Iskolarendészet: egy látszatmegoldás diszkrét bája
A napokban ismét felröppent az a döntéshozói kezdeményezés, miszerint “ki kell vezetni az iskolából az erőszakot” mégpedig úgy, hogy az iskolarendészetet pedig be kell vezetni. Jóllehet ez a kezdeményezés nem újkeletű, mint az cikkünkből kiderül, a szakirodalom szerint inkább látszatmegoldásnak tűnik.
Pintér Sándor miniszter felvetését követően már 2013-ban megírta Szűgyi Jerne pszichológiai szakértő („Iskolapolicáj”, ÉS LVII. évfolyam, 38. szám, 2013. szeptember 20.), hogy az iskolarendőrség intézménye pedagógiai szempontból kontraproduktív. Természetes, hogy az iskolai erőszak mind gyakoribbá válását látva az emberek többsége vágyik valamilyen azonnali, gyors megoldásra, azonban a rendpárti lépések nem fogják ezt a vágyat valóra váltani.
Ami még fontosabb, az említett tanulmány arra is rámutatott, hogy a regisztrált fiatalkorú bűnelkövetők száma szorosan korrelál a régiók gazdasági helyzetével: minél rosszabb a gazdasági helyzet, annál több a fiatalkorú bűnelkövető. A miniszter eredeti előterjesztése alapján egyébként „arányos testi kényszert” is alkalmazhattak volna az iskolai környezetben.
Szűgyi idézi Matthew Theriot, a szociális és népjóléti munka amerikai szakemberének sokat hivatkozott kutatását, mely a nemzetközi Büntető igazságszolgáltatás című folyóiratban [Journal of Criminal Justice] jelent meg 2009-ben. A cikk kiemelte a kutatás azon következtetését,, miszerint „az iskolarendőrség működtetése és az iskolarendőrök számának növekedése semmiképpen sem preventív jellegű az iskolai erőszak vonatkozásában, sokkal inkább kriminalizálja a tanulókat. A rendőrség megjelenése az iskolákban növelte az iskolai előállítások számát, minthogy a kis értékű lopást, az iskola házirendjének megsértését is több esetben súlyos rendőri intézkedés követte”. Nem beszélve arról, hogy pl. a stigmatizáció növelése még ront is a helyzeten.
Erő helyett stratégia
Fontos tisztán látni az iskolai agresszióval kapcsolatban, ehhez pedig kutatási eredmények kellenek. Mára ezek alapján széles konszenzus van az egyesült államokbeli oktatáskutatók és pedagógiai szakpszichológusok körében arról, hogy az iskolai agresszióra adott rendpárti, zéró tolerancián alapuló megközelítés nem bizonyult hatékonynak. Látszatmegoldások helyett itthon is olyan kutatási eredményekre van szükségünk mint, amilyet például a 2007/2008-as tanév tanárveréseit követően a Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó, valamint az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet is készített.
A téma átfogó szakirodalma, az Iskolai fegyelmezés, megfigyelés és társas kontroll nemzetközi kézikönyve [The Palgrave International Handbook of School Discipline, Surveillance, and Social Control] például külön fejezetet szentel a kérdésnek.
Ebben kidomborodik az a kérdés is, amiről az iskolai erőszakról szólva ritkán beszélünk: a rendszerszintű erőszak hatása a tanárokra, melyet az intézményes keretek nyújtotta, nem megfelelő munkakörülmények miatt szenved el a tanárok lelki egészsége, szakmai identitása és fejlődése. Ha a gyerekek által tanárok ellen elkövetett támadásokat önmagukban hangsúlyozzuk (kvázi mint független problémát, ami valahol szabadon lebeg), az elviszi a fókuszt erről a rendszerszintű erőszakról. Félreértés ne essék, a növekvő iskolai agresszió problémája valós. Azonban ha szélesebb összefüggésektől függetlenül vizsgáljuk, az elkendőzi a valós viszonyokat, és nem visz el a hosszú távú megoldásokhoz.
