Vigyázz! Az agyaddal játszanak!

Kényszerbetelepítés. Kényszerbetelepítés. Kényszerbetelepítés. Mi történik velünk annak hatására, hogy ezt a szót ismételgetik nekünk? Ahol a propagandaipar, a nyelvészet és a pszichológia találkozik.

Ebben az írásban azzal foglalkozom, hogy a kormányzat jelenlegi propagandahadjáratában milyen szerepet tölt be a kényszerbetelepítés szó használata, hogyan hat közvetlenül az agyunk, az idegrendszerünk működésére, akár akarjuk, akár nem. (Azért ha nagyon nem akarjuk, akkor nyilván nem.)

A reklám- és propagandaipar kezdettől fogva kihasználja a közönség lelki működésének különféle sajátosságait. Elég ha arra gondolunk, hogy mennyire idegesít mindenkit ugyanazoknak a reklámoknak, logóknak, jelszavaknak a végtelen ismételgetése – idegesítő ugyan, de régesrégen ismert, hogy ennek ellenére hatékony módszere annak, hogy az idegrendszerünkbe bevésődjenek az „üzenetek”. De az ismétlésen kívül kifinomultabb, hogy ne mondjam: gonoszabb módszerek is léteznek, és ezek mind az idegrendszerünk működésén, ezen belül pedig – ha a nyelv segítségével dolgozik a propaganda – a nyelvhasználatunk törvényszerűségein alapulnak. Erre próbálok rámutatni a következőkben. Mindenekelőtt az olvasó türelmét kérem, mert hosszú bevezető részre kell felkészülni, aminek az a célja, hogy a cikk második részében ne kelljen mindenféle fogalmak leírásával, magyarázatával eltérnem a tárgytól.

Az idegrendszer működése

„Az agyad” helyett valószínűleg helyesebb lenne az idegrendszeredről beszélni, hiszen a lelki működésünkben az egész idegrendszerünk részt vesz, nemcsak az agyunk, hanem a felszálló (érzékleteket az agyba közvetítő) és a leszálló (az agyból kiinduló, a test különböző részeibe irányuló, végrehajtó) idegpályák is. A nyelvhasználat pedig döntően lelki működés (csak a hallás és egyéb érzékelés, meg a hangképzés fizikai része nem az).

A nyelvész nem közvetlenül az emberi idegrendszerrel foglalkozik, de titkon minden nyelvész azt reméli, hogy ha megfejtjük a nyelvelsajátítás és a nyelvhasználat titkait, akkor ebből az idegrendszer működéséről is sokat meg fogunk tudni. És persze az is igaz, hogy a titkok megfejtésében egyre többet segítenek az idegrendszer működéséről szerzett ismeretek.

Ráadásul a nyelvhasználat olyan fontos része az emberi viselkedésnek, hogy talán a legösszetettebb lelki működéseket teszi szükségessé. Azt hiszem, hogy bonyolultabb mechanizmusokat igényel, mint mondjuk a zenélés vagy a problémamegoldás. Ebben persze tévedhetek, mert csak nyelvészként mondom, az idegrendszer működéséről csak laikus ismereteim vannak.

Az idegrendszer működése során az egyik legfontosabb tényező a figyelem: ez az egész idegrendszerünkre jellemző állapot, aminek különböző szintjei vannak. Éber állapotban legtöbbször éppen valamilyen ingeregyüttesre irányul a figyelmünk, ami azt jelenti, hogy az idegrendszerünk annak a feldolgozásával van elfoglalva. (Azt hiszem, egy adott pillanatban az egész idegrendszerünk ugyanazzal az ingeregyüttessel, a figyelmünk tárgyával foglalkozik: az ún. megosztott figyelem igazából csak azt jelenti, hogy időben gyorsan váltogatjuk a figyelmünk tárgyát.) Ezért a figyelem fenntartása fárasztó dolog, időnként pihenésképpen felfüggesztjük a kívülről jövő ingerekkel való foglalkozást, és csak az idegrendszeren belüliekkel, vagy még azokkal is csak mérsékelten foglalkozunk. (Ezeknek a kevésbé éber állapotoknak sok fajtájuk van, például a „bambulás”, a hipnózis, meg az alvás közbeni sokféle állapot.)

