Jelről jelre
Míg angolul könnyen fejlesztheti magát az ember, ha nézi a filmeket, olvassa a könyveket, a jelnyelvvel ez nem megy. Vizuális nyelv lévén videókból lehetne otthon tanulgatni, ezekből egyre több van. Igazán használható nyelvtudást azáltal szerez az ember, ha rengeteg időt tölt el siketek között. A nyelvtudás mellett viselkedési szabályokat, normákat és még sok egyebet is megismer, azaz a kultúrát és elfogadottságot is szerez. Ez legtöbbször évek kérdése. Potenciálisan százezer nagyothalló és tízezer siket embernek lehetne igénye a tolmácsszolgáltatásra, de jelenleg csupá néhány ezren használhatnak tolmácsot.
„Jelbeszéd az életünk, de túl sok ember van, ki többre nem, csak jelszavakra gondol” – írta az Illés együttes 1972-ben Add a kezed címmel megjelent lemezének egyik dalában Bródy János. Abban a korban nyilván más értelmet kívánt kifejezni a szövegével, viszont sokan vannak – és minden bizonnyal lesznek is – olyan embertársaink, akiknek külső segítségre van szükségük a megértésben. A külső szemlélő számára talán egyszerűnek „mutogatásnak” tűnik, pedig a megállapítás egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Ennek a foglakozásnak az elsajátítása nagyon bonyolult és hosszú folyamat, aminek rejtelmeiről kérdezte az MTI-Press Krisztina Guessoumot, vagy ahogy itthon többen ismerik, Henger Krisztinát, aki gyakorló jelnyelvi tolmács és szakmájának elismert tanára.
MTI: Mihez hasonlítható a jelnyelvi tolmács munkája? Hasonlítható egy idegen nyelvi tolmácsoláshoz?
HK: Igen is, meg nem is. A jelnyelvi tolmács is tolmács, azaz két nyelv, két kultúra között közvetít – az esetek többségében. A két nyelv egyértelmű: a magyar és a magyar jelnyelv, hiszen a jelnyelv sem nemzetközi, minden országnak megvan a sajátja, sőt van ország, ahol több jelnyelv is „forgalomban van”. A magyar jelnyelvnek pedig ugyanúgy vannak dialektusai, mint a magyarnak. Az országban hét siketiskola van, hét városban, és kis eltérések a „jelkincsben”, illetve a szókincsben adódnak. A két kultúra már sokkal meglepőbb lehet. A siketek azonban antropológiai értelemben más kultúrát képviselnek, ezért igenis kulturális közvetítést is kell produkálni.
MTI: Akkor teljesen ugyanolyan helyzetről beszélhetünk?
HK: Igen, az elmondottak alapján pontosan ugyanaz a helyzet, mint egy beszélt nyelvi tolmács esetében. Ám amikor az utóbbira gondolunk, többnyire egy angol- vagy franciatolmács jelenik meg előttünk – ebből a szempontból viszont már picit más a helyzet. A jelnyelvi tolmács ugyanis többnyire a magyar nyelvet akár szóban, akár írásban valamennyire, sok esetben anyanyelvi szinten ismerő, de ahhoz hallássérülése miatt nem vagy nem teljesen és problémamentesen hozzáférő személynek tolmácsol. A tolmácsolási szituációk így nagyrészt mások. Nem konferencián van szükség a tolmácsra, hanem a mindennapi élet területein, ügyintézésnél, orvosnál, iskolában. Szakmai szempontból leginkább az itt élő kisebbségek nyelvén tolmácsoló szakember munkájával mutat ez párhuzamot.
MTI: Említene egy példát a jobb megértés kedvéért?
HK: Egyszer egy kínai tolmáccsal csevegtem, és megállapítottuk, hogy a munka zömét tekintve gyakorlatilag ugyanazt csináljuk. Ami viszont már nem két nyelv és kultúra közötti közvetítésnek tekinthető a munkánkban, az az, amikor nagyothalló ügyfeleknek tolmácsolunk. Ilyen például az orális vagy artikulációs tolmácsolás: nem jelnyelvre tolmácsolunk, hanem szájról olvasási képet adunk egy magyar anyanyelvű nagyothalló ügyfél számára. Ez tolmácsolástechnikailag leginkább a feliratozók munkájához hasonlít, tehát ahhoz, amikor magyar hangzó szöveget kell magyar nyelven írásban megjeleníteni. Sok vita van ezzel kapcsolatban, hogy tolmácsolás-e ez egyáltalán. A haladó külföldi gyakorlat szerint az írótolmácsolás – angol kifejezéssel: speech-to-text interpreting – is az, mert sok hasonló készséget feltételez, mint a tolmácsolás.
