Titkos univerzumok: Tolkien és Rowling
Két író, két könyv, két sikersztori. A Gyűrűk urának diadalmenete már több évtizedes. A Harry Potteré talán szintén évtizedekig kitarthat. A dicsőség háttérben azonban nem csak a szerzők tehetsége áll, hanem az emberiség mítoszokban rejtőző közös, titkos kódrendszere és csillapíthatatlan vonzalma minden iránt, ami túl van a megszokott valóság keretein, de mégsem teljesen idegen a számunkra. Cikksorozatunk második része.
(Cikkünk első része, A siker titkai: Harry Potter és A gyűrűk ura 2010. május 7-én jelent meg).
Hoffmann és Morris óta a fantasynek számos változata jelent meg. A Morris által kitalált fantasy vonalát később – éppen a fantasy válsága idején – Tolkien újította, és töltötte meg tartalommal. Tolkien váratlanul és teljes dicsőségben bukkant fel a Gyűrűk ura-trilógiával, és hatására eddig soha nem tapasztalt érdeklődés ébredt a fantasy iránt; nemcsak olvasásra ösztönzött, de írásra is: gombamód jelentek meg a tolkieni és az „ellen-tolkieni” indíttatású írások, rajongói klubok, fantasy-társaságok alakultak, fantáziajátékok, filmek és számítógépes játékok sokasága született meg. Követői és rajongói közül számosan szintén hírneves írók lettek, és a high fantasy több változatát alkották meg.
A high fantasy három fő irányát Nikki Gamble és Sally Yates jelöli meg, Exploring Children's Literature (A gyermekirodalom felfedezése) c. munkájukban:
- Kizárólag a másodlagos világ létezik benne, az elsődleges („hétköznapi”) nem – ilyen Tolkien univerzuma is.
- A másodlagos világ az elsődleges világból közelíthető meg egy titkos kapun keresztül – Tolkien „legjobb tanítványa” C. S. Lewis képviseli ezt az irányt Narnia krónikái c. regényfolyamában, de itt megemlíthetjük a svéd Astrid Lindgren írónőt is Mio, édes fiam c. ifjúsági regényével.
- Egy különleges világon-belüli-világ jelenik meg az elsődleges világ részeként. Ide sorolja a szerzőpáros J. K. Rowling Harry Potter-történeteit is, ezzel egyértelmű művészetfaji besorolást adva az írónő regényfolyamának.
Tolkien álmítosza
A Tolkien-féle Középfölde-mítosz megszületésének egyik indító oka az volt, hogy szerzőnk szeretett volna mitologikus elemet vinni az angol irodalomba. Erről így ír egyik levelében:
„…Kezdettől fogva hiányoltam, fájlaltam!, mennyire nincs nekünk efféle hagyományunk, ezt szegénységünknek tekintettem. Mert gondoljuk meg: a görögöknek, a keltáknak, a román nyelveknek, a németeknek (germán), a skandinávoknak, a finneknek (nagy hatást tettek rám!) mind van efféle kincse. Az angolban, némi ponyvaszerűségtől eltekintve, semmi ilyesmi...”
A Szilmarilok előzményeként és „mitológiai variánsaként” is szemlélhető Elveszett mesék könyve függelékeinek tanúsága szerint Tolkien először egyfajta „angolszász” mitológia kialakításán dolgozott, majd később ettől elállt, és megteremtette a sosemvolt Középfölde világát. Ennek a mítosznak a része a Gyűrűk ura is, amely Tolkien gyermekregénye, a Babó és a középföldei mítoszrendszer ötvözése. A Gyűrűk urát fordítója, Göncz Árpád „tündérmesének” minősíti, mivel az „a mese törvényei szerint” működik: „a leggyengébbnek kell behatolnia a Rossz birodalmának szívébe, mert csak ő semmisítheti meg a legerősebbet.” Ezen túl szerinte párhuzam vonható a mű és a kora középkori kelta-brit legendák között is. „Tolkien „világa ősi angol, germán és kelta mondák, hősénekek világát idézi. (...) A kora középkori lovagvilág eszményképeit, lovagi erényeit.” De Göncz a mítoszok másik nagy utódcsoportjával, a misztériumjátékokból kifejlődött moralitásokkal is analógiába állítja a regényt. „Ha azt mondtuk, hogy a Gyűrűk Ura tán minden idők legnagyobbra méretezett tündérmeséje, azt is elmondhatjuk, hogy legterjedelmesebb moralitásjátéka is. Következetesen alkalmazza a Jó és Rossz küzdelmének teljes középkori jelrendszerét” – írja a Gyűrűk ura utószavában.