Amire azt mondtam, hogy a figyelem tárgyával való foglalkozás, az valójában sokféle működést jelenthet. Ezek között időben és fontosságban is elsődleges helyet foglal el az ingeregyüttes értelmezése, ezt követi az a folyamat, amelynek során az idegrendszerünk eldönti, hogy milyen módon reagáljon a tapasztaltakra, és ha ez a döntés valamilyen aktivitást igényel, akkor következik valamilyen cselekvés megtervezése és kivitelezése. Persze ezeknek a lépéseknek nem kell ilyen szigorúan elkülönülniük egymástól: már az értelmezés alatt elindulhat a válaszreakció (például ha az idegrendszerünk már alacsony szinten veszélyesnek találja az ingert, mint amikor forró tárgyat érintünk meg), és a kivitelezés is megkezdődhet már a tervezés előtt vagy alatt. Ha az idegrendszerünk úgy gondolja, hogy sürgősen kell tenni valamit, akkor elindítja a cselekvést, és aztán korrigál, ha a közben zajló tervezés úgy látja jónak – gondoljunk csak arra, hogy kapkodunk egy tárgy után, miután felismertük, hogy az kiesett a kezünkből.

Mind az értelmezés, mind a tervezés, mind a kivitelezés folyamatában fontos szerepet játszanak a velünkszületett mechanizmusok is (például az, ahogy a hirtelen fájdalomra vagy viszketésre reagálunk), de az emlékeink is, amik nem mások, mint tanult értelmezési, tervezési és kivitelezési sémák, az idegrendszerünk bejáratott működésmódjai. Itt se felejtsük el, hogy nemcsak az agyunk, hanem az egész idegrendszerünk részt vesz mindabban, amiről beszélek. Tehát a szokásos szófordulat ellenére, miszerint az emlékeket emlékképeknek szoktuk hívni, valójában az emlékeink egyáltalán nemcsak képi jellegűek, hanem az egész idegrendszerünk működésére kiterjednek. Az emlékek lényege az, hogy képesek vagyunk őket reprodukálni (legalább részben, ezért beszéltem sémákról), de mindenféle folyamatokat tartalmaznak, amelyekre az idegrendszerün képes, például érzeteket (ide tartoznak a felidézett képek is), mozgásokat, sőt mindenféle belső kémiai és fizikai folyamatokat is, amelyek kívülről nem láthatók közvetlenül, csak a szervezetünkön belül közvetítenek üzeneteket az idegrendszerünktől más szerveink számára.

Úgy tudom, az idegtudomány még viszonylag keveset tud az emlékezés a mechanizmusairól. Ezt hétköznapi nyelven úgy szoktuk megfogalmazni, hogy még keveset tudunk arról, hogyan és hol „tárolódnak” az emlékeink. A „tárolás” metaforája valószínűleg félrevezető, mert az szinte biztos, hogy az idegrendszerünkben nincsenek olyan részek, amelyek kifejezetten „tárolásra” szolgálnak, nincsenek az agyunkban szerszámosláda- vagy éléskamra-szerű „modulok”. Az a legvalószínűbb, hogy az egész idegrendszerünk működésében az életünk során végbemenő összes módosulás együtt kelti a „tárolás” illúzióját. Tehát nem külön tárolóeszközökkel rendelkezünk, mint a számítógépek, hanem az idegrendszerünk működésének vannak könnyebben, olajozottabban végbemenő folyamatai, és ezeket nevezhetjük emlékeknek.