(Forrás: Wikimedia Commons / Rico Shen / GNU-FDL 1.2)
HK: Gyógypedagógus hallgató koromban a főiskolán, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán – ma az ELTE Bárczi Gusztáv Kara – lehetett fakultáción jelnyelvet tanulni. Csoporttársaim nagyon lelkesek voltak, és rábeszéltek, hogy én is vegyek részt a második órán. Az „együtt” jelet tanultuk, amely attól függően változik, hogy a térben – a valósban vagy a nyelvtaniban – hol vannak azok a személyek, akikre utalunk. Annyira gyönyörű volt, hogy azonnal elhatároztam: ezt a nyelvet én rendesen megtanulom. Két nyúlfarknyi tanfolyam elvégzése után azonban akkor még azzal szembesültem, hogy a továbbiakban nincs lehetőség nyelvtanulásra. Végül is oktatóm, Vincze Tamás javaslatára jelentkeztem a tolmácsképzőbe, így keveredtem a szakma közelébe.
MTI: Milyen képzettség és képesség szükséges ahhoz, hogy ezt a hivatást magas szinten lehessen művelni?
HK: Ahhoz, hogy az államilag finanszírozott tolmácsközpontok egyikében lehessen művelni fizetésért, jelnyelvitolmács-bizonyítványt kell szerezni. Ez jelenleg egy középfokú, 1200 órás OKJ-s képzés, amely központilag meghatározott vizsgával zárul. A legtöbb helyen már a képzésre való jelentkezés feltétele a komolyabb jelnyelvi tudás, amelyet talán a legnehezebb megszerezni. Míg angolul könnyen fejlesztheti magát az ember, ha nézi a filmeket, olvassa a könyveket, a jelnyelvvel ez nem megy. Vizuális nyelv lévén videókból lehetne otthon tanulgatni, ezekből egyre több van. Igazán használható nyelvtudást azáltal szerez az ember, ha rengeteg időt tölt el siketek között. A nyelvtudás mellett viselkedési szabályokat, normákat és még sok egyebet is megismer, azaz a kultúrát és elfogadottságot is szerez. Ez legtöbbször évek kérdése. Egy angol vizsgálat folyt korábban arról, hogy milyen készségek kellenek egy jelnyelvi tolmács számára. Kézenfekvő, hogy legyen erős a koncentrációja, legyen fegyelmezett, kreatív, jó a memóriája, a kézügyessége, és még sorolhatnám. A vizsgálat viszont azt hozta ki, hogy két faktor korrelál egyértelműen: az intelligencia és a nyelvi készség. Úgy tűnik tehát, hogy minden más kompenzálható. Nekem például fertelmes iránytévesztésem van. Azt gondolnám, hogy így nem lehet vizuális nyelvet használni, de a tapasztalat szerencsére nem ezt mutatja.
(Forrás: Wikimedia Commons)
MTI: Becslése szerint hány halláskárosodott embertársunknak van szüksége jelnyelvi tolmácsolásra Magyarországon?
HK: Az, hogy hány embernek van, illetve lenne szüksége, és hányan veszik igénybe a tolmácsszolgálatot, sok ok miatt nem esik egybe. Annak ellenére, hogy már évek óta elérhető az ingyenes tolmácsszolgálat képesített szakemberekkel, sokan még mindig a szüleiket, testvérüket, házastársukat, gyereküket vagy szomszédjukat „használják” jelnyelvi közvetítőként. Ez egyébként érthető is. Potenciálisan százezer nagyothalló és tízezer siket embernek lehetne igénye a tolmácsszolgáltatásra, de jelenleg az ismert tolmácshasználók csupán néhány ezer embert jelentenek. Persze egy televíziós tolmácsolást nem csak azok követnek, akik napi vagy heti rendszerességgel igényelnek tolmácsot a munkájukhoz, tanulásukhoz vagy egyéb mindennapos tevékenységükhöz. Ennek ellenére azok, akik a statisztikákban megjelennek, nincsenek ötezren sem.
