Zaklatás a Facebookon: a bölcsőtől a klaviatúráig
Zaklatja az ex a Facebookon? Kényszeresen figyeli volt partnere profilját? Egyre gyakoribb jelenségről van szó – ami viszont igazán izgalmas, hogy egészen korai tapasztalataink is befolyásolják, hogy viseljük a szakítást az online térben.
Milyen jól néz ki a volt nőm abban a bikiniben! Vajon most kivel él? Vannak gyerekei? Állati jó pasi volt ez a Dezső, bár kissé meghízott az utóbbi időben – viszont most bezzeg elég jól keres, a facebookos képeiből ítélve! Van-e csaja most? Hú, most szakított a Szandrával, akit egyébként ki nem állhattam soha...
A közösségi médiának köszönhetően a kukkolástól a zaklatásig meglehetősen gyorsan lehet eljutni. A kukkolás ugyanis az egyik legelterjedtebb észrevétlen interakció – köszönhetően annak, hogy ezzel a módszerrel igen gyorsan lehet informálódni a célszeméllyel kapcsolatban, ráadásul úgy, hogy megspóroljuk magunknak a személyes kapcsolatfelvétellel járó munkát. A facebookos zaklatás viszont már egészen más tészta: szinte mindig árt kapcsolatainknak (legyen szó szerelmi vagy akár munkahelyi kapcsolatokról), mégis egészen elterjedt jelenségről van szó. A közösségi média a digitális voyeurizmust normává tette – ha a lehetőség adott, akkor ugyanis a legtöbben jellemzően nem kapják el a tekintetüket.
(Forrás: Evan-Amos /Public Domain / Commons )
Vissza a bölcsőhöz
Mégis úgy tűnik, hogy egyesek sokkal hajlamosabbak mások online megfigyelésére. Úgy tűnik, hogy ezt a hajlamot jelentősen befolyásolja az, ahogyan életünk korai szakaszában kapcsolataink alakultak a bennünket gondozó személyekkel.
A fenti megfigyelést a kötődéselméletet kidolgozó John Bowlby munkájára alapozva Mary Ainsworth pszichológus tette – számol be róla a Scientific American Anthropology in Practice blogja. Kapcsolataink egyfajta mutatója az egyének közötti érzelmi kötődés – gyermekként azokhoz az emberekhez kezünk kötődni, akik a biztonságunkról és jólétünkről gondoskodnak. A felnőttek ezt a kötődést azzal segíthetik elő, hogy érzékenyen értelmezik és reagálják le a kisgyermek által kifejezett igényeket, és segítenek neki a megtapasztalt stressz kezelésében.
Ugyanakkor ezek a kötődések nem kell, hogy kölcsönösek legyenek. A csecsemő akkor is kifejleszt kötődést, ha ezt a folyamatot nem segítik elő aktívan, hiszen nem sok lehetősége van arra, hogy kivonja magát egy előnytelen gondozási környezetből. A csecsemő és a gondozó közötti kölcsönösség az, ami a kialakuló kötődés típusát meghatározza. Bowlby munkája alapján Ainsworth úgy találta, hogy a gondozási élmény természete négy különböző típusú kötődést alakíthat ki.
Az első ilyen a biztonságos kötődés: a kisgyermek érzi, hogy számíthat a gondozóra a szükségletei kielégítésében. Ez a korai biztonságérzet magabiztosságban fejeződik ki, a gyermek hajlamosabb lesz örömmel felfedezni a világot a gondozó jelenlétében. Ezek a gyerekek lehangoltak lesznek, amikor a gondozó nincs jelen, de örömre derülnek, ha visszatér, mert biztosak abban, hogy az anyagi és kommunikációs igényeiket kielégítik. (Természetesen nem minden igényről van szó: a biztonságos kötődés a kisgyermek és a gondozó közötti sikeres kommunikációról szól, ahol a kommunikáció nagyobb részt sikeres.)
Az aggódó-ambivalens kötődést kialakító gyermekek kevésbé örömmel fedezik fel a környezetüket és habozva veszik fel a kapcsolatot idegenekkel, még a gondozó jelenlétében is. Amikor elválnak a gondozótól, szeparációs szorongást tapasztalnak meg, de nem érzik biztonságban magukat a gondozó visszatértével sem. Sőt a gyermek ilyenkor haragos is lehet a gondozóra, ami Ainsworth szerint alapvetően azt a célt szolgálja, hogy – a gyermek korlátozott eszközeivel – megpróbálja ellenőrzés alatt tartani azt, hogy a gondozó mikor áll számára rendelkezésre.
