A siker titkai: Harry Potter és A gyűrűk ura
Két író, két könyv, két sikersztori. A Gyűrűk urának diadalmenete már több évtizedes. A Harry Potteré talán szintén évtizedekig kitarthat. A dicsőség háttérben azonban nem csak a szerzők tehetsége áll, hanem az emberiség mítoszokban rejtőző közös, titkos kódrendszere és csillapíthatatlan vonzalma minden iránt, ami túl van a megszokott valóság keretein, de mégsem teljesen idegen a számunkra.
Vajon mi az a különleges varázs, ami két író műveit kiemeli hasonló szövegek tömegéből, és emberek millióit készteti befogadásukra abban a korban, amelyben a vizuális információ hatása erősebb, mint valaha? Pedig nem éppen kurta és egyszerű olvasmányok ezek. Az egyik – fordítója, Göncz Árpád ajánlása alapján is – „alighanem a világ legterjedelmesebb tündérmeséje”, és első kiadója javaslatára három vaskos kötetben jelent meg. A másik történet hétrészes regényfolyam, s ennek minden egyes darabját mégis repesve várta, és rongyosra olvasta a közönség. Egy olyan közönség, melynek java része egy olvasási nehézségekkel küszködő korosztályhoz tartozik, és amely – egyes szakemberek vészjelzései szerint – leszokóban van az írott szövegek befogadásáról. E sorok írója persze nem ígéri – nem ígérheti –, hogy megnyugtató és egyértelmű választ ad a cím alatt föltett kérdésre, viszont állítja, hogy egy bizonyos nézőpontból vizsgálva szövegeket, közelebb kerülhetünk a megértésükhöz.
Mesés „peep show”
De miféle történetekről is beszélünk? Tolkiené egy alternatív kozmoszban játszódik, melynek terei csak távolról idézik föl a mi világunkat, szereplői nem létező, de mégis valahonnan ismerős nyelveken beszélnek, történései messze esőek, időnként ködösek, és akkor is szomorúság bujkál bennük, amikor a legtündöklőbbek. E mindenségnek ráadásul vannak olyan még távolabbi és elzártabb helyszínei is, amik a halandók számára mindörökre megközelíthetetlenek és tiltottak.
Rowling története az ismert világban indul, de feltár egy másik valóságot is, amely ugyan a mi univerzumunk részeként megjelenített, ám mégis rejtett, és az alkotó egyértelműen a tudomásunkra hozza, hogy számunkra meg nem engedett, és előlünk rejtve is marad mindörökre. A szerzők exkluzív és megközelíthetetlen helyszínekre adnak bepillantási lehetőséget hol annak a „konyhalánynak” a nézőpontjából, akinek a főkomornyik kivételesen engedélyezte, hogy a küszöbről kukkanthasson a bálterembe, és távolról elgyönyörködjön az előkelő közönségben, hol pedig egy „belső komorna” szemszögéből, aki a hálószobatitkokat is megismerheti, de mégsem lesz soha családtag. Halandók vagyunk és muglik; varázstalanok, és faragatlanok: ki vgyunk tiltva Valimarból, mert Ilúvatar ajándékát, a halandóság bélyegét viseljük homlokukon, és ki vagyunk tiltva Roxfortból is, mert nem nyertük el a kiválasztottságot. De mi, az elzárt világ bennfenteseihez képest kitaszítottak, megvetettek és lesajnáltak, mégis szívszakadva leskelődünk befelé, és hálásak vagyunk a tudás azon morzsáiért, amiket a szerzők elénk szórnak.
Nyilvánvalóan jólesik nekünk, és szükségünk is van erre a leselkedésre, különben nem bámészkodnánk oly kitartóan. Az a ködös és határozatlan érzés munkál bennünk, hogy amit megismerünk, teljesebb emberré tesz minket, titkok tudójává. Ugyanakkor fájdalmas, emésztő vágyakozás kínoz; mi is inkább e tőlünk elzárt, távoli tereken lennénk, mintsem saját környezetünkben.
