Üsd, vágd, nem apád!
A pozsonyi parlament elfogadta az államnyelvtörvényt módosító javaslatot. Az ennek nyomán egyre szaporodó politikai állásfoglalások, kommünikék és nyilatkozatok mellett érdemes szociolingvisztikai szempontból is az események mögé tekinteni.
Előzmények, körülmények, indítékok – kérdéseinkre Szabómihály Gizella nyelvész, a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda munkatársa válaszolt.
nyest.hu: A jelenlegi törvénynek milyen jogszabályi előzményei voltak, és ezek mennyiben korlátozták az anyanyelvhasználatot?
Szabómihály Gizella: A most elfogadott törvényszöveg nem új törvény, hanem az 1995. évi 270. számú törvény módosítása. Az előzmény az 1990-ben elfogadott nyelvtörvény volt, amely Szlovákia hivatalos nyelveként a szlovák nyelvet jelölte meg, és az 1995-ös nyelvtörvényhez hasonlóan jelölte ki a szlovák mint hivatalos nyelv használati színtereit. A törvény rendelkezései ugyanakkor expressis verbis nem tiltották más nyelv(ek) használatát, a kisebbségi nyelveket a hivatalos érintkezésben olyan településen lehetett használni, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladta a 20%-ot.
A gyakorlatban azonban (főleg a hatalom részéről) a törvény rendelkezéseit szűkítően értelmezték. Például a törvény szerint a településeket és a közterületeket hivatalos nyelven (azaz szlovákul) jelölik meg. Bár a szöveg nem tiltotta, Ladislav Pittner akkori belügyminiszter képviselői interpellációra válaszolva törvényellenesnek minősítette a kétnyelvű hivatalos feliratokat, pecsétnyomókat, utcanévtáblákat és helységnévtáblákat; az útkarbantartó vállalatokat utasították a rendszerváltás után spontán módon kihelyezett magyar helységnévtáblák eltávolítására stb.
Az 1990. évi nyelvtörvény 1995-ig, az ún. államnyelvtörvény becikkelyezéséig maradt hatályban, szellemisége azonban ebben is tetten érhető. Sőt, azt mondhatjuk, hogy az államnyelvtörvény eredeti, 1995-ös és mostani módosított változata is tovább megy az 1990-es nyelvtörvény rendelkezésein – elsősorban azzal, hogy nem hivatalos, hanem államnyelvként határozza meg a szlovák nyelvet, és annak használatát a hivatalos kapcsolatokon túl egyéb nyilvános színtéren is előírja.
1995 után a kulturális minisztérium többször is készített módosító indítványokat az államnyelvtörvényhez. Ezek azonban mindaddig nem kerültek a parlament elé, amíg a Magyar Koalíció Pártja (MKP) a kormánykoalíció tagja volt. Az események a 2006-os választások után gyorsultak fel. A módosítások alapját egyébként a szintén a kulturális minisztériumban kidolgozott anyag képezte, amelynek címét így fordíthatnánk magyarra: „az államnyelvről való gondoskodás koncepciója”. Ezt a kormány 2001-ben kormányhatározatban fogadta el, és ez tekinthető a máig hivatalos nyelvpolitikai alapkoncepciónak.
Az ún. államnyelvtörvényt általában (és egyes rendelkezéseit külön is) a Keretegyezmény és A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának szakértői bizottsága is bírálta. Az egyik leginkább bírált szakasza az volt, amely lehetetlenné tette a csak kisebbségi nyelvű helyi és regionális tévé- és rádióadás sugárzását (mintha például Németország megtiltaná a kurd nyelvű rádióadásokat Németország területén), ugyanis azt írta elő, hogy a kisebbségi nyelvű adás mellett államnyelven is le kell adni ugyanazt. A módosítással annyiban változott a dolog, hogy a törvény a helyi televíziókban megengedi a feliratozást.
nyest.hu: Mi a törvény(ek) formális szándéka, indokoltsága, és, ha van ilyen, mi lehet a mögöttes indíték?
Sz. G.: A törvény szándéka formálisan a szlovák mint államnyelv védelme. Ez valójában nyelv- és embervédelem, előbbi esetben „státusz- és korpuszvédelem” is egyben: egyrészt biztosítani kívánja a szlovák nyelv társadalmi funkcióit (azaz, hogy más nyelv ne szorítsa ki a nyilvános kommunikációs színterekről), másrészt pedig a szlovák nyelvet, annak standard változatát mint rendszert kívánja védeni a külső (károsnak tartott) behatásoktól. Az embervédelmet valójában úgy kell értelmezni, hogy minden nyilvános színtéren biztosítani kívánja a szlovák állampolgárok (valójában a csak szlovákul beszélők) számára az információkhoz való hozzájutás, az anyanyelvű információszerzés jogát.