Mint mondtam, az emlékeknek döntő szerepük van abban, hogy hogyan értelmezzük a kívülről jövő ingereket, és hogyan reagálunk rájuk. Ahhoz pedig, hogy az emlékeink el tudják játszani ezt a fontos szerepüket, elengedhetetlen, hogy hozzájuk férjünk, vagyis hogy fel tudjuk idézni őket. Az a mechanizmus, ami a beérkező ingerektől (esetleg némi előfeldolgozás után) a felidézett emlékekig vezet, az asszociáció mechanizmusa. Erről ugyanolyan keveset tudunk, mint az emlékek „tárolásáról”, de az mindenféle kísérletekből nyilvánvaló, hogy a középpontjában az hasonlóság, az összehasonlítás áll. Minden beérkező ingert „végigfuttatunk” az idegrendszerünkön, és közben megvizsgáljuk, hogy mennyire ismerős, vagyis mennyire hasonlít korábbi emlékekhez (vagy azok részeihez). Ez a vizsgálat maga az asszociáció, vagyis ennek során aktiválódnak, könnyebben hozzáférhetővé válnak azok az emlékek, amelyek legalább egy részükben elég nagy hasonlóságot mutatnak az új ingerekhez.

Az emlékeinknek különböző az erősségük. Az, hogy egy emlék mennyire erős, mennyire könnyen hozzáférhető, legalább három tényezőtől függ. Az első, hogy milyen gyakran idéztük fel korábban, mert természetesen a gyakran felidézett emlékek erősebbek. A második, hogy milyen régen idéztük fel utoljára, mert még a gyakran felidézett emlékek is halványodnak, ha sokáig nem idézzük fel őket. A harmadik pedig az, hogy milyen fontos volt nekünk – azok az emlékek, amelyeknek egyszer már nagy jelentőséget tulajdonítottunk, vagy például felfokozott (stresszes, örömteli stb.) idegállapotban megjegyzett vagy felidézett emlékek később is könnyebben felidézhetők.

Végül hadd szóljak még egy szót a tudatosság fogalmáról. Mindazok a folyamatok, amiket eddig említettem, végbemehetnek teljesen automatikusan, öntudatlanul, a tudat ellenőrzése nélkül is. Sőt, legtöbbjük jellemzően így megy végbe, és a tudatos ellenőrzés legfeljebb az elindításukban játszik szerepet. Például az asszociáció, vagyis az, hogy az új inger értelmezésekor milyen korábbi emlékek aktivizálódnak szinte teljesen kívül esik a tudatos ellenőrzés hatókörén, legfeljebb abban lehet szerepe a szándékainknak, hogy a keresés meginduljon, meg hogy a figyelmünk ne lankadjon.

Hogy a tudat valójában micsoda, arról még annál is kevesebbet tudunk (legalábbis én kevesebbet tudok), mint amikről eddig beszéltem. Ahogy én értem, a tudat az idegrendszer belső visszacsatoló mechanizmusa. A külső visszacsatolás olyan, ami a már végbement lelki folyamatokeredményének a függvényében módosítja ezeket a folyamatokat, tehát olyasmi, mint amit a leejtett tárgy utáni kapkodással szemléltettem. Ezzel szemben a tudatos kontroll azt jelenti, hogy még a külső eredmények ismerete nélkül, a folyamat lezajlása előtt a saját közbülső idegrendszeri folyamatainkat értelmezzük, és ezekre reagálunk, néha korrigáljuk is őket. Magunkat vizsgáljuk úgy, mintha külső ingerekre reagálnánk. (Nem véletlen, hogy a tudatos gondolkodást reflexiónak, vagyis 'visszatükrözésnek' is nevezik.) Persze nem minden belső folyamat érzékelhető a saját magunk számára, ezért nem mindegyiket tudjuk tudatosan kontrollálni.