Szorongások, vágyak hálójában
Ez a szenvedély ősi és emberi. Nem csak mi éljük meg; elődeink számtalan nemzedékében benne lobogott, csak éppen azzal a reménységgel könnyítve, hogy egykor majd bebocsátás nyerhető a rejtőzködő, elzárt terek felé. Mondhatjuk, hogy a régiek boldogabbak voltak nálunk, hisz a boldogág mindig relatív; jelen és múlt viszonyítása tárja föl, de csakis akkor, ha a jelen kevésbé örömteli a múlthoz képest. Apáink számára, ha nyomasztó is volt az őket körülvevő valóság, adva volt egy azon túl lévő alternatíva, amely teljességet és kielégülést ígért. Ám Leibniz és Voltaire ideje óta az úgynevezett „civilizált” társadalmakban gondosan megtanítnak rá minden felnövekvő nemzedéket, hogy világunkon kívül másik – jobb – nem létezik.
A modern ember szorongások, vágyak hálójában vergődik, de ezekből nincs aki vagy ami kisegítse. Az úgynevezett racionalitás, a „valóságok” világa nem ad semmi vigasztalást – még azzal együtt sem, hogy őszinteséget ígér az elveszített irracionalitásért, az eltűnő álmokért cserébe. A racionalitás kizárólagos magyarázatot kreál a valóságról, amit hitelesnek állít be, ám magyarázatai gyakran legalább annyira állítólagosak, mint az irracionalitáséi. Az a történet, amely szerint egy semmihez közelítő kicsiny pontból egy hatalmas ősrobbanást követően lett a végtelen mindenség, az átlagember számára valójában semmivel sem igazoltabb vagy megfoghatóbb annál, mint ami így kezdődik: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.”
A racionális magyarázat ráadásul egyáltalán nem tisztázza az ember szerepét a világban. Pedig – valljuk be – bennünket talán ez érdekelne leginkább. Az a kommentár, amit a racionalitás az ember jelenlétéhez fűz, inkább lehangoló, de mindenképp kevésbé érdekes és lelkesítő annál, amit az irracionális világképet megjelenítő szövegek, a mítoszok tárnak elénk.
A mítoszok születése és hanyatlása
A mítoszok a legősibb megőrződött szövegformák közé tartoznak. Születésük valószínűleg egybeesik az emberi beszéd megjelenésének idejével, de akkor már mindenképpen létezniük kellett, amikor az ember ok-okozati viszonyokkal kezdte magyarázni a jelenségeket. Kezdetben, az intézményesített, – tehát szentírással, papsággal és templommal rendelkező – vallások megjelenése előtt még az azonos gyökerű mítoszoknak is eltérő változatai alakultak. E variánsok sokszínűségét a törzsek egymástól való távolsága és a kulturális különbözőségek tovább erősítették. Majd a vallási rendszerek intézményesülésével a szövegeket írásban is rögzítették, és az eltérő változatok között a színre lépő neves vagy névtelen szerzők, szerkesztők, írástudók próbáltak valamiféle konzisztenciát teremteni. Ekkor születtek meg a különféle mítoszváltozatokból összerendezett mitológiák. A mitológiák rendszere nem nélkülözhette azonban a velük együtt szervesen fejlődő vallásos gyakorlatot, és a vallást, a mítoszt egyaránt a hit, a nyelv és a kultúra kötőanyaga kapcsolta össze.
A mítoszok működésének és egyetemességének titkait már többen is megkísérelték feltárni. Carl Gustav Jung archetípus-elmélete és Claude Lévi-Strauss struktúraelmélete szerint a mítoszok azért élik át az évszázadokat, a fordításokból következő nyelvi nehézségeket, és jutnak el teljes életszerűségben a befogadókhoz, mert az emberi psziché legalapvetőbb elemeire épülnek. A mítoszkutatók felfogásában csupán az összetevők mibenlétének értelmezésében mutatkozik különbség. Jung szerint a mítoszok szövegébe bekerült hasonló alkotórészek a tudatalattiban lappangó közös kollektív ösztönvilágból származó képi sémák (archetípusok), Lévi-Strauss viszont úgy véli, hogy a mítoszelemek tulajdonképpen egyfajta nyelvi elemekként működnek; azokhoz kapcsolódnak, azok által fejeződnek ki, és azok logikája szerint épülnek, rendeződnek.