Mindenesetre, ami a Tolkien-regényeket élvezetessé és vonzóvá teszi a befogadók számára, ami vonzó, titokzatos és levegős hátteret jelent, az nem a gondosan megtervezett, hiteles környezet, az archetipikus főalakok hatása, hanem azok a mesei-mitologikus elemek a művekben, amelyek a következetesen kidolgozott Középfölde-mítoszra és Középfölde pszeudo-történelmére épülnek.
„Varázsa abban rejlik” – írja saját művéről Tolkien – „hogy a háttérben időnként feltűnik a történelem egy-egy darabkája; olyasmi ez, mint amikor egy messzi sziget vagy egy távoli város tornyát pillantjuk meg, amint egy pillanatra kivillan a ködből. Ha elérjük, oda a varázslat – hacsak nincsenek a távolban további elérhetetlen tájak.”
Tolkien története azonban nemcsak mitikus, hanem mítoszértelmezést is rejt: azt a folyamatot is szimbolikusan bemutatja, ahogyan az ember fokozatosan elveszíti kapcsolatát hagyományos mítoszaival. A Szilmarilokból megtudjuk, hogy a „világ erői”, a valák létrehoztak egy csodálatos kontinenst (egyfajta földi paradicsomot) a teremtett világ, Arda nyugati tájain, amelyet Amannak vagy Valinornak neveznek, s a legfőbb teremtő, Ilúvatar szándékai szerint azt jelzi, milyen lehetett volna a világ Melkor ármánykodásai nélkül. Azonban ez a föld csak a valák és a halhatatlan második nép, az eldák számára megengedett, a harmadszülött emberek számára tiltott hely, bár a Helcaraxë szorosán keresztül a zajló jég hátán száraz lábbal is megközelíthető. Amikor Númenor királya, Ar-Pharazôn, a halhathatatlanság iránti emésztő vágya miatt erőszakkal el akarja foglalni az áldott Amant, Ilúvatar „testet ölt”, egy időre elveszi a valáktól a világ terheit, s az addig lapos földet gömbölyűvé téve elszakítja Valimart a világ mindennapi valóságától: a halhatatlanok országa ettől kezdve már csak külön isteni engedéllyel, „egyenes úton” közelíthető meg, a gömbölyűvé vált föld tereinek elhagyása után. A kataklizmával egy időben a legnyugatibb halandó szigetet, az Atlantisz-szerűen ábrázolt Númenort, valamint Középfölde legnyugatibb vidékét Beleriandot elönti a tenger.
Segítsen a Nyestnek és nyerjen!
Kedves olvasó! Mi, a Nyelv és Tudomány szerkesztői és szerzői, igyekszünk minél érdekesebb, színesebb, izgalmasabb tartalmat, cikkeket, híreket kínálni önöknek. Az is fontos számunkra, hogy az oldalt az önök igényei szerint fejlesszük.
A nyest.hu éppen ezért első alkalommal vesz részt Magyarország legnagyobb online kutatásában, amelynek célja, hogy a honlapok felmérjék látogatóik internethasználati jellemzőit, szokásait, véleményét.
Amennyiben véleményével alakítani szeretné a nyest.hu fejlesztési irányvonalát, vagy ha nyerni szeretne az 400 ezer forint összértékű nyeremények közül, vagy ha egyszerűen csak szívesen segítené munkánkat, kérjük, szánjon rá egy fél órát, kattintson az alábbi linkre és töltse ki a kérdőívet!