MTI: Ön részt vesz a jövő tolmácsainak képzésében is. Tapasztalata szerint kik, és milyen okból választják ezt a pályát?
HK: Jellemzően az erős szociális érzékenységű emberek jönnek jelnyelvi tolmácsnak. Nemzetközileg megfigyelhető, hogy kevés a férfitolmács, amit azzal magyaráznak, hogy a szociális típusú pályák inkább nőket vonzanak. Két nagy csoport van a jelnyelvi tolmácsok között. Azok, akik otthonról hozzák a nyelvet, a közvetítőszerepet, azaz a siket szülők gyermekeiből lett tolmácsok. Illetve azok, akik „csak” tanulták a szakmát. A csak idézőjelesen értendő, hiszen nekik is muszáj sokat forogniuk siketek körében. Így előbb-utóbb elköteleződnek, tudni fognak egymás dolgairól, barátok lesznek. Ezekben az estetekben ugyanis máshol vannak a személyes szféra határai. Egy siket ember, akit talán még az életben nem láttunk, szemrebbenés nélkül rákérdez olyan magánjellegű részletekre, amelyeket egy hallóval csak többéves kapcsolat után vitatnánk meg.
(Forrás: Wikimedia Commons / ŠJů / CC BY-SA 3.0)
HK: A tolmácsképzés nagyon eltérő színvonalú volt, és az évek során rengeteget fejlődött. Eleinte hallók oktatták egy nemzetközi könyvből, később megjelentek a siket oktatók, velük az autentikus jelnyelv. A szakmai megalapozás komolyabb lett. Ma már némi tolmácsoláselmélet, nyelvészet, pszichológiai ismeretek is elvárások közé tartoznak. A képzést végzett emberek szakmai tapasztalatai azonban eltérőek, a szakmai sztenderdek sem egyértelműek, így az „elvárható szint” sem egyértelmű. Ráadásul itt sem csak a szakmai kvalitások számítanak, hanem az emberi faktorok is. Tehát nagyon nagy a szórás. A hallássérült ügyfelek azonban megválaszthatják, hogy ki a legjobb számukra, és az esetek többségében azt a tolmácsot kapják, akit szeretnének. Nagyon sok az elégedett ügyfél a tolmácsközpontokban, és nagyon ritka a panasz.
MTI: Hogyan látja a képzés és a szakma jövőjét?
HK: A legkomolyabb előrelépés az lenne, ha egy egyetemi tanszék felvállalná a tolmácsképzést, mert akkor emelkedne a szintje, és rögtön kutatások is társulhatnának hozzá. A nemzetközi tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a konkrét tolmácsmunkát leginkább nem az akadémiai képzettségűek tudják ellátni, hanem a gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezők. Én tanár vagyok, nyilván eléggé egysíkúan nézem a dolgot, de szerintem a szakmai sztenderd egyértelműsítéséhez, a minőségbeli különbségek kiküszöböléséhez a legjobb út a tolmácsok továbbképzése. Egy időben a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetsége (JOSZ) és a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlősége Közhasznú Nonprofit Kft. (FSZK) rendszeres képzéseket szervezett, amelyeknek a hatása érződött, még ha nem is változott a helyzet egy csapásra. Fontos megoldandó kérdés a siket tolmácsok, az úgynevezett relétolmácsok képzése, ugyanis ilyen képzés még sosem volt Magyarországon, leszámítva a JOSZ belső továbbképzését, amely remek tapasztalat volt, de nem tudott képzett és képesített siket tolmácsokat biztosítani.
MTI: Ön Angliában él, és bizonyára össze tudja hasonlítani a két országban folyó tevékenységet.
HK: Korábban is voltak nemzetközi kitekintéseim, kapcsolataim, és elsősorban az látszik, hogy később indultunk, mint ők. Nyilván az ő tapasztalataik segítségével is mi más utat járunk be, és bizonyos fejlődési fokokon sokkal gyorsabban túllépünk. A jóléti társadalomban persze a finanszírozás is másképpen alakul. A legviccesebb, hogy amikor gyakorlati kérdésekről esik szó, ugyanazok a problémák, és ugyanazok az örömök is.