A hagyományos mítoszok hanyatlásának jeleit az európai kultúrában a különböző kutatók más és más időszakban vélik felfedezni. A legelterjedtebb vélekedés szerint a mitológia általános válsága a racionalizmus, valamint az azt követő természettudományos fejlődés idejére, tehát a 18. század vége és a 19. század elejére tehető. És erre az állításra éppen a fantasy megjelenése a bizonyíték. A fantasy összetett jelentésű, lefordíthatatlan elnevezés. Jelentése: álom, agyrém, fantázia, képzelet, képzelőerő, képzelődés, képzelgés, látomás. Talán a „fantasztikum”, „fantasztikus” szavak közelítik meg leginkább, de ezek használatával csöbörből vödörbe kerülünk.
Fantasy és mítosz
A fantasy a fantasztikus irodalom körébe tartozik, mely magába foglalja a horrort és a sci-fit is. A fantasztikus történet ugyanúgy tudatunk legmélyebb rétegeire hat, mint a mítoszok. Azonban a célja nem a hit, helyeslés kiváltása vagy világmagyarázat, mint a mítosz esetében, hanem éppen ki akarja zökkenteni, bizonytalanságba akarja taszítani olvasóját. A fantasztikus hatás lényegét Tzvetan Todorov így foglalja össze: „A fantasztikum lényege az olvasó bizonytalansága, ingadozása azt illetően, hogy az olvasott történetből mit higgyen valóságosnak, s mit fikciónak.”
Mivel a fantasztikum működése a mítoszra emlékeztet, a modern ember számára éppen az elvesztett mítoszokat pótolja. A leghíresebb fantasztikus irodalmi művek mesterséges mítoszvilágokat teremtenek, de a mítoszokhoz hasonlóan működhetnek egyéb komplex rendszerek is, páldául olyan „filmeposzok” mint a Csillagok háborúja, vagy a Star Trek.
Mitikus hősök az álmítoszokban (Barna Sándor rendszere alapján)
|
Fő archetípusok |
A Gyűrűk Ura |
Star Wars |
Harry Potter |
|
Kiválasztott (Mithrász, Illés, Jézus) |
Zsákos Frodó |
Luke Skywalker |
Harry Potter |
|
Bölcs Öreg, Önfeláldozó Mester (Kheirón) |
Gandalf |
Obi-wan (Ben) Kenobi |
Albus Dumbledore |
|
Nagy Anya (Thétisz, Szűz Mária) |
Galadriel |
Shmi Skywalker |
Lily Potter |
|
Segítő, Társ (Patroklosz, Enkidu) |
Samu |
Han Solo |
Ron Weasley, Hermione Granger |
|
Bolond (Therszitész) |
Pippin, Trufa |
R2D2, 3CPO, Jar Jar Binks |
Dobby |
|
Szélhámos, Bűnbánó Áruló (Júdás) |
Gollam |
Lando Calrissian |
Sipor |
|
Esendő Hős (Akhilleusz) |
Boromir |
Anakin Skywalker |
Perselus Piton |
|
Gonosz (Sátán, Ahriman) |
Szauron (előtte Melkor) |
Palpatine |
Tom Denem / Voldemort |
|
Talpnyaló (Malchus) |
Kígyónyelvű Gríma |
Tarkin |
Féregfark |
|
Bukott „Angyal”, Bűnös Áruló (Loki) |
Szarumán |
Dooku gróf |
Mardekár Malazár |
|
Hű szerető (Pénelopé) |
Arwen |
Padmé |
Ginny |
|
Szent (alapító, vagy újraalapító) Uralkodó (Arthur) |
Aragorn |
Leia Organa, Mon Mothma |
Godrik Griffendél |
|
Bölcs Asszony (Pallasz Athéné, Maat) |
Galadriel |
Mon Mothma |
Minerva McGalagony |
|
Tudós (Um-napistim, Faust) |
Elrond |
Yoda |
Ollivander |
A fantasztikus történetek legtöbbször ugyanarra a sémára épülnek. A kiindulópont: egy hétköznapi, békés, a külső valóság elemeit is magába foglaló helyzet, melynek megszokott mindennapiságát egyszer csak megzavarja valami rendkívüli, megmagyarázhatatlan, szorongást keltő jelenség. Ezt követően a megmagyarázhatatlan egyre jobban eluralkodik a konvencionális felett, és a hősök megpróbálnak „ésszerű” magyarázatot keresni jelenségeire. Ám mindhiába – végül a realitás mögötti másik, eddig nem ismert, titokzatos univerzum teljesen uralma alá hajtja a korábbi valóságot, s már nem tudjuk többé nem valóságosnak tekinteni. A fantasztikum működési mechanizmusát tekinthetjük a mitikus szemlélet egyfajta „reconquistájának” – a tudatalattinkban rejtőző ősi kollektív ösztöncsoportok mintegy „visszahódítják” a valóság egy részét, a művek keretei között kinyilvánítva jelenlétüket életünkben és gondolkodásunkban.
