Lomb Kató: egy nyelvzseni receptje
Aprócska néni szemüvegben, a kezében néhány papír. Lehet, hogy melletted is ült már a buszon. Gondoltad volna, hogy legalább tizenhat nyelvet beszél? Lomb Kató, a legelső szinkrontolmácsok egyike, legendás magyar tolmács és fordító néhány évvel ezelőtt hunyt el. Idén lenne száz éves.
Kapásból meg tudunk nevezni híres színészeket, politikusokat, sportolókat, tudósokat... talán még vallási vezetőket, üzletembereket vagy újságírókat is. No de tolmácsokat? A tolmácsfülkében rejtőző vagy a tárgyaló felek kereszttüzében békésen üldögélő, esetleg a megbízója fülébe susotázzsal (francia eredetű szó, fülbe suttogó tolmácsolást jelent) tolmácsoló híres embert aligha tudnánk említeni. Pedig a közreműködésük nélkül valószínűleg nem köttetett volna meg jónéhány békeszerződés, nem született volna meg egy-egy tudományos eredmény.
Szóval megérdemelnének a tolmácsaink némi vállveregetést – csak jó lenne tudni, kinek veregethetjük a vállát. Mi magyarok e tekintetben szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen egészen biztosan büszkélkedhetünk olyan – ahogyan ő nevezte magát – lingvistával, aki nem maradt meg a tolmácsfülke rejtekében, hanem ismertté, sőt közismertté vált.
Lomb Kató ugyanis nem fukarkodott a történetekkel, ha arról kérdezték, milyen is egy soknyelvű tolmács élete.
Lomb Kató megjelent könyvei:
Így tanulok nyelveket (Egy tizenhat nyelvű tolmács feljegyzései)
Egy tolmács a világ körül
Nyelvekről jut eszembe...
Bábeli harmónia (Interjúk Európa híres soknyelvű embereivel)
Tizenhat
Ha a siker receptjére vagyunk kíváncsiak, először is le kell szögeznünk, hogy nem árt, ha egy megszállott országban az ember beszéli a megszállók nyelvét. A mellesleg fizika-kémia szakos Lomb Kató ugyanis úgy indult el a tolmácspályán, hogy a második világháború után a budapesti városházán szükség volt valakire, aki megérti, mit is mondanak az orosz katonák. Lomb Kató megértette. No és ha már az ember beszél egy nyelvet, és ez a tudása hasznosnak bizonyul, miért ne tanulna meg még néhányat? Csakhogy a háború sújtotta ország nem bővelkedett sem nyelvtanfolyamokban, sem nyelvtanárokban – úgyhogy maradtak a könyvek és az autodidakta tanulás.
Olyannyira belejött a nyelvelsajátításba, hogy az oroszt a szlovák, a dán, az angol, a francia, az ukrán, a bolgár, a japán, a kínai, az olasz követte... és később még vagy ugyanennyi. Ahogy ő fogalmazott, tizenhat nyelvvel keresett pénzt életében. Vagyis valószínűleg bírt olyan nyelvet is, amiért nem fizették, de keresett olyasmivel is, aminek azért nem volt magabiztos használója. Saját bevallása szerint néhány hónap alatt kellett olyan szinten megtanulnia spanyolul, hogy külföldre kísérhessen egy politikai delegációt. (Persze, tegyük hozzá, valószínűleg könnyebb dolga lehetett, ha egyébként már régóta beszélt franciául és olaszul.)
Bár manapság egy-két idegen nyelvet ismerni szinte alapvető követelmény és egyre kevésbé ritka dolog, a tizenhat azért mégis elképzelhetetlenül soknak hangzik – még úgy is, hogy természetesen nem mindet ismerte és használta egyformán jól. Nem csoda hát, ha a téma és a poliglott tolmács nyelvismerete vitát provokál ma is.
Kettő
A nyelvész és a lingvista két egészen különböző dolog. Utóbbi ugyanis, mondja Lomb Kató, az az ember, aki gyakorlati céllal tanul nyelvet, és használja is azt: legyen szó akár pénzkeresetről, akár egy szakterület idegen nyelvű irodalma iránti érdeklődésről. Nos, ebben kétségkívül sikerrel is járt: szkepticizmus ide vagy oda, azon nemigen van mit vitatni, hogy Lomb Kató zseniálisan végezte a munkáját.
Szerinte a recept olyannyira egyszerű, hogy esze ágában sem volt fukarkodni a titokkal: olvasni kell. Méghozzá magunknak. Sőt nemcsak olvasni, de írni, sőt beszélni is. Lomb Kató saját szavaival élve, ő épp ezért közlekedett három „autóján” a nyelvek világában: az autolexia (magunknak olvasás, a könyv egyedül való felfedezése), az autográfia (írás önmagunknak élményekről, érzésekről, gondolatokról) és az autológia (a magunkkal való beszélgetés, a beszélgetés gondolatainak megfogalmazása a másik nyelven) könnyítette meg a dolgát.
Bármennyire is szokatlanul hangzik, a módszerének lényege az volt, hogy az olvasó-nyelvtanuló maga építse fel „saját használatra” a nyelvet. Erre pedig a legjobb egy olyan könyv, ami érdekel bennünket, csak nem értjük a nyelvet, amin íródott. Szótárra csak nagyon keveset támaszkodva, végig jegyzetelgetve, aláhúzva, szavakat kiemelve, a végére felismerhetetlenül egyedivé téve a könyvet lehet előrehaladni – amíg végül már egyre több ragad a kitartó olvasóra. Nagyon fontos persze, mondja Lomb Kató, hogy ne akasszanak meg bennünket a lényegtelen apróságok olvasás közben. Híressé vált mondata szerint „sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost” (Lomb Kató: Így tanulok nyelveket).
Száz
Mondhatnánk, hogy ez persze mind lehetséges, de nyelvzseninek kell hozzá lenni. Nos, Lomb Kató elméletének épp ez az egyik leglényegesebb eleme. Ő ugyanis azt mondja, hogy a nyelvtanulás egyáltalán nem tehetség, hanem elszántság és szorgalom kérdése. Persze nem mellékes az sem, hogy le tudjuk-e küzdeni a gátlásainkat. Minél nagyobb tudniillik a motiváció és minél kisebb a gátlás, annál hamarabb tudhatja magáénak egy nyelv ismeretét az elszánt nyelvtanuló – állítja a saját példájával elég jó bizonyítéknak számító poliglott.
Lomb Kató idén lenne száz éves. Jó kérdés, hogy vajon meddig tanult nyelveket; állítólag utolsó éveiben még megtanulgatott valamennyire héberül, biztos, ami biztos. Mindenesetre úgy fogalmazott, hogy hosszú életét a nyelvtanulás világította be – és nem a nyelvtudás. A mérleg: négy könyv, öt kontinens, tizenhat nyelv: számolatlan élmény és tapasztalat.
Ezt tessék utána csinálni.