A Gyűrűháborút követően a tündék mellett azok is mindörökre eltávoznak Középföldéről, akik ismerik Valimart, vagy közvetlen kapcsolatba kerültek a valák erejével. A gyűrű szövetségének kilenc tagja közül Gandalf, Frodó, Samu, Legolas és Gimli Galadriellel és Elronddal együtt a halhatatlanok szigetére utaznak, Aragorn, Pippin és Trufa pedig egymás mellett nyugosznak Minas Tirith városában. Utódaik, a győztes faj, az ember számára a halhatatlanok világával való kapcsolat elvész.
Tolkien teljes „világképe” a középföldei mitológiában
(Forrás: http://www.rohirrim.it/downloads/2007_arda.jpg)
Harry Potter és a varázslók titkos univerzuma
(Forrás: http://www.rohirrim.it/downloads/2007_arda.jpg)
Joanne Kathleen Rowling Harry Potter-történetéhez több legenda is fűződik, amelyek egy része az írónőtől származik, más részüket pedig – úgy tűnik – maga a szerző sem óhajtja megcáfolni. Ezekről többek között Rowling hivatalos honlapján is olvashatunk.
Azonban az életrajzi mitológia mellett, amelyre most nem térnénk ki, fontosnak véljük azokat a megelőző olvasmányélményeket fölsorolni, amelyekre a szerző „meghatározó élményként” maga is hivatkozik. Egy vele készült interjúban fontos gyermekkori olvasmányként többek között Kenneth Grahame: The Wind in the Willows című regényét (Magyarországon a Békavári uraság c. filmben találkozhatunk a szereplőkkel), C. S. Lewis: Narnia krónikái c. regénysorozatát, és legkedvesebb könyveként Elizabeth Goudge: The Little White Horse c. meseregényét nevezi meg. „A Little White Horse volt a kedvenc gyerekkori könyvem. Feltétel nélkül imádtam. Izgalmas, szellemes cselekménye volt. Voltak ijesztő és romantikus részek benne, és volt egy bátor, energikus hősnője is."
Hozzá kell tennünk, hogy a Harry Potteren erősen érződik a „jobb” angol gyermekirodalmi hagyomány is. Carroll Alice-regényei (a való világ részeként jelen lévő groteszk csodavilág), Travers Mary Poppinsának mulatságos, és esendően emberi tulajdonságokkal bíró főhőse, akinek csodáival a hétköznapi szereplők (pl. Banks papa és Banks mama – a muglik előképei) nem tudnak mit kezdeni, zavarba jönnek, és nem hajlandók tudomást venni róluk.
De leginkább a tolkieni mindenség hatása mutatkozik meg a Potter-sorozatban, és ez a hasonlóság olyan szembetűnő, hogy számos internetes rajongói oldalon is találkozhatunk ennek fölismerésével. (Itt az oldal szerzője még egy táblázatot is közöl, melyben a legfontosabb főhősöket és eseményeket összehasonlítja.)
Bestseller vagy értékteremtés?
Magyar fordítója, Tóth Tamás Boldizsár szerint a Harry Potter sikerének oka nehezen megállapítható, hiszen a sztori esetében „nem beszélhetünk szép történetről, szép meséről abban az értelemben, ahogyan mondjuk egy Michael Ende-, egy Lázár Ervin- vagy egy Békés Pál-könyv szép mese tud lenni.” Bár ezek a fordító véleménye szerint inkább a felnőttekhez szólnak; a gyermekek nem igazán tudnak mit kezdeni velük. A Harry Potter esetében Rowling egész egyszerűen megtalálta azt a hangnemet, amelyiken a korosztályt meg kell szólítani, mivel kis olvasói mindenféle szülői, tanári útmutatás nélkül, sőt gyakran azok ellenére fogyasztják a könyvet. (A még mindig meglehetősen eltérő minőségű magyar recepció egyik kritikusa szinte komikusan dühöng a nyelvhasználat „kamaszos” volta miatt, Potter-elemzése lényegében gúnyosnak szánt, valójában elvakultan indulatos fröcsögés, amelyben az egyes szavak „nyelvi pongyolaságait” kívánja pellengérre állítani. A cselekmény áttekintésére nem is marad ereje.)