A finn Sari Vesikansa és Päivi Honkatukia társadalomtudósok által írt fejezet arra is kitér, hogy mi a kapcsolat a tanárok ellen elkövetett erőszak (látható jelenség) és a rendszerszintű erőszak között (“láthatatlan” jelenség). Pont a rendszerszintű oktatáspolitikai gondok rendezése hozhatja el hosszú távon a diákok által elkövetett erőszak csökkenését. Meglátásuk szerint ugyanis a fenti strukturális nehézségek miatt romlik az oktatás minősége, mely így rosszabb tanulási és fejlődési lehetőséget és környezetet jelent a tanulókra nézve. Ennek eredményeképpen pedig viselkedéses problémák jelenhetnek meg, melyek olykor erőszakos kitörésekben csúcsosodhatnak ki.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A rendpárti hangsúlyú megoldások ráadásul az iskolákban is megjelenő ún. szimbolikus erőszakon sem segítenek. Pierre Bourdieu és Jean-Claude Passeron szociológusok szerint az intézményi nevelés során kialakul a gyermek tanulói identitása, azaz, a gyermek iskolai pályafutása során felépül benne annak a képe, hogy miként látja magát mint tanulót. A ki a “jó gyerek” és a “rossz gyerek” kérdésköre azonban korántsem konfliktusmentes. Hiszen az iskolarendszerben az tud megerősödni, önbizalommal telítődni, aki megfelel az iskola mint intézmény által támasztott elvárásoknak. Amennyiben viszont pártideológiával telítjük ezeket az elvárásokat, így részben a pártideológiának való megfelelés is alapjává válik ennek a megfelelésnek, illetve nem megfelelésnek. Utóbbi pedig a “rossz diák” státusz mellett hozzájáruló tényező lehet akár egy depresszív fejlődési úthoz is.
Mi köze ennek a tanárok ellen elkövetett agresszióhoz? Bourdieu-ék megközelítése arra is rámutat, hogy az iskolarendszer diskurzusai valamint az itt megvalósuló tanítás tartalmi elemei (vö. Nemzeti Alaptanterv) tovább élezik a társadalmi-kulturális szakadékot és a hierarchiákat. Ennek összekapcsolása egy rendpárti, kriminalizáló gyakorlattal felerősítheti ezeket a feszültségeket, ami valahol robbanni fog. Főként azokban a diákokban, akik nem megfelelő kultúrtechnikák elsajátítása vagy osztályhelyzetük miatt a “rossz tanuló” címkét viselik. Ezért ahelyett, hogy etnikai alapú érveléssel próbáljuk megoldani a kérdést (“Aki nem tanított Borsodban, Hevesben, az nekem ne mondja, hogy velük lehet...”), a fentiek alapján, inkább egy rendszerszemléletű, rendszerkritikus megközelítéssel volna érdemes próbálkozni, mely érzékeny a leszakadó régiók társadalmi problémáira is. Hiszen az iskolai erőszak csak a jéghegy csúcsa. Ahogy a szerzőpáros fogalmaz: “ahelyett, hogy démonizáljuk az agressziót és a konfliktusokat [...] valamint [...] biztonságot tanulási környezetet biztosítunk a többségnek azáltal, hogy [...] kitaszítjuk azt a keveset, aki ezt elrontja vagy fenyegeti” (p. 142.), beleolvashatunk a szakirodalomba, és láthatjuk, hogy ez miért nem működik.
Fontos hangsúlyozni: mindez nem azt jelenti, hogy a rendszerszintű problémákra hivatkozva tétlenül kellene szemlélnünk, amikor diákok verik a tanáraikat (vagy egymást). Csak annyit jelent, hogy rendszerszintű reakciókra van szükség!
A szükséges lépések
Janelle Scott és munkatársai (2017) Jog és rend az iskolákban és a társadalomban [Law and Order in School and Society] címmel jelentettek meg egy szakmai anyagot, mely hasonló kérdésekre kereste a választ, kiemelve a problémakör etnikai dimenzióit. Ebben négy olyan rendszerszintű megelőző beavatkozást javasolnak, melyet helyi szinten lehet bevezetni a probléma hosszútávú kezelésének érdekében:
● Koordináció: rendszerszintű kommunikáció és tervezés az önkormányzatok és a tankerületek közt, amelyben a város és az iskolák integráltan rendelkeznek olyan kérdésekben mint a szabályozás, a lakhatás, a közlekedés és az etnikai kérdések.
● Forrásátcsoportosítás: az iskolarendőrök helyett olyan programokra kellene helyi szinten költeni, melyek erősítik a tanulók bevonódását és társas kapcsolatait - kiemelve a nevelési tanácsadást, az érzelmek és a társas hatások beemelését a tanyanyagba, valamint a minőségi iskolán kívüli tevékenységeket.
● Integráció: olyan iskolák kialakítását foglalja magában, melyek etnikai és társadalmi státusz szerint is integrálóak.
● Resztoratív technikák: olyan nem büntető, hanem a kapcsolat és a társas bizalom helyreállítását hangsúlyozó programokat kell kialakítani, melyek például a pozitív nevelést hangsúlyozzák.
(Forrás: Pixabay)
A modell azonban nem csak helyi szinten igyekszik olyan környezetet kialakítani, mely hosszú távon képes az agresszió csökkentésére, hanem állami beavatkozást is szükségesnek tart az alábbi formákban:
● Képzések: legyenek elérhető források a trauma-irodalomban való intenzív elmélyülésre tanároknak, intézményvezetőknek valamint a rendőrségi/biztonsági személyzetnek.