A fantasztikum színre lép
Egész a középkor végéig a mai értelemben vett fantasztikum nem létezik a gondolkodásban. Ami valóságfölöttiként hat, az is valóságos, csupán a megismerés határain túl van elgondolva. A csodák részei a teremtett világnak, csak éppen az emberi cselekvés hatókörén túl esnek. A késő középkorban azonban a társadalmi és kulturális változások jó alapot adtak a fantasztikum megjelenéséhez. A teremtett világ egyszerre kitágul és összeszűkül: az ember rádöbben, hogy egy viszonylag kicsiny bolygón él egy mérhetetlen univerzum peremvidékén. A korábban megingathatatlan hit megrendül, egyre szélesebb rétegek kezdenek ráébredni a világ titokzatosságára; Isten létezése többé nem adhat megnyugtató és elégséges választ bizonyos rejtélyekre. Hozzájárult még a folyamathoz, hogy az emberek tudományos ismeretei még gyenge lábakon állnak, azaz – szemben Kalazanczi Szent József elveivel – a „se hit, se magabiztos tudás” állapotába kerültek.
A fantasztikum megjelenésének első markáns időszaka a meglehetősen kétarcú felvilágosodás kora, melyben az egyre inkább kizárólagosságra törekvő természettudományos gondolkodás kénytelen megtűrni maga mellett az okkultizmust és a spiritualizmust. Mi sem jellemzőbb erre a kettősségre, mint például a felvilágosodás eszméit hangsúlyosan felvállaló és terjesztő szabadkőműves mozgalom, melynek eredetét és világmagyarázatát ugyanakkor egyaránt a transzcendencia és titkok felhői lengték körül.
A felvilágosodás korában a gáláns és utaztató kalandregények nyomán felbukkanó és azok álcája mögé rejtett államregények nagy hatást gyakoroltak a fantasztikus irodalom és benne a fantasy megszületésére. Jonathan Swift Gulliver nevű hőse egy normális, hétköznapi valóságból kerül el távoli fantáziavilágokba, amik távolról, mintegy görbe tükrön keresztül idézik fel előtte saját világának hibáit és bűneit. Ám a közönség a Gulliver utazásait sem akkor, sem azóta nem bölcseleti tartalmáért, hanem gazdag és lebilincselő fantáziavilága miatt kedveli.
A fantasy úttörői
A fantasztikus irodalom igazi felvirágzása a romantika ideje, a 19. század szélsőségeinek kora. Az élet minden területén (így a fantázia világában is) felerősödő szabadságvágy, az idealizmus, a világ megismerhetőségének tagadása, a pszichológiai szemlélet előretörése és az elveszett régi, harmonikusnak elgondolt világszemlélet utáni visszavágyódás teremtette meg a fantasztikus irodalom kereteit. Elterjedésének a regény diadalútja és a szélesedő olvasóközönség fokozódó érdeklődése is kedvezett. Megformálódtak a fantasztikum fő irodalomfajtái: a horror, a sci-fi és nem utolsó sorban a fantasy. A továbbiakban néhány fontos művet említünk, de megjegyezzük, hogy a fantasztikus irodalom minden korai megnyilvánulását és szerzőjét nem kívánjuk fölsorolni, csak azokat, akik megítélésünk szerint a fantasy megszületésében és szemléletében szerepet játszottak.
A fantasztikus irodalom egyik úttörőjének E. T. A. Hoffmannt tekinthetjük, aki regényeiben olyan sajátos valóságot hoz létre, mely e világ részeként, az átlag elől rejtve, de a hétköznapi világ rendjére hatóan működik. Tulajdonképpen már Hoffmannál kialakulnak a fantasztikus hatás, a fantasztikus élmény követelményei, amik azóta is változatlannak tekinthetők.