Ami e célok és a valós helyzet viszonyát illeti: a szlovák nyelv jelenleg minden kommunikációs helyzetben és minden funkcióban használatos és használható. Vagyis pl. nem áll fenn az az eset, mint egyes nyugat-európai államokban, hogy pl. az egyetemeken angol nyelvű szakdolgozatot vagy doktori dolgozatot írnának elő. Vagy mint a balti államokban, ahol a lakosság szinte 100%-ban beszéli az orosz nyelvet, kisebb százalékban pedig a helyit, és bizonyos színtereken az orosz nyelv még mindig erőteljesebben van jelen, mint a lett, az észt vagy a litván. Az államhatalom viszont úgy érzi, hogy Dél-Szlovákiában, ahol a közigazgatásban (főleg az önkormányzatokon) nagyszámú magyar anyanyelvű személy dolgozik, a szlovák nyelv kiszorul, pontosabban a második helyre szorul a magyarral szemben. Ez természetesen legfeljebb csak a szóbeli kommunikációra érvényes, mert az írásbeli kommunikáció döntően szlovákul folyik.
Ami a szlovák nyelv rendszerének a veszélyeztetését illeti: az előzőekben említett koncepcióban („az államnyelvről való gondoskodás”) is az fogalmazódik meg, hogy a szlovák nyelvi kultúra siralmas állapotban van, a megnyilatkozások színvonala nagyon rossz, a szlovák nyelvi elemeket nemzetközi (főleg angol) kifejezések váltják fel. Ez a más nyelvközösségekben is jelen levő purista, nyelvvédő álláspont elsősorban a hagyományos szemléletű nyelvészethez kapcsolódik. Egyébként az európai nyelvtörvények jelentős része ezzel a céllal született; tipikusan ilyen pl. a szlovén.
Tapasztalatból tudjuk azonban, hogy az ilyen törekvések eleve kudarcra vannak ítélve. Egyébként is számos esetben „egyéni ízlés” kérdése, mit tartunk idegennek és mit már meghonosodottnak, adott beszédszituációban mit tartunk elfogadhatónak, és mit nem. Hogy magyar példát mondjak: egy idősebb személy számára esetleg furcsa, sőt megütközést kelthet, hogy két, egymást nem ismerő fiatal felnőtt – pl. bolti eladó és vevő – tegeződik, a fiatalok számára viszont ez természetes.
Végül az „embervédelem” kapcsán az alábbiak mondhatók el: az nyilván elfogadható, hogy az államnak biztosítania kell, hogy bizonyos közérdekű információk minden állampolgárhoz eljussanak, ez a nyelvtörvény azonban ennél jóval tovább megy. Ilyen például az orvos–beteg kapcsolat. Szintén ide tartoznak azok az esetek, amikor bizonyos információk – pl. reklámok – bizonyos célcsoportnak szólnak. Ugyanez a helyzet pl. álláshirdetésekkel is: ha egy cég németül, angolul vagy magyarul beszélő munkatársat keres, akkor miért ne jelentethetné meg az álláshirdetést csak ezeken a nyelveken? A magyarországi gazdasági lapokban ez gyakori jelenség. A szlovák jogrend e tekintetben egyértelműen különbséget tesz a szlovák és az egyéb nyelvek (kisebbségi nyelvek) beszélői között. Az előbbiek számára ugyanis törvényben biztosítja, hogy pl. a csak kisebbségiek számára szóló tájékoztatást (lásd magyar szavalóverseny plakátja) is megkapják a saját nyelvükön, míg az utóbbiak számára csupán korlátozottan nyújt lehetőséget az anyanyelvű tájékozódásra.
nyest.hu: Szépe György nyelvész, az MTA doktora szerint, aki régebben behatóan foglalkozott a szlovákiai nyelvtörvényekkel, a jelenlegi törvény is az aktuálpolitikai huzavona része. Nem hosszú távú; inkább egyfajta válaszcsapás valamilyen magyar politikai gesztusra. Azaz elsősorban nem nyelvészeti kérdésként kezelendő, hanem, hogy a politikai küzdelemben miként használnak fel nyelvi elemeket. Ön miként vélekedik erről?
