Nem köphetett minden nap a tévémaci
A szocializmus idején cenzúrázott, átírt vagy megvágott kiadványok még mindig közkézen forognak, számos nagy példányszámban megjelent, manipulált könyv máig kapható az antikváriumokban, és az ezeket olvasók gyakran nem is tudják, hogy az eredeti műveket megváltoztatták – erről Horváth Attila, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának (ELTE ÁJK) egyetemi docense beszélt egy, a témában tartott konferencián, Budapesten.
Az egyetemi docens a Magyar sajtószabadság és -szabályozás 1920-1989 című rendezvényen ismertette, hogyan működött a szocializmus idején a „nem létező cenzúra”. Elmondta, eldöntötték például, milyen művek és írók nem jelenhetnek meg soha, így került listára például Mécs László, sőt egy időre Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk könyvét is betiltották. Nem volt véletlen, hogy Fekete István is jó ideig inkább állatokról írt regényeket – jelezte.
Horváth Attila hozzátette: Szerb Antal magyar és egyetemes irodalomtörténeti könyvei is csak úgy jelenhettek meg, hogy azokból egyes részeket egyszerűen kihúztak. Utóbbinál például azt, amikor a szovjet színpad különlegességérről írt, arról, hogyan írtak át klasszikus darabokat; például Shakespeare Hamletjében Ofélia nem őrül meg, hanem leissza magát, és részegen fullad a vízbe, így egyfajta tanító célzat is megjelenik a történetben.
Elmondta, hogy a szocializmus idején minden művet aprólékosan végignéztek, például az Isten szót kivágták a művekből. Gárdonyi Géza Egri csillagok című – így „lektorált” – műve szerint a hős várvédők „csak némán állnak a törökök Allahu akbár-t kiáltó rohamával szemben”. A gondos cenzorok Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső vagy József Attila műveit is megcsonkították, volt olyan alkotás, amelyik nem jelenhetett meg eredeti formájában egészen a rendszerváltozásig.
Horváth Attila kitért a televíziós cenzúrára is, amelynek a figyelme közlése szerint még az Esti mesére is kiterjedt: így például a tévémaci az év valamennyi napján köphetett fogmosás közben, kivéve november 7-én, amikor ez tilos volt.
Az egyetemi docens elmondta, hogy volt olyan irodalmi mű, amelyik sem a Horthy-korszakban, sem a szocializmus időszakában nem jelenhetett meg, így járt például Babits Mihály egyik költeménye, amelyet 1942-ben és 1961-ben is betiltottak.
A konferencián felszólaló történészek arról beszéltek, hogy az úgynevezett bizalmi elv volt az, ami összekötötte a Horthy-korszak és a szocializmus sajtópolitikáját. Ez a rádió esetében például azt jelentette, hogy nem volt szükség jogszabályi tiltásra, az intézményt a hatalomhoz lojális vezetők irányították.
Paál Vince, a Médiatanács Médiatudományi Intézetének munkatársa azt mondta, a Horthy-korszakban szinte valamennyi jelentős író és költő ellen indult valamilyen per irodalmi műveik miatt, ám a sajtóügyekben eljáró bíróságok dolgát megnehezítette a bonyolult szabályozás, így sokszor ellentmondó ítéletek születtek.
Arról is beszélt, hogy az 1938-as év választóvonalat jelent a korszakban; az első zsidótörvény korlátozta a zsidó származású újságírók arányát, és mintegy 1800-1900 újságírót nem vettek fel a kamarába, majd 1939-ben újra bevezették a cenzúrát. A Horthy-korszak sajtópolitikájáról szólva azt mondta, az időszak nagyobb részében nem volt ugyan cenzúra, de számos jogszabály a kormányzat számára erőteljes beavatkozást tett lehetővé.
Klein Tamás, az ELTE ÁJK PhD-hallgatója is arról beszélt, hogy az akkoriban beszélő újságnak is nevezett, 1925-től működő rádiót nem nyomasztották az írott sajtóhoz hasonló terhek, az nem is minősült sajtóterméknek. E viszonylagos szabadság szerinte egyrészt annak köszönhető, hogy sokáig nem ismerték fel a rádió különleges szerepét, másrészt pedig annak, hogy megbíztak vezetőjében, Kozma Miklósban, a kormányzó közvetlen bizalmasában. Jelezte: a rádió működésében így a relatív objektivitásra való törekvés jelent meg.