-e udmurtok?
Útjai során először Kalder a hivatalos szervekhez fordul, hogy segítsenek neki könyve írásában. Az izsevszki önkormányzat képviselője rögtön azt ajánlja neki, hogy menjen vidékre, ha az udmurtok érdeklik. Felhívja a figyelmét arra is, hogy Csajkovszkij Udmurtiában, Votkinszk városában született.
(Forrás: Wikimedia commons)
A tisztviselő tanácsára Kalder ellátogat a városi galériába, ahol egy – általa érdektelennek minősített – ikonkiállítást tekinthet meg, továbbá a Mihael Tyimofejevics Kalasnyikovról szóló kiállítást. Kalasnyikov nem Udmurtia szülötte, de az itteni fegyvergyárakban irányította találmányának, az AK-47-es géppisztolynak a gyártását és továbbfejlesztését. A világ ötvenöt országában használatos, és több embert öltek meg vele, mint a hirosimai atombomba. Amikor 1997-ben szabadalmaztatták (és Oroszország elkezdte behajtani a jogdíjakat a különböző országokban gyártott másolatokért), már 70 millió példány volt belőle a világon. A kiállításon elsősorban fényképek tekinthetők meg, melyeken Kalasnyikov szélesen mosolyog családja vagy orosz politikusok körében, de megjelenik például Kadhafi elnök társaságában is. (Kalder megfigyelése szerint viszont 1990 előtt a családjában nem volt fényképezőgép.)
(Forrás: Wikimedia commons)
A múzeumban az udmurtokról semmit nem talál, és az ott dolgozók is csak a város ipartörténetéről tudnak adatokat, az udmurtokról semmit. (Sőt, arra a kérdésre, hogy ők maguk udmurtok-e, egyenesen kacagnak.)
Nem sokkal szerencsésebb Kalder az állami múzeumban sem, pedig itt talál udmurt néprajzi anyagot, sőt, egy udmurt származású múzeológus kíséri. Ám kérdéseire, hogy mégis miben különbözik az udmurt kultúra az orosztól csak általános válaszokat kap: alapjában véve nincs sok különbség, a két kultúra erősen hatott egymásra. Amikor arra kérdez rá, hogy miért kötöttek a fákra szalagokat, azt a választ kapja, hogy különböző okokból, amikor pedig megkérdezi, mit jelentettek a különböző színű szalagok, egyedül a fehérről mondják el, hogy a tisztaságot jelképezte.
Eljut Kalder az udmurt színházba is, ahol a színház történetéről hallva (egyszerű munkások amatőr színpadából nőtt ki a professzionális színház) és a régi fényképeket nézegetve úgy érzi, végre van miért lelkesedni. Amikor azonban közli, hogy szeretne megnézni egy darabot, felvilágosítják, hogy azon a héten csak gyerekelőadás van, az is oroszul. (Egyébként egy magyar darabot, Urbán Gyula Minden egér szereti a sajtot című mesejátékát adják elő.)
(Forrás: Fejes László)
Az udmurt nyelvről
Kalder ír egy rövid fejezetet az udmurt nyelvről is. A hasonló jellegű kiadványokhoz képest meglehetősen pontos, de a kommentárokról nehéz eldönteni, hogy naivak vagy ironikusak-e. Elsősorban az udmurt nehézségeit emeli ki. Leírja, hogy az udmurtban tizenöt eset van, ráadásul a főnevek még számban és személyben is ragozhatók (azt nem említi, hogy ez a birtokosra utal), így egy névszónak kb. kétszáz alakja is lehet! Persze ez minket, magyarokat nem lep meg.
Annál meglepőbb, hogy a hatféle udmurt múlt idő meglepi Kaldert, hiszen az angol nyelvtanok még ennél is többel számolnak. Igaz, az angol nem tesz különbséget aszerint, hogy a beszélő látta az elmondott eseményt, vagy máshonnan értesült róla. Ezen kívül az udmurt képes olyan képzőt adni az igéhez, mely azt jelzi, hogy a cselekvő valójában csak tettette a cselekvést. Az udmurt a tagadásban nem az igét, hanem a tagadószót ragozza. Kalder szerint az egyetlen könnyebbség az udmurt tanulásában, hogy az udmurtban nincsenek nemek: bár lehet, hogy ez is inkább zavaró.
Ami a finnugor nyelvekben jártas olvasót meglepheti, az az, hogy mindezt Kalder miért éppen az udmurtról mondja el. A fentiek szinte mindegyike elmondható a mariról is (melynek további nehézsége az angol szemmel bizonyára rémisztőnek tűnő magánhangzó-harmónia), annak nehézségével mégsem rémisztgeti az olvasót.
A baltás gyilkos esete
Könyve végén Kalder egy olyan történetet ír le, mely egész Oroszország működését szimbolizálhatja.
Egy nap egy fiatalember besétált egy izsevszki rendőrörsre, és bevallotta, hogy ő az a sorozatgyilkos, akit keresnek. A megelőző két év során öt embert ölt meg (és négy másikat is megkísérelt megölni). A rablótámadások során mindig baltát használt, áldozatai mindig idősek voltak, és mindig videóikat vitte el. A támadásokat mindig lakóhelye közvetlen szomszédágában, egy négyzetkilométeres körzetben követte el. Meglepődve szembesült azonban a ténnyel, hogy a rendőrség semmiféle sorozatgyilkost nem keres: a nyomozók úgy vélték, hogy az esetek közötti hasonlóságok csupán a véletlen művei.