A tudatos kontroll nagyon bensőséges viszonyban van a szándékokkal. (Ezért sokszor rokonértelmű kifejezések a tudatos és a szándékos.) Például ha van egy fontos teendőm, amit egy ideje már halogattam (velem ez igen sűrűn előfordul), és tudatosan döntök arról, hogy végrehajtom-e, az a következőt jelenti. A figyelmem középpontjába kerül az erről az elvégzendő feladatról szóló emlék (velem gyakran már ez sem történik meg, még akkor sem, ha valahova felírtam). Az idegrendszerem foglalkozni kezd vele, és ez asszociációk révén valószínűleg tudatos kontroll nélkül felidézi a végrehajtásához szükséges cselekvések egy részét – leggyakrabban ezen a ponton szoktam úgy dönteni, hogy későbbre halasztom a dolgot. Ha végül azért nem végzem el a feladatomat, mert valami elvonja a figyelmemet erről a belső ingerről, akkor tudattalan folyamatról beszélhetünk (ilyenkor mondhatom azt, hogy elfelejtettem elvégezni), bár joggal lehet felvetni, hogy ha igazán szándékomban lett volna megcsinálni, akkor nem hagytam volna, hogy elterelődjön a figyelmem. Ha viszont úgy döntök, hogy elhalasztom (vagy ritkábban: hogy nekiveselkedek), az azt jelenti, hogy erre a belső ingerre reagálok, és a viselkedésemet úgy alakítom, olyan új folyamatokat indítok el, amelyek aztán a feladat elhanyagolásához vagy (ritkábban) a végrehajtásához vezethetnek el, de persze azok igen nagy részben megint lehetnek tudattalanok. Összefoglalva: a tudatos kontroll tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy vagy az áldásomat adom egy olyan folyamatra, amely az idegrendszeremben beindulhat, vagy meggátolom, hogy beinduljon.

Lexémák és konstrukciók

Az idegrendszerünk működésére tehát nagyon jellemző az, hogy a gyakran végbemenő folyamatok könnyebben indulnak meg, mint a ritkábbak. A nyelvhasználatban ez úgy érhető tetten, hogy azok a kifejezések, amelyeket gyakrabban használunk (ebbe mindig beleértem azt is, hogy másoktól halljuk őket), könnyebben felidézhetőek. Ezt szokták leegyszerűsítő módon úgy megfogalmazni, hogy a gyakori kifejezések „tárolva vannak az agyunkban”, de az előző részben már elmondtam, hogy ez a metafora félrevezető. Maradjunk annyiban, hogy könnyebben hozzáférhetőek az idegrendszerünk számára. Kísérletekkel kimutatták, hogy ez még egyetlen szövegen belül is igaz: ha az illető szövegen belül egy kifejezés többször ismétlődik, akkor a szövegben előrehaladva egyre gyorsabban fér hozzá a beszélő (rövidebb a kimondáshoz szükséges idő) és a hallgató (rövidebb a feldolgozáshoz szükséges idő).

Az emberi nyelvekben ennek számos kézzelfogható következménye van, például a „rendhagyóság” (vagyis a különlegesség) a gyakori kifejezésekre jellemző, mert amit gyakran idézünk fel, annak a kivételes voltára is jól emlékszünk. Hadd magyarázzam meg pontosabban egy példával. Ha a megy ige múlt idejű alakját akarjuk kiejteni, akkor – mivel ez az egyik leggyakoribb igealak a magyarban – nincs szükségünk arra, hogy mindenféle részleges hasonlóságokat idézzünk fel, például a megy ige egyéb alakjait, meg más hasonló igék múlt idejű alakjait, és ezeket a sémákat aktiválva produkáljuk a keresett szót. Ha ezt tennénk, akkor valószínűleg a *megyett alakkal állnánk elő. (Vagy fordítva, ha a jelen idejű, harmadik személyű alakot keresnénk, akkor állnánk elő a *men alakkal. Attól függ, hogy melyiket tekintjük „rendhagyónak”, „szabálytalannak”. De ez most nem lényeges.) De nem ez történik, hanem a keresett funkcióról ('megy' + múlt idő) azonnal eszünkbe jut a ment hangalak, hiszen a gyakorisága miatt igen könnyen hozzáférhető.

