Válaszolok, mihelyst tudok

Mi köze a térnek az időhöz? Nincs szükség fizikusra! Mihinst szakértőnk megmagyarázza, mi a helyzet a mihelysttel, már választ is kapunk.

Anna nevű olvasónk egyetlen szó, a mihelyt iránt érdeklődik, de sok érdekes szempontot vet fel vele kapcsolatban:

Nemrég leírtam valakinek azt a mondatot, hogy "Mihelyt tudok valamit, szólok." Aztán elgondolkodtam, hogy miért egy - láthatóan helyhatározáshoz alkalmas- szóval fejezem ki azt, hogy "akkor, ha". Próbáltam utána nézni a neten, a Wikipédia azt írja, hogy határozószó (gondoltam), hogy két jelentése van: 1. akkor... 2: abban az esetben. Ez utóbbit népiesnek titulálja. Leírja még, hogy a mihelyütt régies kifejezésből származik, ahol az -ütt helyhatározó rag. Szeretném tőletek megkérdezni, hogy miért népies a második jelentés (olyan gyakran használjuk, mihelyt megetted az ebéded, mehetsz focizni, stb.), miért helyhatározóval fejezünk ki egy időbeliséget, és milyen szavaknál fordul még elő az -ütt helyhatározó rag? (Én hirtelen egyet sem tudok felidézni. [...] Az "együtt" szó -ütt végződésének van köze a "helyütt" szó helyhatározó ragjához?

„Miért helyhatározóval fejezünk ki egy időbeliséget?”

Kezdjük az elején: az „akkor ha” körülírást nem találom valami szerencsésnek, hiszen a mihelyt (ebben, gondolom, minden magyar anyanyelvű beszélő egyetért velem) inkább azt jelenti, hogy 'amint, abban a pillanatban, hogy'. A Wikiszótár azt a használatát nevezi „népiesnek” (akármit jelentsen is ez), hogy 'abban az esetben, csak akkor'. Úgy látszik, én nem vagyok elég népies, mert sosem hallottam így használni, és az a gyanúm, hogy Annának sincs igaza, amikor azt mondja, hogy „olyan gyakran használjuk”. Hiszen a példája, mihelyt megetted az ebéded, mehetsz focizni, az én nyelvváltozatomban nem azt jelenti, hogy 'csak akkor mehetsz focizni, ha megetted az ebéded', hanem azt, hogy 'amint megetted az ebéded, mehetsz focizni'. Az más kérdés, hogy ez az utóbbi értelmezés előfeltételezi (szakszóval preszupponálja) az előbbit. Valóban olyankor szoktuk mondani, amikor az ebéd megevése a feltétele annak, hogy az illető elmehessen focizni, de mégsem azt jelenti, hogy 'abban az esetben', mert akkor ilyeneket is mondhatnánk (lehet, hogy „a nép” mond is, de én nem): Mihelyt eső lesz holnap, nem megyünk kirándulni.

És akkor most rátérhetünk a mihelyt történetére. Anna jól látja azt, hogy a végződésének köze van az -utt/-ütt (szintén elavult) toldalékhoz, de nem egy mihelyütt alakból származik, sőt, ezzel az alakkal én nem is találkoztam sehol. Valójában a -t a mihelyt végén így magában egy régi, helyhatározót képző toldalék, olyan, mint ami a tájt szóban is van. (Az eleje a vonatkozó névmásoknál szokásos (a)mi- előtag, amit a hely főnévi tő követ.) Ennek a -ttoldaléknak aztán kialakult mindenféle magánhangzós változata, olyanok, mint amilyet Anna is említ: valóban ilyen van az együtt szóban (aminek olyan korábbi jelentése is volt, hogy 'egy helyen'). De ugyanilyen jól felismerhető a mindenütt meg a másutt szavakban is (ahol ráadásul még a helyhatározói funkcióját őrzi).

A -t helyhatározói toldalék egyébként rengeteg szóban felfedezhető, például az itt/ott végén is ez van, de a legismertebb talán az a (kissé régies) előfordulása, amelyik egyes települések nevéből képez helyhatározót: Vásárhelyt, Győrött stb.

És akkor Anna utolsó kérdése: „Miért helyhatározóval fejezünk ki egy időbeliséget?” Hát azért, mert a térbeli dolgok, a helyek sokkal közvetlenebbül érzékelhetőek, konkrétabbak, mint az időbeliség. Ezért a világ minden nyelvében rengeteg olyan metaforát találunk (akár régit, már alig felismerhetőt, akár újabbakat), amiknek az a lényegük, hogy térbeli viszonyokat jelölő kifejezéseket időbeli értelemben használunk. Hogy mást nem mondjak, az előtt szónak ma is van térbeli meg időbeli használata is, de például az előbb szónak már csak időbeli van (a térbeli megfelelője az előrébb). A régiek közül ilyen a fent említett tájt meg a nyomban is (ezeknek már csak időbeli használatuk van). Helyhatározói toldalékot rejt a midőn szó is, ennek ugyanaz az (a)mi- szerepel, mint a mihelyt elején, utána következik az idő főnévi tő, és a végén a ma is használt -n helyatározói toldalék áll.

Végül Anna még egy kérdést biggyesztett a levele végére:

Még eszembe jutott: a"mihelyst" esetében pedig az az s hang hogy került be, vagy hogy illeszkedik a mi+hely+ütt képletbe?

Nos, hogy hogy került oda az s hang, azt nem tudom pontosan megmondani, valószínűleg más -st végű határozók hasonlatosságára (pl. oldalvást, hamarost). De hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem Annát is meg a többi olvasónkat, felsorolom még néhány olyan változatát a mihelyt szónak, amelyek előfordulnak valamilyen nyomtatott szövegben vagy gyűjtésben, és mindenki morfondírozhat azon, hogy ezek hogyan alakultak ki:

méjent, mihás, mehejiségesen, míhenest, mihenst, minicst, mihünt, mihést, mehelyt, miást, mihács, mihány, mihejest, mihejnst, mihejst, mihenst, mihént, mihest, mihincségesen, mihinst, mijást, mijejt, mijenst, mijcst, mihelet, mihentest, mihelyen, mihelyest, mihánt, mihellyet, mihint.

Hasonló tartalmak:

• A buzgó nyelvőr
• A hányás iránya
• A karavánnak nincs szaga
• A kutya mindenit!
• A kutya mindenségit!

Hozzászólások (12):