Még egyszer a Magyarról
(Forrás: Wikimedia Commons / che / CC BY-SA 2.5)
Azóta Tóta W. Árpád is nyilatkozott a kérdésről:
De a magyarok maradnak, és velük [...] a nyelvtanunk – különös tekintettel a melléknevek helyesírására –
Nos, bár Tóta W. cikkével egyébként mélységesen egyetértünk, ezzel a véleményével több okból sem tudunk. Először is: a helyesírás és a nyelvtan két külön dolog, semmi közük egymáshoz. Igaz, a helyesírás hivatkozik nyelvtani fogalmakra, de a helyesírástól való eltérés semmilyen kihatással nincs a nyelvtanra: ha azt írom, hogy tuggya, bagoj vagy röktön, az semmit nem mond az általam használt magyar nyelv nyelvtanáról. Sőt, ha mondanivalómat cirill vagy héber betűkkel írom le, attól még ugyanazon a magyar nyelven, ugyanazzal a nyelvtannal írok, mintha a hivatalos akadémiai helyesírással tenném. Másodszor: mint arra korábban utaltunk, egyáltalán nem egyértelmű, hogy a népnevek melléknevek lennének (vagy legalábbis úgy tűnik, nem minden esetben azok).
Harmadszor azért nem tudunk egyetérteni vele, mert óhatatlanul azt sugallja, hogy a magyarok követik az akadémiai helyesírást, amiből viszont könnyen levezethető, hogy aki mégsem, az nem magyar (akár a megszokott, akár a a cikkben szereplő Tóta W.-i értelemben). Márpedig ha elkezdenénk kizárni a magyarok köréből azokat, akik eltérnek az akadémiai szabályozástól, az a nemzethalállal lenne egyenértékű, ortográf népirtásról beszélhetnénk.
Persze nyilvánvaló, hogy Tóta W. nem egyszerűen azokról beszél, akik helyesírási hibákat ejtenek, vagy akik egyszerű tudatlanságból vagy figyelmetlenségből írják nagybetűvel a népneveket, hanem azokról, akik, fogalmazhatunk úgy, aljas indokból szegik meg az erre vonatkozó szabályt (kizárólag a magyar népnév esetében). Őket persze elítélhetjük, de még akkor sem zárhatjuk ki a magyarságból, ha ők maguk mások kizárására törekednek. Elítélhetjük őket, magatartásuktól undorodhatunk, de még akkor is magyarnak kell elfogadnunk őket, ha csupa nagy betűvel írják a szót.