Hasonló kézzelfogható következmény az, hogy a nyelvközösség önálló neveket ad azoknak a jelenségeknek, amik gyakran fordulnak elő, és/vagy nagy jelentőségük van a közösség életében. (Ha nem visszatérő az előfordulásuk, akkor is elnevezésre méltó jelenségeknek, például nevezetes történelmi eseményeknek vagy fontos helyeknek kell lenniük.) Azért van ez így, hogy könnyebben felidézhető legyen egy kész hangsor, amivel szükség esetén az illető jelenségre utalni lehet. Iszonyú sok mindentől függ (és valószínűleg véletlennek tekinthető tényezői is vannak), hogy mi számít kellően gyakorinak és/vagy jelentősnek, nem beszélve arról, hogy a nyelvközösség is rétegzett, egymásba nyúló csoportokra oszlik, és az összetétele folyamatos változásban van. Mindenesetre nem véletlen, hogy a villám vagy az alszik szónak valószínűleg minden emberi nyelvben van viszonylag pontos megfelelője (ami egyetlen szótövet, meg esetleg képzőket tartalmaz), míg a kiegyezés szónak nem mindegyikben. Nagyon kevés nyelvben létezik olyan önálló szótő, amelyik arra utal, hogy 'valakit úgy fejbevágnak, hogy elhányja magát' (én egyetlen ilyen nyelvről tudok, de a nevét már elfelejtettem).

Nemcsak egyetlen (esetleg képzőkkel ellátott) szótő szolgálhat arra, hogy ilyen gyakori és/vagy jelentős jelenségekre utaljunk, hanem többszavas kifejezések is. Például ilyen a vörös posztó 'valami, amivel valakit fel lehet idegesíteni'. Ez eredetét tekintve persze metafora ('hasonló funkciót tölt be, mint a bikaviadalon a vörös posztó, amivel a bikát felbosszantják'), de általában nem gondolunk a bikaviadalra, amikor használjuk, hanem közvetlenül ez jut eszünkbe (ha eszünkbe jut), amikor ilyen jelentésű kifejezést keresünk. Hasonlóképpen több szótő kombinációjából állnak azösszetett szavak is (például a tűzhányó vagy a vágómarha). Az ilyen egy- és többszavas „paneleket”, előre gyártott elemeket összefoglaló néven lexémáknak hívjuk.

Végül az előregyártott elemek között vannak olyanok is, amelyek nem (vagy nem csak) arról ismerszenek fel, hogy milyen szótöveket tartalmaznak. Például azt a fajta szerkezetet, hogy enni ettem, szinte bármilyen igető felhasználásával megalkothatjuk. Ahogy az enni ettem szerkezet olyasmit fejez ki, hogy 'ettem, de valami azért nem stimmelt, például nem volt elég, vagy nem volt kedvemre való', hasonló funkciója van a más igékből ugyanígy megalkotott szerkezeteknek is (persze az 'evést' akkor a jelentésében más helyettesíti). Az ilyen kifejezés-sémákat a nyelvészek konstrukcióknak nevezik (és ha tág értelemben használjuk ezt a szót, akkor magukat a lexémákat is a konstrukciók közé sorolhatjuk).

A furfangos összetett szavak

A mi szempontunkból különösen az összetett szavak érdemelnek figyelmet. Ezek ugyanis kétarcúak: sok szempontból olyanok, mint a szószerkezetek (mint pl. a vörös posztó), amennyiben felismerhetően egynél több szótövet tartalmaznak. Másrészt viszont „rájuk van írva”, hogy önálló lexémák, míg pl. az, hogy a vörös posztó adott esetben önálló lexémaként működik, csak a környezetéből vagy a beszédhelyzetből derül ki. Az összetett szavak már a formájukkal az egyszerű, egy szótövet tartalmazó szavak kinézetét „utánozzák” (például csak egy hangsúlyuk lehet, az első szótagukon). És valóban, néhány típus kivételével (mint amilyenek az anyagneves összetételek) önálló lexémák.