Sz. G.: Az államnyelvtörvény elfogadásakor 1995-ben mind az indoklásban, mind a parlamenti vita során felbukkantak „kompenzációs” elemek, azaz a nyelvtörvény a szlovák nyelvvel szembeni korábbi korlátozó rendelkezések „kompenzációja” volna. Ma szerintem sokkal nagyobb súllyal esik latba a területvesztéstől való félelem, amely szlovák részről a szlovák–magyar viszony központi eleme. A nyelvi-nyelvhasználati jogokkal kapcsolatos vitákban (pl. még a Charta elfogadásakor is) szlovák részről, főleg a nemzeti oldalról, mindig felbukkan az az érv, hogy a magyarság esetében a nyelvi jogok követelése valójában a területi követelések „első lépése”. Ezek a félelmek az uniós csatlakozással, az utóbbi időben Koszovó önállósodásával felerősödtek. Szerintem a nemzeti beállítottságú szlovák elit azért szorgalmazza a szlovák nyelv nyilvános, látható jelenlétének az erősítését, hogy így jelölje ki szimbolikusan Dél-Szlovákiát mint Szlovákia részét. Szerintem az emléktáblák kétnyelvűsítésének hátterében is ez húzódik meg: (utólag is) igazolni azt, hogy ez a terület valójában vegyes lakosságú.
nyest.hu: A szlovákiai magyar értelmiség és politikai elit hogyan szokott (és várhatóan hogyan fog) reagálni a problémára?
Sz. G.: A politikai elit a kérdést egyrészt jogszabályokkal, másrészt háttéralkukkal szokta kezelni, a magyar értelmiség pedig felháborodik. Sajnálatosnak tartom azonban, hogy kevesebb figyelem fordul a jogszabályi lehetőségek maximális kihasználására, azaz pl. arra, hogy az üzletfeliratok kétnyelvűek legyenek.
nyest.hu: Szlovák nyelvészek részt vesznek-e a törvény kidolgozásában, illetve e tekintetben mennyire egységes a szlovák nyelvésztársadalom?
Sz. G.: A konzervatív beállítottságú nyelvészek közül néhányan szakértőként minden bizonnyal részt vettek a törvény kidolgozásában. Hogy név szerint kik, azt nem tudom. A szociolingvista irányultságú nyelvészek természetesen feleslegesnek tartják; egyesek ennek nyilvánosan is hangot adtak.
nyest.hu: Tud-e olyan állásfoglalásról, amelyben szlovák értelmiségiek/pártok/csoportok elítélték volna a nyelvtörvényt?
Sz. G.: Egyes szlovák értelmiségiek, valamint a vállalkozók is tiltakoztak a törvénynek a vállalkozás szabadságát és a szólásszabadságot korlátozó rendelkezései, valamint a bírságok miatt. A módosító indítvány társadalmi vitája során – ahol lakossági véleményt is be lehetett hivatalosan nyújtani –, tárgyaltunk is erről az előterjesztő minisztérium képviselőivel, minden hatás nélkül. Egyébként szlovák pártok képviselői is feleslegesnek, sőt, károsnak tartották a szigorítást.
nyest.hu: Ez a törvény is tartalmaz büntetési tételt (5000 eurós bírság), illetve egy kétfős minisztériumi felügyelőbizottság felállítását („nyelvrendőrség?”) írja elő. Hallott már konkrét szankciókról, megtörtént „törvényszegésről"?
Sz. G.: A módosítás 2009 szeptemberében lép hatályba, tehát addig értelemszerűen szankciókról sem lehet szó. Az 1995-es eredeti törvényben is voltak szankciók, ezeket azonban az alkotmánybíróság törölte (a bírságokat formálisan a kisebbségi nyelvek használatáról szóló 1999. évi 184. számú törvényben törölték), tudtommal azonban 1995 és 1999 között sem róttak ki bírságot senkire. „Nyelvrendőrségről” sincs szó – csak arról, hogy a kulturális minisztérium lakossági bejelentés alapján jár el: az illetékes főosztályra felvesznek két újabb munkatársat, akinek a feladata a lakossági bejelentések kezelése lesz.
nyest.hu: A törvénynek vannak-e asszimilációs hatásai, és ha igen, milyen mértékben? Megítélése szerint lehetnek-e hosszú távú következményei?
Sz. G.: A törvénynek – kisebbségi szempontból, véleményem szerint – elsősorban lélektani hatása lesz (és volt eddig is). Az emberek nem olvassák a törvények szövegét, és mivel a médiából is azt hallják, hogy a törvény szerint mit nem szabad csinálni, azt a következtetést vonják le, hogy tilos a magyar nyelvű nyilvános megszólalás. (Holott ez egyáltalán nem így van.) Mindez önkorlátozáshoz vezet: a kisebbséghez tartozó személyek már ott sem használják a nyelvüket, ahol lehetne. Ha pedig egy nyelv fokozatosan kiszorul a nyilvános nyelvhasználatból, és egyre inkább csak a magánszféra nyelve lesz, akkor felgyorsul a nyelvcsere és nyelvvesztés. Vagyis a magyar lakosság körében széleskörű nyelvi felvilágosítást kell végezni, valamint ragaszkodni kell a kétnyelvűséghez. Ez persze többletmunkával és anyagi áldozatokkal is jár, de más út jelenleg nincs.