Jó társaságban
A siketvak írónő, Helen Keller tehetségének kibontakozását sokan segítették. Tanítója, Anne Sullivan mellett a kor hírességeivel, köztük Alexander Graham Bell-lel és Mark Twainnel is megtalálta a közös hangot. Cikkünkből az is kiderül, miért nem tudott Bell telefonon beszélgetni a feleségével.
„A gyermeket mindegyik tanító be tudja ültetni a tanterembe, de nem mindegyik tudja rábírni, hogy tanuljon” – írja Helen Keller az önéletrajzában. Neki szerencsére olyan tanára volt Anne Sullivan személyében, aki minden követ megmozgatott, hogy tanítványa ne érezze nyűgnek a tanulást. A kövek mozgatását egyébként szó szerint is érthetjük: a földrajzot például úgy tanította, hogy a folyóparton homokból domború térképeket készített, amelyekről a hegyek, a dombok, a folyók vagy a városok egyaránt leolvashatók voltak. De voltak más jelölőeszközei is: a szélességi és hosszúsági köröket zsinórok, a sarkokat narancsok jelölték. A változatosság és találékonyság azonban nemcsak a tanórákat jellemezte, hanem Helen Keller egész környezetét – ez a sokféleség pedig jótékonyan hatott a diáklány szellemi fejlődésére.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Kéz a kézben
Mint azt korábban megírtuk, Helen Kellert siketvaksága nem akadályozta meg abban, hogy beszélgessen a környezetével, sőt, kisgyermekkorától kezdve folyamatosan fejlesztette íráskészségét is. Bár jól meg tudta értetni magát a látó és halló többséggel is, mégis hatalmas élményt jelentett számára, amikor a vakok Perkins-féle intézetébe látogatott, ahol azt az ujjábécét használták, amellyel ő is elkezdte a nyelvekkel való ismerkedést. Így ír erről:
Kimondhatatlan öröm volt nekem, hogy ők értették a kéznyelvet. Milyen felséges dolog, hogy én más gyermekekkel beszélni tudok a magam nyelvén!
Eddig csak úgy beszélgettem, mint valami külföldi idegen, aki tolmácsot használ. De itt egészen otthon éreztem magamat.
Később is gyakran talált olyan beszédpartnert, aki tudott jelelni:
Sokakkal találkoztam, akik értették a kéznyelvet, és kezemre betűzve beszélgettek velem. Egészen új világ, egy nagy csoda tárult föl előttem. Nem voltam elválasztva a többi embertől. Az én lelkem és az övék között lévő űr elenyészett, és ahol eddig üres pusztaság volt, ott most az élet virított, mint a rózsa.
A szabványos ujjábécé mellett morzézni is tudott azokkal, akiknek az tűnt a legpraktikusabbnak, válogatni tudott tehát a számára legtesthezállóbb, tapintásra épülő jelrendszerek között.
A tapintás, amely kulcsfontosságú volt az ujjábécé használatában és a morzézésben, sok másban is segítségére volt. Élénken reagált környezete minden reakciójára, és megtanult a saját megfigyeléseiből következtetéseket levonni. A legapróbb kézrezdüléseket, vagy a beszédpartner izomtónusának változását is jelentéssel tudta felruházni. Ez az érzékenység az oka annak is, hogy egy vizsgálat alkalmával kétségek merültek fel a diáklány siketségével kapcsolatban. Anne Sullivant idézzük:
Egyszer mindenkit meglepett, mert nemcsak a sípolást hallotta meg, hanem még a rendes beszédet is. Megfordult, mosolygott és úgy tett, mintha mindent hallott volna. Ezalatt mellette álltam és fogtam a kezét. Gondolván, hogy a hatást tőlem kapta, letettem kezét az asztalra, és elmentem tőle a szoba másik részébe.
Ezután az orvos kísérlete egészen más eredményt mutatott. Helen egész végig teljesen mozdulatlan maradt, még a legkisebb jellel sem árulta el, hogy tudja, mi folyik körülötte. Ajánlatomra egyik úr megfogta a kezét és a kísérleteket újból ismételték. Ezúttal arca megváltozott, mint akkor, amikor én fogtam a kezét, de nem olyan határozottan.
Helen Keller nemcsak a tapintásban szokta meg a változatosságot, hanem a környezetében megforduló személyeket is alaposan kiismerte. Elsősorban azokkal érezte jól magát, akik nem éreztették vele a fogyatékosságait, illetve nem csodagyerekként vagy vásári szenzációként, hanem érdemi beszéd- és gondolkodópartnerként tekintettek rá. Ezt az elvárást tanítója mellett szokhatta meg, aki hitt abban, hogy a látókéhoz és hallókéhoz hasonló szellemi sikereket tud elérni. A leereszkedő atyáskodást sosem támogatta Miss Sullivan:
Mindig úgy beszéltem Helenhez, mintha jól látott és hallott volna, és másokat is erre figyelmeztettem: sohase törődjék azzal, hogy megért-e minden szót, vagy nem. Az új szavak jelentését majd következtetni fogja a már ismert szavakhoz való viszonyukból.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Híres emberek között
Helen Kellernek sokszor volt alkalma híres emberekkel találkozni, és mindig örült, amikor úgy érezte, segítségére lehet a nagy koponyáknak.