Ha tehát meghalljuk azt a szót, hogy kényszerbetelepítés, akkor nem lehet kétségünk, hogy ez egyetlen lexéma. Aki ezt használja, azt állítja, hogy a nyelvközösség egy csoportja ezt valami létező intézménynek tekinti, valami olyannak, amit érdemes elnevezni. És persze, mint minden kifejezésnél, az észlelés utáni értelmezés folyamatát nemcsak az befolyásolja, hogy milyen szót hallunk vagy olvasunk (ennek minden velejárójával együtt, pl. kiejtés, hanghordozás, tipográfia stb.), hanem az is, hogy kitől, illetve hol, milyen közvetítő közeg révén halljuk vagy olvassuk. Így akényszerbetelepítés szót mostanában hivatalos (kormány-) forrásból halljuk és olvassuk, nagyon komoly hangon és tipográfiával, egy hivatalos aktussal (egy népszavazással) kapcsolatban. Ezért a nagyközönség idegrendszere egyértelműen úgy értelmezi ezt a szót, hogy a kényszerbetelepítésegy létező intézmény, olyan esemény, amilyen talán már eddig is történt, de ha nem, akkor a jövőben tervezik a bevezetését, és akkor be fog következni, esetleg visszatérően sor kerül majd rá.

A kényszerbetelepítés nem utolsósorban új alkotás, olyan szó, ami a magyarban korábban nem volt használatos. Amikor egy számunkra új, korábban nem hallott szót vagy kifejezést hallunk, az magára vonja a figyelmünket. Hogy mennyire kapjuk fel rá a fejünket, az sok mindentől függ, például attól is, hogy egyáltalán mennyire fontos nekünk az egész szöveg megértése, meg attól is, hogy milyen a nyelvérzékünk, és így tovább. De valamennyire mindenképpen megakadunk rajta, és ha ez többször is előfordul (ahogy egy hirdetéskampánynál), akkor a hozzá kapcsolódó meglepetés következtében feltétlenül be fog vésődni a szó vagy kifejezés, és ennek következtében az egész ingeregyüttes, amiben előfordul. Ezt minden reklámszakember tudja, éppen ezért szoktak rendszeresen meglepő új kifejezéseket alkalmazni a reklámokban.

Nem véletlenül kezdtem hosszú bevezetővel az idegrendszer működéséről, ugyanis az összetett szavak általában, és ez az összetett szó speciálisan még más furfangokra is képes. Például ha egy újonnan alkotott összetett szót egyszerű új szótövekkel hasonlítunk össze, egy óriási különbséget találunk. Az összetett szónak ugyanis felismerjük és értelmezni tudjuk a tagjait, és így különböző értelmezési lehetőségek automatikusan aktiválódnak az idegrendszerünkben. (Természetesen ugyanez a helyzet az újonnan hallott képzett szótövekkel is. Egy kicsit másképp áll a dolog az új betűszavakkal és rövidítésekkel, mert ott nehéz lehet a tagok rekonstrukciója, bár sokszor a beszédhelyzet valamennyire lehetővé teszi.)

Így például a kényszerbetelepítés szó hallatán asszociáció révén jól megjósolható értelmezési sémák idéződnek fel. Ez a szó leginkább olyan kényszer- kezdetű összetett szavakra hasonlít, mint a kényszergyógykezelés. De ha még ilyen összetett szavak nem idéződnek is fel, abban biztos lehet a befogadó, hogy itt olyasmiről van szó, amikor valakit valamire kényszerítenek, és az bizony nem jó dolog. Bár -betelepítés utótagú összetételek nem nagyon vannak, az minden magyar anyanyelvű számára világos, hogy a második tag arra utal, hogy valakik elintézik, hogy mások egy helyre (országba, lakásba stb.) tartósan beköltözzenek. Bár az ilyen esemény nem mindig okoz szenvedést (például az nem volt fájdalmas, amikor a török hódoltság után a lakatlanná vált területekre máshonnan telepítettek be családokat), azért az utóbbi évszázadokban általában nem jelentett jót. Például a betelepítés szó elég nagy valószínűséggel idézi fel a kitelepítés szót és a hozzá kapcsolódó borzalmas emlékeket.

