Új őrület lehet belőle: Wired City
A milliomos ötletgazda elképzelése extravagáns, de megfelel a mai netes trendeknek. Egy baj van vele egyelőre: befektetők még nem jelentkeztek.
Josh Harris, a nyugati média- és internetes világ egyik ikonikus alakja, a Jupiter Communications piackutató cég alapítója, a nagy visszhangot kiváltó We Live In Public projekt megvalósítója újabb nagy dobásra készül – tudósít róla a TechCrunch.
Az üzletemberként is sikeres Harris a Jupiter Communicationsből lett milliomos, majd az internet korai időszakában, az 1990-es évek első felében, a dotkomlufi kipukkanása előtt vágott bele a netes tévé kísérleteibe. Habár tehetségét és eredményeit méltányolva a piac egy időben 80 millió dollárra értékelte vállalkozását, a tévés próbálkozások kudarccal záródtak. A csalódott Harris ezek után eltűnt, Etiópiában élt néhány évig. Ám most visszatért, és a Techcrunchnak kijelentette, hogy „mindössze” 50 millió dollárra van szüksége ahhoz, hogy egy új, forradalmi netes-tévés vállalkozást indítson.
Az általa Wired City-nek hívott vállalkozás szerinte messze jobb lenne, mint a Chatroulette, a „gyerekek játéka”, vagy a Facebook, a „továbbfejlesztett fórum”. A Wired City elképzelése valóban nagy léptékű és provokatív (talán perverz?). A mellékelt dokumentációból látszik, hogy egy olyan virtuális világot képzel el, melynél a valós fizikai lét és a virtuális még a szokásosnál is jobban összefolyik, a virtuális televízióhálózat saját világot teremt. A felhasználók tevékenysége és érdeklődési köre által szervezett chatszobák egy hierarchikus rendszerbe illeszkednek bele, ahol „video DJ-k” figyelik az egyes személyeket, s ha valami érdekes történik az egyik chatszobában, akkor a szervező ajánlja, terjeszti ezt az információt.
A rendszer legfelső pontján egy hollywoodi stúdió állna, amelyik figyelné a legnépszerűbb szobákat („ChatStars”), és itt lépne a rendszer az igazi pénztermelő fázisba: a menő, izgató, érdekes, izgalmas chatszobák műsorként funkcionálnának, a saját kis környezetükben elszigetelt résztvevők a közös akciókkal olyan valamit hoznak létre, melyet aztán milliók láthatnak – kvázi reality internetes tévé, ám tervezve, ellenőrizve, szervezve. (Nem egyszerű megérteni Harris elképzelését, de ez kb. ilyen – bonyolultabb persze, de az egyszerűség kedvéért –: bekapcsolom a webkamerámat, élőben mutatom, ahogy megeszek egy patkányt, és ha ez sokakat érdekel, akkor felfigyel rá a „DJ”, a mutatvány közben inspirálja a szobában jelen lévőket, majd ha ez átlép egy határt, akkor bekerülhetünk a „nagy internetes tévébe”, és milliók látják, hogy épp nyelem a patkány farkát.)
Harris abban reménykedik, hogy a tömegnek megnyitott média hierarchizálva, elvezetve a legnagyobb tartalomszolgáltatókig feszes mederbe tereli a milliók által előállított tartalmat, s az ez által elérhető népszerűség – a YouTube-on ezt már számtalanszor tapasztalhattuk, hiszen melyik is volt nagyon sokáig a videomegosztó legnépszerűbb filmje? (Charlie bit my finger – again!) – pénzre is fordítható, felkelti a hirdetők érdeklődését, s a mindennapi élet eseményeiből mind a résztvevők, mind az üzemeltetők profitálhatnak. Amellett arra is számít, hogy ez a rendszer arra sarkallja az átlagos felhasználókat, hogy otthon „mini stúdiókat” alakítsanak ki, hogy a Wired City fontos polgáraivá váljanak.