A célkorosztályt megszólító nyelvi és kulturális reprezentáció mellett a sorozat jól ötvözi a klasszikus gyermekirodalmi hagyományokat a felnőtt lektűr elemeivel. Ebben a tekintetben műfajteremtő jelentőségű, amit Rowling írt. Megtalálhatók benne a gyermekregények (mind a fantázia-gyermekregény, mind a probléma-gyermekregény), a meseregények, a kamaszregények tulajdonságai, ötvözi az Agatha Christie-féle krimit, a misztikus és horror-regények világával, és mindehhez még a fantasy hagyományait is jól alkalmazza. A szerző saját bevallása szerint is vannak fantasy-elemek a műben, ő akkor jött rá – úgymond – hogy fantasyt ír, amikor az egyszarvú megjelent a történetben. A különféle stílusok és hangnemek között – ahogy ezt Tóth Tamás Boldizsár kifejti – „Rowling meglehetősen jól lavíroz, pontosan tudja, hol kell egy kis humort adagolnia, hol kell sötétebb tónusra váltania.” Rendkívül érdekes a szöveg hangnemének azon sajátossága, hogy a szereplő növekedésével egyre komorabb, félelmetesebb, tragikusabb hangulatú a mű, az olvasók kvázi együtt nőnek föl a főhőssel. A krimi-része a könyvnek – megint csak fordítója szerint – „nem mérhető az Agatha Christie-éhez, mert általában igen egyszerű rejtéllyel van dolgunk, ugyanakkor a szerző jól fenn tudja tartani a rejtélyből adódó feszültséget.”
A cselekmény ötvözi a kalandregények történetépítési technikáját a modern akciófilmek tempójával, és a romantika és realizmus regényeinek atmoszférateremtő erejével, aprólékos igényességű környezetépítésével. Harry világa jól megtervezett, működő világ, ahol a szereplők lélegzetelállító sebességű kalandokba bonyolódnak.
A főhős tekintetében Rowling példaértékű figurát alkotott. Harry hordozza magán a kiválasztottakra jellemző, mítoszokból már ismert archetipikus elemeket, amelyekkel az olvasó rokonszenvét elnyeri (bántalmazott, elnyomott mostohagyermek, aki megérteti magát az állatokkal, de különlegesek a tulajdonságai, a lelke hasadt, két erő, a teremtés és a káosz küzd érte, alakja a duális világ egyensúlypontján helyezkedik el, stb.). Tóth Tamás „dickensi hősként” aposztrofálja. Ugyanakkor – mivel a regény jellegzetesen egy nézőpontú, vagyis az eseményeket Harry szemszögéből látjuk – alkalmat teremt az olvasónak, hogy azonosuljon a főhőssel. A beleélést erősíti, hogy Harry semlegesen ábrázolt alak. Jelleme szinte nincs is, ami van, az pozitív. A többi szereplő izgalmas, humoros, félelmetes – Harry nem. Semlegessége, megint csak Tóth Tamással szólva – „olyan, mint egy gumi búvárruha, amibe mindegyik olvasó belebújhat… gyerekek belebújnak ebbe az alakba, s onnantól kezdve viszi őket magával a történet.”. Potter mindig kívülálló, mindig szemlélő, mindig megélő, minden gondolatát, érzelmét ismerjük, míg pl. Ron, vagy Hermione érzelmeire csak megnyilvánulásaikból következtethetünk.
A könyv emellett lélektani szempontból is jól megközelíti a gyermeki világot. Kende B. Hanna több elemet is kiemel, amelyek a gyermekeknek fontosak lehetnek a szövegben, mivel – a mesékhez, mítoszokhoz hasonlóan – ezek hozzásegítik őket a kompenzációhoz, választ adnak kérdéseikre, mederbe terelik nárcisztikus vágyaikat, kezelik szorongásaikat. Csak néhányat említenénk meg ezek közül.