Attól függően, hogy milyen hosszan képezi az ilyen szó a figyelmünk tárgyát, többé-kevésbé megvizsgálhatja az idegrendszerünk a lehetséges értelmezéseket, és választhat is közülük. De a tapasztalatok szerint ez egyáltalán nem mindig következik be. Sokszor, főleg ha nem tartjuk túl fontosnak, hogy pontosan megértsük, miről van szó, képesek vagyunk függőben hagyni az értelmezést. (A sokszor emlegetett szövegértési problémák egy része éppen az ilyen „félbehagyott” értelmezésből fakad.) Amennyire tudom, az értelmezési folyamatra egyfajta „csapongás”, oszcillálás jellemző, a különböző értelmezések közötti ide-oda ugrálás. (Azt is olvastam, hogy az autisztikus gondolkodás egyik jellemzője éppen ennek a hiánya, az első megtalált értelmezésnél való „leragadás”, de létezik ennek az ellenkezője is, amikor az oszcillálás nem akar lecsengeni, és egyik értelmezésnél sem képes kikötni valaki.) A kényszerbetelepítés esetében is több lehetőség vetődik fel, attól függően, hogy kiket kényszerítenek: azokat-e, akiket betelepítenek, vagy azokat, akikhez betelepítik őket. A jelenlegi hirdetéskampánnyal kapcsolatban is hallottam már olyan értelmezésről, hogy „szegény menekülteket arra akarják kényszeríteni, hogy bizonyos országba települjenek”.

Végül ne felejtsük el, hogy mindez akár teljesen tudattalanul, a tudatos ellenőrzésünk nélkül mehet végbe, és erre a reklám- és propagandaszakemberek is számítanak. Vagyis akármilyen értelmezéshez jussunk is el, könnyen lehet, hogy továbbgondolás és reflexió nélkül az emlékeink közé bekerül, vagyis az idegrendszerünk működésének részévé válik, hogy valakik valami nagyon gonosz dologra készülnek, valakiket kényszeríteni akarnak letelepedésre vagy arra, hogy másokat hozzájuk betelepítsenek. És az ilyen ellen nyilván minden eszközzel hadakozni kell, és erre most a nem szavazatot kínálja fel a kormányzat.

Összefoglalás

Sok mindenről volt szó a fentiekben, ezért hadd emeljem ki a végkövetkeztetést. A kényszerbetelepítés elleni propagandahadjárat közvetlenül az idegrendszerünk működését veszi célba. Teljesen függetlenül attól, hogy létezik-e egyáltalán arra vonatkozó terv, hogy bárkit bármire kényszerítsenek, illetve hogy a tervek szerint bárkinek bárhol kötelezően le kellene-e telepednie, a reklámkampány kiagyalói ezeket a gondolatokat úgy építik be a polgárok idegrendszerébe, mintha egy kémiai hatóanyagot fecskendeznének beléjük, vagy mintha egy vírussal fertőznék meg őket.

Ebben a mechanizmusban szerepet játszik:

• az, hogy a kényszerbetelepítés önálló lexéma, ami azt sugallja, hogy valamilyen létező intézményre, visszatérő vagy egyszeri, de társadalmilag mindenképpen jelentős eseményre utal;
• a kényszerbetelepítés szó újdonsága, vagyis az, hogy új alkotás, ami általában a figyelem összpontosításával és a szó bevésődésével jár;
• a kényszerbetelepítés szó jól felismerhető elemei által kiváltott baljós asszociációk;
• végül az, hogy mindezek a mechanizmusok akár automatikusan, teljesen tudattalanul is működhetnek, automatikusan, amely esetben a megcélzott közönség teljesen védtelen az idegrendszeri hatásukkal szemben.

Hasonló tartalmak:

• A nyets mgefjeti Szkuvi tkitát
• Hogyan kell elfoglalni a közbeszédet?
• A dadogástól a dalolásig
• A jó ritmusérzék jobb nyelvi képességekkel jár
• A kétnyelvűek kevésbé hajlamosak az előítéletekre

Hozzászólások (3):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)