Az aggódó-elkerülő kötődést kialakító gyermek kerüli a gondozót, mert az igényeit nem elégítik ki. Ainsworth szerint ebben a kötődéstípusban azzal, hogy a gyermek nem követeli ki a gondozó figyelmét, elég közel tud maradni a gondozóhoz ahhoz, hogy az védelmet nyújtson, ha szükséges; azonban megfelelően távol is marad ahhoz, hogy ne legyen eltaszítva. Ez a – mind érzelmi és fizikai értelemben vett – távolság segíti a gyereket figyelem iránti igényeinek kezelésében. Ha a kisgyermek lehangolódik a gondozó figyelmének hiánya miatt, az tovább távolíthatja a gondozót ezzel megszüntetve a védelem lehetőségét.
A negyedik típusú, rendszertelen kötődésnél egyszerűen nincs is kötődés.
Felnőttkorban is kísért
Ami igazán érdekes, az az, hogy a fent leírtak a csecsemő- és kisgyermekkoron túl is érvényes tendenciáknak tűnnek. A közelmúltban a fenti kötődési mintákat felnőtteken is vizsgálni kezdték annak érdekében, hogy a szerelmi kapcsolatokban jelentkező kapcsolatok természetét vizsgálják. A biztonságos kötődési hátterű felnőttek kilátásai mind saját, mind partnerük és kapcsolatuk szempontjából jók voltak, az aggódó érzelmi kötődési hátterű felnőttek viszont kapcsolataikban kevésbé bíztak a másikban és sokkal többet aggódtak: több visszajelzést igényeltek a partnereiktől, emellett túlzottan függővé vagy kiemelkedően kötődővé válnak. Jellemzőbb rájuk a régi kapcsolatok felmelegítése szakítás után, elnyomják érzelmeiket és hajlamosak távolságot kialakítani, amikor visszautasításra számítottak. Jellemzően gyakrabban kerestek új kapcsolatokat, vagy fontolgatják ezek lehetőségét, mivel azt gondolják, hogy a kapcsolatok nem tartanak örökké.
Az aggódó kötődésű felnőttek mind az alternatívák keresésével, mind pedig a saját kapcsolatokkal kapcsolatban pozitívan köteleződnek el. A saját kapcsolataikkal kapcsolatban érzett bizonytalanságaik sokkal többet követelnek tőlük, mint a biztonságos hátterűektől. Folyamatosan igyekeznek fenntartani a kapcsolatot, akkor is magukat adva, ha az érzelmek nem kölcsönösek – minél nagyobb az elköteleződés, annál nagyobb a szakítás utáni lehangoltság. Mindez aztán arra késztetheti őket, hogy figyelemmel kísérjék jelenlegi vagy előző kapcsolatuk facebookos tevékenységét, hogy kiderítsék, sikerült-e már továbblépniük, vagy mi tölti ki napjaikat. Könnyen kialakulhat egy olyan ciklikusság, ami megakadályozza a gyógyulást és a továbblépést. A régi partner profiljának folyamatos figyelemmel kísérése oda vezethet, hogy az új partnert folyamatosan összevetjük a régivel, vagy hogy elidőzzünk a régi kapcsolat boncolgatásával, mivel a közösségi média segít a kapcsolat adatainak fenntartásában, ha azokat nem törli senki.
Online csecsemők vagyunk
Korai tapasztalataink valóban komoly hatással vannak életünkre. Nem lehetetlen a korai gyermek-gondozó kapcsolatok által támasztott akadályok leküzdése, de a közösségi média és az online interakciók megváltoztathatják azokat a mechanizmusokat, amik segíthetnek a fájdalmas epizódok feldolgozásában.
A szakítás az egész szociális hálónk dinamikáját változtatja meg. Ehhez szükség van egy szerep megszűnésére és valószínűleg egy személy eltávolítására. Ezek létfontosságúak a hálózat egésze szempontjából, mivel azt is meghatározzák, ahogy a hálózat más tagjai kommunikálnak egymással és az érintett felekkel. Offline létezik szakítás és lehet gyászolni egy kapcsolat végét és szomorkodni az elveszett személyért, majd végül átszervezzük a hálózatunkat és továbblépünk. Ez a fajta szakítás nem létezik az online világban. Ha nem szükséges megszakítanunk a kapcsolatot, akkor nem engedjük, hogy a hálózat újraszerveződjön.
A facebookos zaklatás és az online megfigyelés részei mindennapjainknak. A szerző szerint ez a fajta viselkedés hosszútávú hatása a kapcsolatainkra végső soron azokra a korai kapcsolatokra vezethetők vissza, amelyeket korai gyermekkorunkban tapasztalhattunk meg. Az eredmény pedig lehetséges, hogy kevésbé biztonságosan kötődő egyénekben nyilvánul meg, mivel a közösségi média amúgy is telis-tele van mindenfélével az idegesítő dolgoktól, féltékenységtől és bizonytalanságtól kezdve a valóságban nem is létező tökéletességtől és boldogságtól áradó posztokig.
Egyszóval, ne nézegessük az exek profiljait, mert az mindenkinek – de elsősorban nekünk – sokkal jobb lesz.