A gyermek számára pl. rendkívül fontos az ön-identifikáció kérdése. (Tegyük hozzá: ez a felnőtt számára is fontos!) A történet többszörösen is identifikációhoz segíti hőseit és olvasóit, pl. a Roxfortban a házakba való belépéskor. (A Teszlek süveg valójában abba a házba osztja be a leendő varázslókat, amelybe ők a tudatalatti vágyaikban menni akarnak. A házválasztás viszont egész életre befolyásolja a személyiségüket, mintegy a felettes én kialakulását szemléltetve.) Az identifikáció fontos eleme a gyermekeknél az állatokkal való azonosulás, illetve állatszemélyiségek mögé bújás. A regényben hasonló folyamat történik a kedvenc állatok kiválasztásánál (pl. Hermione macskája), az animágusok, ill. a védőszellemek megjelenésekor. A szereplőket – egyiptomi vagy görög istenségként szinte állati attribútummal is kifejezhetnénk: Harry-hóbagoly, Dumbledore-főnixmadár, Hermione-macska, Féregfark-patkány, Woldemort-kígyó stb. Némely hős a nevében is állati vonásokat hordoz. (Pl. Perselus Piton – eredeti nevén Severus Tobias Snape).
A gyermeki fantázia másik fontos érdeklődési területe a tudatos és akarattalan változás, átváltozás kérdése. A gyermek egyszerre óhajtja a változást, ugyanakkor szorong is tőle. A Potter-regényekben nagyon gyakori az átváltozás, átváltoztatás motívuma, ugyanakkor a szereplők maguk is biológiai változáson mennek keresztül, felnőnek, öregszenek, néhányan meg is halnak.
A repülés vágya szintén erősen foglalkoztatja a gyermeket. Az emberek egy része gyermekkorában, de később is meglehetősen gyakran álmodik repülésről. Rowling könyvében hosszas leírásokat olvashatunk kviddicsezésről, hoppanálásról, repülő autóról, utazásról a hipogriffen… A könyvvel kapcsolatos kutatások során meginterjúvolt gyermekek nagy része igen gyakran említi meg a repülés motívumát a történet egyik legvonzóbb részeként.
A Harry Potter-sorozat ugyanakkor „kétfedelű” szövegmindenség. Nemcsak a gyermekekhez, de a felnőtt olvasókhoz is szól. A muglik és a varázslóvilág ábrázolásában pl. a regény parodisztikus hangot üt meg. A varázslók szemszögéből nézve a muglik világa groteszk, de ugyanilyen groteszk tükörkép a varázsvilág is a reális világ nézőpontjából. Ez a látásmód a felnőtteket is szórakoztatja, s nem is idegen az angol irodalom swifti, carrolli és orwelli hagyományaitól. A felnőtt olvasókat ugyanakkor a szöveg evokációi, megidézései is vonzhatják, a már említett detektívtörténetek, a görög-germán-kelta mitológia az animékból is ismert japán mondavilág behívása stb. Az olvasó számára igazi szellemi csemege, hogy megleli, és megfejti ezeket az idézeteket. Ebben az értelemben a regény jellegzetesen posztmodern mű. A gyermekek számára a gyakran megnyilvánuló nyelvi humor nem sokat mond, a felnőtt számára viszont nagyon szórakoztató. Mindezen felül Rowling gyakran él a műfajparódia eszközeivel is, gondoljunk pl. a varázsvilág hivatalos leveleinek szövegeire, vagy a tankönyvek címére. (A szerzőnő egyébként két tankönyvet „meg is írt”: Tudor Hushpush néven A kviddics évszázadai, ill. Göthe Salamander néven Legendás lények és megfigyelésük címmel.) A fordító szerint a stílusjátékban megjelenő nyelvi lelemény a regényfolyam legélvezetesebb része.