● Utánkövetés: kövessék nyomon a különböző iskolai fegyelmi eljárásokat, hogy a rájuk adott reakciók igazodjanak ezek valós mintázatához.
● Az iskolai hatékonyságmérés újragondolása: ne csak a teszteredmények alapján rangsorolják az iskolákat; jelenjen meg a hatékonyságban az is, ha sikerült pozitív, támogató beavatkozásokkal csökkenteni az olyan negatív események számát, mint az eltanácsolás.
● Kisebbségi tanárok: aktív segítség a közösségeknek, hogy “kitermeljenek” maguk közül tanárokat, akiknek a pályán tartását később felkészítő és helyi programokkal lehetne segíteni.
De hasonlóan rendszerszintű megoldást kínál az ún. Békés Iskolák program is, melyet a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is kilátásba helyezett az iskolai erőszak kezelésére. Az itthon Horgász Csaba pszichoanalitikus által megismertetett program Stuart Twemlow pszichológus-pszichiáter, gyermekjogi szakértő és Frank Sacco negyven évnyi kutatómunkáján alapul. Az iskolai légkört alakítja át, így nem a rövidtávú, de gyors, hanem a hosszú távú és tartós megoldások körébe tartozik. Ezáltal nem csak a diákok közti erőszak csökken, hanem az iskolai erőszak általánosságban, így érintve a tanárok ellen elkövetett erőszak kérdését. A program a bántalmazó, áldozat, szemlélődő háromszögében a legutóbbi szemléletének a megváltoztatását tűzi ki célul: „Avatkozz be, ítéld el a bántalmazást, fékezd meg a bántalmazót, és állj ki az áldozatok mellett, védd meg őket!”. A program az iskola közösségén túl annak környezetét is megmozgatja, külső szakembereket, önkénteseket von be a szülői közösség mellett.
A kezdeményezés oldalán már 8 intézmény található, akik beépítették működésükbe a modellt, akár több tanévre visszamenően. Azonban fontos, hogy a pszichológia modern eredményei ne csak az intézmények szintjén jelenjenek meg, hanem az intézményrendszer szintjén is, a törvényhozásban. Például hogy a Nemzeti Alaptanterv ne olyan képességeket várjon el a gyermekektől, amelyekre még pszichológiai érésük folytán nem képesek, hanem inkább olyan programokat erősítsen, mint a fent taglaltak.
A szerző pszichológus; klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus jelölt.
Felhasznált irodalom:
Békés Iskolák (2019). Szemlélet és módszer a békés iskolai környezet kialakításához. http://www.bekesiskolak.hu/
Bourdieu, P., & Jean Claude Passeron, (1996). Reproduction in education, society and culture. Sage Publications. 1996.
Deakin, J., Convenor, T., & Kupchik, A., The Palgrave international handbook of school discipline, surveillance and social control. Palgrave Macmillan. 2018.
Scott, J., Moses, M. S., Finnigan, K., Trujillo, T., Jackson, D.: Law and Order in School and Society https://nepc.colorado.edu/publication/law-and-order
Szűgyi J. (2013). Iskolapolicáj. https://www.es.hu/cikk/2013-09-20/szugyi-jerne/iskolapolicaj.html
Szerintem a Nemzeti Alaptanterv átlagos képességű gyermekek nevelésére készült, legalább is ezt feltételezem..
Azért hoznak létre olyan osztályokat is egy közösségen belül, hogy a valamilyen szempontból felzárkóztatásra szorulók is elérjék az átlagos szintet (ez nem szegregáció!) és továbbtanulásuk során ne kerüljenek hátrányos helyzetbe az átlaghoz képest.
A kiemelkedő képességű gyerekeknek pedig eddig is lehetőségük volt diákkörökben az érdeklődésüknek megfelelő tantárgyból külön foglalkozásokon részt venni, ha jól tudom..
Sajnos a szülői hátteret nem csak a szegénység teheti gyengévé, hanem a szülők gyakran alulképzettek, sok esetben szenvedély betegek (pl. alkoholizmus, erőteljes dohányzás), és erkölcsleg sem követendők (pl. börtönviseltek, "aktív bűnözők")..
A gyerek, aki más "követendőt" tanul otthon, mint az iskolában, a természetes szeretetnek és kötődésnek köszönhetően nem biztos, hogy képes felfogni, hogy számára a család keretein kívül kapja meg a lehetőséget arra, hogy megtanulja a huszonegyedik század követelményeihez igazodó tudást és viselkedés módot.
Nincs az az állami támogatási mód, ami feloldaná a "becsontosodott" rossz (visszahúzó!) családi hátteret.
A cikk sajnos nem tér ki arra, hogy milyen megoldás segíthetne a "visszahúzó" családok felzárkóztatására. Sajnos a dolgozni nem akaró, iszákos szülők szerintem alkalmatlanok a gyereknevelésre..