A fantasztikum körébe sorolható a közel kortárs Lewis Carroll híres könyve, az Alice Csodaországban is. Ez Hoffmannéhoz hasonló sémával indít, de cselekménye némileg eltérő kifejletű: Alice a tudatalattijában tesz egy csodálatos utazást, melynek során szimbolikusan látja saját problémáit, vágyait és félelmeit, meg persze az őt körülvevő – történetesen épp viktoriánus – világ visszásságait is. Az utazás a nyúl üregén keresztül történik, mely egyben portálként – kapuként, átjáróként – viselkedik az elsődleges, mindennapi és a másodlagos fantáziavilág között. Alice, Hoffmann Anselmus diákjával ellentétben idegenül mozog, és kellemetlenül érzi magát a másodlagos világban.
Az alapítók és elődök említésénél nem elhanyagolható Mark Twain sem, aki az Egy jenki Arthur király udvarában című regényében még plasztikusabbá teszi a két világ közötti utazás élményét: főhőse, Hank Morgan, a connecticuti jenki egy napon a 6. századi Angliában találja magát. Itt azonban szintén nem a későbbi fantasy-történetek logikája szerint alakulnak az események. A főhős nem tud beilleszkedni Arthur király korába; arroganciája és átgondolatlan modernizáló törekvése végül feudális anarchiához és általános értékvesztéshez vezet.
A kibontakozó fantasztikus irodalom a mese és a mítosz helyét tölti be. Hiszen a hagyományos értékrend megbomlása idején jön létre: akkor, amikor az addig megszokott normarendszer és világszemlélet visszaszorul, fő témáit tekintve is leginkább a meséket és a mítoszokat idézi. (Az emberiség szerepe a világban, az ember, a természet és az állatvilág viszonya, a halhatatlanság utáni vágy, az én megkettőződése, látható és láthatatlan keveredése, átváltozás stb.)
Az egyik első igazi fantasyt egy amerikai szerző, William Morris alkotta meg „News from Nowhere” – Hírek Seholországból (1890) címmel. Morris e könyvében egy idealizált, utópisztikus középkori társadalmat írt le. Középkor iránti lelkesedése nagy hatást gyakorolt a későbbi fantasy-írókra. A fantasy alapvető sémái azóta is a Morris által lerakott alapokra épülnek: olyan fantasztikus történetek tartoznak körébe, amikben a valóságon túli történések nem kapnak tudományos magyarázatot; nem létező, de ismerősnek ható távoli múltban, idegen, de vonzóan vadregényes vagy egzotikus természeti környezetben játszódnak. Ezek következetes belső logika alapján működnek, ám szabályaik valamilyen módon eltérnek a mindennapi valóságéitól.
A fantasyn belül létezik a művek egy speciális csoportja is, amely Hoffmann szemléletét idézi; ebben evilág és a csodálatos másik világ, a mindennapi és a távoli között egy titkos átjáró rejtezik, amelyen keresztül a két világ kapcsolatba léphet egymással. A „párhuzamos világok” képzete azonban nem új: a mitikus világfelfogás része. Evilág és túlvilág egymás mellett élése és találkozása a hagyományos mítoszok szemlélete, és például a misztériumdrámákban konkrét cselekményi és képi kifejezést nyert.
(Az írás második részét egy hét múlva olvashatják.)
Források:
Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat, Bp., 1988.
Goretity József: „Ha a Harry Potter olvasóvá nem is tesz, íróvá talán igen”, Beszélgetés Tóth Tamás Boldizsárral. In: Irodalom Visszavág: IV/17. 2003. (letöltés: 2008. január 17.)
Kornya Zsolt: Röviden a Fantasyről.
(letöltés: 2008. január 17.)
Jung, Carl Gustav: A tudattalan megközelítése. In: Az ember és szimbólumai. Göncöl Kiadó, Bp., 1993.
Kende B. Hanna: Harry Potter titka/ A gyermek csodavilága. Osiris, Bp., 2001.
Lovász Andrea: Harry Potter avagy jelen idejű holnemvolt. In: Új Forrás, 2001. 09. sz. (letöltés:2008. január 17.)
Lévi-Strauss, Claude: A mítoszok struktúrája. In: Strukturalizmus I. Szerk.: Hankiss Elemér. Európa Kiadó, Bp., 1971.
Ráth-Végh István: A könyv komédiája. Gondolat, Bp., 1967.