Saját zenéjüket kedvelik a majmok
Fura állatok a majmok. Nem szeretik az emberi zenét. Ezért külön kellett írni nekik sajátot. Az eredményről a Scientific American számolt be.
A zene – a ritmus és a dallam kettőséből felépülő struktúra – az emberi nyelv és kultúra egyik legősibb, legfontosabb eleme. Már a kisbabák is érzékelik: a lassú, hosszabban elnyúló, kevésbé éles zenei elemeket tartalmazó daloktól vagy versikéktől megnyugszanak, elalszanak, míg a ritmusos, pattogó, harsány melódiáktól felélénkülnek, sőt, akár sírni is kezdenek.
Nekünk, embereknek tehát fontos a zene, és elég hamar elfogulttá is válunk iránta. Mit tegyen tehát az a kutató – David Teie, a washingtoni Nemzeti Szimfonikus Zenekar zeneszerzője és csellistája –, akit érdekel a zenének az érzelmekre gyakorolt hatása, de nem szeretne (pozitív irányban) elfogult eredményekhez jutni? Keresnie kell egy gazdag hangkészlettel rendelkező, zenét azonban nem vagy csak elvétve hallgató fajt. A majmok bevonása ilyenformán kézenfekvő választás.
A kísérletek során bebizonyosodott, hogy a választott faj – konkrétan a gyapjasfejű tamarin (Saguinus oedipus) – zenei szempontból kissé problémás. Ugyanis nem csupán nem hallgat zenét, hanem ha hall is, egyszerűen semmibe veszi. Még Mozartot is! Az elmondások szerint mindössze két emberi értelemben vett zeneszám – a The Grudge a Tooltól, illetve az Of Wolf and Man a Metallicától – váltotta ki a tamarinegyedek érdeklődését: mindkettőtől megnyugodtak.
A kíváncsi zeneszerző így kénytelen volt szakértők – etológusok, pszichológusok és zenészkollégák – bevonásával külön majomzenét írni. A félperces zeneművek a majmoknak a félelmet kifejezőtől a megnyugtatóig terjedő hívóhangjainak jellegzetességeit használták fel Teie hangjával és csellójátékával kísérve, hihetetlenül felgyorsítva.
A kapott eredmény leginkább hallgathatatlan, emberi fülnek legalábbis elviselhetetlen: „mintha végighúznám a körmöm egy táblán”, mondta róla a komponista. A majmok azonban kajálták, és manipulálódtak: a megnyugtatónak szánt daraboktól lecsillapodtak, lelassultak, a félelemkeltő művektől pedig megrémültek és ideges viselkedésmintákat mutattak.
A hatás kulcsa leginkább a sebesség: míg a Metallica percenként 200 hangot játszik le, a majomzenékben percenként 500 hang csendül fel. A különbség hatalmas és behozhatatlan – talán nem is csoda, ha a két faj ízlése nem fedi egymást.
A kutatók most újabb fajok zenei ízlésének feltérképezésén töprengenek. Mi a nyulakat ajánljuk.