Lehet-e kézműves egy söröző?
Látszik, hogy már a munkaidő vége felé kacsintgatunk, mert szembeötlött a kézműves söröző szókapcsolat – láthatólag azonban nem vagyunk még alkalmasak a lazulásra, hiszen azonnal arról kezdtünk gondolkodni, hogy így kell-e ezt írni, vagy inkább egybe. Egyértelmű ugyanis, hogy nem a söröző kézműves, hanem a sör.
Az egybeírás mellett leginkább az AkH. 137. pontja szól:
Egyetlen képzőnek különírt szókapcsolatokhoz járulása nagyobbrészt nem teszi a kapcsolatot egybeírandóvá; képzők halmozódása azonban már egybeírást von maga után: egymás mellett és egymás melletti, de: egymásmellettiség; hasonlóképpen: egymásutániság, egyenlőoldalúság, megnemtámadási (szerződés), szeretetreméltóság stb. [...]
A söröző szóban két képző van: az egyik a sör főnévből képzi a söröz(ik) igét, a másik ebből a söröző főnevet: sör+öz+ő. Nem ilyen egyszerű a helyzet azonban, ha a kézműves sörből szeretnénk hasonló szerkezetet képezni: kézműves söröző láthatóan van (úgy tűnik, nem vált ki ellenállást a nyelvhasználókból), de kézműves söröz(ik) nincs. Az egyetlen lehetőségünk az elemzésre, ha azt feltételezzük, hogy van egy -öző képző. Ez viszont egy képző, és akkor tényleg a különírás a helyes.
Az igazi helyes megoldás valószínűleg mégsem ez, hanem az, hogy a helyesírási szabályzat olyan nyelvtani felfogással, elemzéssel és terminológiával dolgozik, mely nem felel meg a magyar nyelv leírására. De ha még el is fogadjuk, akkor sem várhatjuk az egyszerű magyar nyelvhasználótól, hogy a fentihez hasonló módon levezesse, hogy a kézműves söröző végén csak egyetlen képző van. Azt meg mi sem tudnánk eldönteni, ezek után mit mondjunk: vajon a söröző végén két képző van, vagy a látszat csal, és valójában itt is csak egy. Ez pedig megint ahhoz a kérdéshez vezet, hogy van-e egyáltalán értelme az ilyen elemzésnek.