A kötetek esztétikai értékéről szólva azonban az egyik legilletékesebb, a magyar fordító, a már többször is említett Tóth Tamás Boldizsár azt jegyzi meg, hogy a mű „változó minőségű”. Megítélése szerint a nyelvi lelemény, és az ötletek mellett is egyszeri olvasmány, azaz a legtöbben egy – egy részt ugyan feszült érdeklődéssel végigolvasnak, ezt követően azonban már nem képesek többször elolvasni. A másodszori olvasásnál ugyanis már „ki kellene jönni a szöveg szépségének.” Magyarán a Harry Potter – sorozat köteteit olvasva a szöveg lebilincselő, érdekes, izgalmas, fordulatos, ötletes, elsődleges, szimbolikus és rejtett tartalmával egyaránt megszólítja a tudatelőttest, a tudatot és a tudatalattit, de esztétikai értékei mégsem annyira meghatározóak, mint Tolkien műveinek.
Lovász Andrea gyermekirodalom-történész szerint az esztétikum, műfajkeverés és az összetettség kérdései másodlagosak a könyvek diadalmenetének a szempontjából, a Potter-sorozat sikerének okaként Rowling sajátos írói játékát nevezi meg, amellyel összemossa a valóságot és a fikciót. Rowling állítása szerint egy varázsvilág található a reális világon belül, ezt azonban a muglik – vagyis az olvasók – nem érzékelhetik. A játék éppen ezzel a paradoxonnal veszi kezdetét: az olvasó ugyanis olyan mugli, aki „kiválasztottként” mégis beletekinthet ebbe a csodálatos világba. A muglik világát és a varázsvilágot a főhős személye kapcsolja össze. Ebben az értelemben a reáliák világa is csodavilággá válik: hiszen a varázsvilág ennek része, csak nem vagyunk képesek érzékelésére. Potter azért ennyire fontos szereplő, mert éppen az ő személye segít minket az érzékelésben.
Lovász megjegyzi, hogy a Harry Potter mintegy a Gyűrűk ura „folytatásának” is tekinthető, Tolkien azt sugallja, hogy az ember elterjedése elpusztítja, visszaszorítja a varázslatot, Rowling viszont azt, hogy a varázslat nem tűnt el, csupán nem mindenki számára hozzáférhető. A hitelesség Tolkiennél a múltba veszés miatt nem ellenőrizhető, Rowlingnál a történések jelen idejűek, de az átlagember előtt szigorúan rejtettek. Mindkét szerző komolyan veszi a mesevilágot, bár mindkettejüknél megjelennek parodisztikus, groteszk elemek a meseszövésben. Mindkét történet legfontosabb mondanivalója magának a mese- vagy fantáziavilágnak a „hitelesítése”. Ebben a tekintetben még Michael Ende mesevilágával is rokoníthatóak. Ez a hitelesség eredményezi végül azt, hogy az olvasó, aki természetesen nem keveri össze a tényleges világot a Potter-regények fiktív valóságával, mégis furcsa helyzetbe kerül: a hitelesség saját világának ideiglenes elmozdulását eredményezi. „Mi van, ha mégsem kitaláció?” – kérdezheti a könyvet letéve az olvasó.
És végül is e kérdés fölvetése a fantasztikus irodalom igazi célja.
Források:
Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat, Bp., 1988.
Goretity József: „Ha a Harry Potter olvasóvá nem is tesz, íróvá talán igen”, Beszélgetés Tóth Tamás Boldizsárral. In: Irodalom Visszavág: IV/17. 2003. (letöltés: 2008. január 17.)
Kornya Zsolt: Röviden a Fantasyről.
(letöltés: 2008. január 17.)
Jung, Carl Gustav: A tudattalan megközelítése. In: Az ember és szimbólumai. Göncöl Kiadó, Bp., 1993.
Kende B. Hanna: Harry Potter titka/ A gyermek csodavilága. Osiris, Bp., 2001.
Lovász Andrea: Harry Potter avagy jelen idejű holnemvolt. In: Új Forrás, 2001. 09. sz. (letöltés:2008. január 17.)
Lévi-Strauss, Claude: A mítoszok struktúrája. In: Strukturalizmus I. Szerk.: Hankiss Elemér. Európa Kiadó, Bp., 1971.
Ráth-Végh István: A könyv komédiája. Gondolat, Bp., 1967.