Alexander Graham Bellhez, a világhírű feltalálóhoz például különösen szoros kapcsolat fűzte. A kezdet kezdetén Bell segített megfelelő oktatást szerezni Helen Keller számára: ő javasolta a Perkins-féle vakok intézetét, ahonnan Anne Sullivant küldték a kislány tanítására. Később számos kellemes közös élményük volt: 1893-ban meglátogatták a Niagara-vízesést, majd pedig a világkiállításon személyesen Bell magyarázta Helennek a legújabb találmányok működését. Bell-lel több alkalommal csónakáztak is, de a fiatal lány sárkányokat is eregetett a feltaláló kérésére, amikor az éppen a léghajókormányzás elméletén dolgozott.
Bell a siketséget kiküszöbölendő hátránynak tartotta, ezért eugenetikával is foglalkozott: szorgalmazta például, hogy két siketen született személy ne köthessen házasságot.
Bell siketek és vakok iránti érdeklődése nem a véletlennek volt köszönhető. Tizenkét éves volt, amikor édesanyja kezdte elveszíteni a hallását. A fiatal fiú megtanult ujj-jelekkel kommunikálni, és édesanyja számára ő tolmácsolta a családi beszélgetéseket. A siketség keltette fel az akusztika iránti érdeklődését is, a hallás természetével sokat foglalkozott, ez vezetett a telefonnal kapcsolatos kutatásaihoz is. Bell édesapja is sokat kísérletezett siketvakok tanításával: kidolgozott például egy módszert, amellyel siketvakokat beszélni tanított, és megtanította őket arra is, hogy a szájmozgás alapján megértsék beszédpartnerük mondandóját. Ennek a módszernek a népszerűsítésében Bell is tevékenykedett, maga is tanított siketeket és siketvakokat beszélni, sőt, a felesége is siket volt.
Helen Keller, aki maga is megtanult beszélni, és szenvedélyesen gyakorolta is ezt a tudását, nagyra értékelte Bell beszédoktatói erőfeszítéseit. Helen, bár sem saját, sem mások hangját nem hallhatta, a hangzó beszédet tartotta a legjobb kommunikációs formának, a tapintáson alapuló rendszereket pedig afféle szükségmegoldásnak tekintette, ezért a jelelésről megpróbált leszokni (ez nem sikerült, az ujjábécé használata számos esetben sokkal gyorsabb és hatékonyabb volt). Felfogását nyilván befolyásolták a korszak – Bell által is támogatott – siketoktatási törekvései: jóval a jelnyelvre épülő, úgynevezett manuális módszer megjelenését követően ekkortájt erősödött meg a hangzó nyelvet szorgalmazó úgynevezett orális módszer (erről részletesebben Hattyár Helga tanulmányában olvashatunk).
(Forrás: Wikimedia Commons / Mathew Brady)
A korszak másik híressége, Mark Twain is számos kellemes percet töltött Helen Kellerrel. A neves író szerint
A 19. század két legnagyobb személyisége Napóleon és Helen Keller. Napóleon fizikai erővel próbálta meghódítani a világot és elbukott. Helen az ész erejével próbálta meghódítani a világot – és diadalmaskodott!
The two greatest characters in the 19th century are Napoleon and Helen Keller. Napoleon tried to conquer the world by physical force and failed. Helen tried to conquer the world by power of mind — and succeeded!
(Forrás: United States History)
Mark Twain felolvasást is tartott a fiatal lánynak, aki a korábbi cikkünkben ismertetett módszerrel – ujjait a beszélő gégéjéhez, ajkaihoz és orrához illesztve – tudta élvezni az író néhány elbeszélését. A szövegen felül a szerző előadásmódja is szórakoztatta:
Neki megvan a sajátságos modora mindenben, gondolkozásban, beszédben, munkában. Érzem kézfogásáról szemhunyorítását. Mialatt előadja kimondhatatlanul furcsa hangján cinikus bölcsességét, úgy érzed, hogy az az emberi jóérzés gyöngéd Iliásza.
A Huckleberry Finn szerzőjének barátsága más értelemben is hasznos lehetett: egy napilapban Mark Twain-idézettel reklámozták Helen Keller önéletrajzát annak megjelenése után.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A legállandóbb társaság
Helen Keller nemcsak környezetével, hanem saját magával is folytonos dialógusban állt; az őt körülvevő embereken kívül saját személyiségét is próbálta minél jobban megismerni és megérteni. Bár sportolni – leginkább úszni, kerékpározni, futni – is szeretett, a legjobban a szellemi munka érdekelte. Ki nem fogyott a kérdésekből, állandóan újabb talányokat talált maga körül. Egy időben tanítója féltette, hogy túlságosan megerőltető a számára az állandó beszéd, ezért szándékosan nem jelelt vele.
Mihelyt fölkel, azonnal betűzni kezd és ezt folytatja egész nap. Ha én nem engedem, a saját kezére betűz és szemmel látható, milyen élénk társalgást folytat önmagával
– írta Anne Sullivan. Szerencsénk van, hogy ilyen élénk párbeszédben állt a világgal és ilyen alaposan reflektált a saját életére, mert művei révén sokat megtudhatunk a siketvakok korántsem egyhangú világáról.
Forrás
Helen Keller: Csöndes, sötét világom. Boros György fordítása. Szerkesztette: Török Ilona. Az előszót Gordosné Szabó Anna írta. Pont Kiadó, Budapest, 1997. (Az eredeti angol kiadás: The Story of My Life)
A Helen Keller életét feldolgozó játékfilmek
A Wikipédia Bell-szócikke
Hattyár Helga: A siketoktatás elméleti és gyakorlati kérdései. Educatio 2000/4., 776–790.