Hogy heccelődjünk más népcsoportokkal?
Dagesztánban nem pont olyan viccet mesélni, mint máshol: ott ugyanis szinte hagyománya van a népcsoportok egymást heccelő vicceinek.
Magomedhan Magomedhanov amerikai látogatása során furcsa dolog történt. Amikor az oroszországi Dagesztánból érkezett néprajzkutató a Harvard Egyetemen tudós kollégáinak szórakoztatására elmesélte kedvenc viccét a vadállatok vermébe dobott zsidóról, jeges csend támadt, és a hallgatóság hangulata hirtelen ellene fordult. Valaki hangosan figyelmeztette is a vendéget: jobb lesz, ha tekintetbe veszi, hogy az egyetem, ahol beszél, nem Dagesztánban található... A The New York Times ezzel a történettel vezeti be írását, ami éppen arról szólt, hogy az észak-kaukázusi köztársaság etnikai változatossága sajátos forrása a humornak.
Magomedhanov nemzetiségére nézve az alig 1200 főből álló arcsi etnikumhoz tartozik, ami ismeretlen eredetű nyelvet beszél, és évszázadokon át csak nehezen járható hegyi utakon tudott kapcsolatot tartani a külvilággal. Ez jellemző helyzet Dagesztánban, ahol 14 nagyobb és több tucat kisebb, egymástól jobbára elszigetelt etnikum él az emberiség egyik nagy migrációs útvonala mentén. Ami mellesleg rendkívül kedvező és termékeny talajként szolgál az egymás fogyatékosságain tréfálkozó etnikai humor számára.
A dagesztániák órákon át képesek vicceket mesélni olyan témákról, mint az avarok nagyhangúsága, a darginok haszonlesése, a lezgek bürokratikus körülményeskedése vagy a lakok szégyenlőssége. Íme néhány példa.
Egy avar kimenekít egy sebesült dargint a csatatérről. Az utóbbi arra kéri barátját, végezzen vele, mert ha menekülés helyett őt cipeli, mindkettejüket le fogják mészárolni. Az avar előbb tiltakozik, de végül rááll a dologra, előhúzza a pisztolyát, ám ekkor kiderül, hogy elfogyott a lőszere. A dargin benyúl a zsebébe, és előkotor egy töltényt: „Ha megadod az árát, eladom neked”.
Egy avar keresztülhajt Mahacskalán, a köztársaság fővárosán, utasa egy lak. Amikor piros lámpához érnek, a gázpedálra lép. „Átmentél a piroson” – mondja a lak. „Az avarok nem állnak meg piros lámpánál” – felel a vezető. Ám hamarosan zöld lámpához érnek, és ott az avar sofőr végre rálép a fékre. „Miért álltál meg?” – kérdi az utas. „Az ember soha sem lehet elég óvatos, előfordulhat, hogy a másik irányból is egy avar érkezik” – vágja rá a barátja.
Sokan úgy vélik, hogy a viccmesélést a földrajzi viszonyok magyarázzák. „Mielőtt a szovjethatalom idején kiépítették az utakat, és összekapcsolták egymással a több kis települést magukban foglaló községeket, a dzsamatokat; a vidéket krónikások, bárdok járták, akik mindenütt a szomszédok sajátos öltözékén vagy viselkedésén gúnyolódó dalocskákkal szórakoztatták a helyi publikumot” – mondja Enver F. Kiszrijev dagesztáni szociológus, az Orosz Tudományos Akadémia tagja. A dzsamatok mindegyike különbözött a másiktól, így például Covkra a kötéltáncosok települése volt, Harbuk a tőrkészítőké. Ahhoz, hogy portékájukat, tudásukat értékesíthessék, át kellett lépniük az etnikai és nyelvi határokat. Kiszrijev szerint ez a háttere és oka annak, hogy miért gyökeredzik olyan mélyen a kölcsönös tolerancia a térségben.
„Dagesztánban mindenki tisztában van azzal, hogy akadnak, akik egészen másként gondolkodnak, mint ők. Egy orosz számára, aki a falujában él, és soha nem látott kaukázusi embert, minden idegen és váratlan. Dagesztánban viszont senki nem lepődik meg semmin, tudják, hogy az emberek nagyon eltérőek lehetnek” – szögezi le az akadémikus.
Biztonsági szelep
A szovjet hivatalnokok hajdanán gondosan felmérték, hogy milyen befolyást biztosítsanak a fontos helyi klánoknak. Ennek az egyensúlyi helyzetnek a megbolygatása még ma is katasztrofális következményekkel járhat. Példának okáért a térség adóhatóságának élén hagyományosan egy lezg állt. Amikor tavaly Moszkva orosz embert nevezett ki a szolgálat élére, a lezgek olyan hevesen tiltakoztak ellene, hogy a helyi rendőrség jobbnak látta visszafordítani az illetőt a határról. Amikor végül mégiscsak elfoglalta hivatalát, egyszerűen elrabolták – nem túl hosszú időre, de ahhoz elegendőre, hogy meggyőzzék a moszkvai döntéshozókat, az adókhoz csak egy lezg érthet a legjobban. A balsorsú orosz adófelügyelő kinevezését csendben vissza is vonták... Ez a bonyolult helyzet húzódhat meg a mögött, hogy Dimitrij Medvegyev orosz elnök miért csak több hónapig tartó várakozás után jelentette be abbeli döntését, hogy a köztársaság addigi avar elnökét dargin nemzetiségűvel váltja fel.
Dagesztánban a nemzetiségek és klánok különösen a szovjethatalom összeomlása után kerültek előtérbe. Akkor, amikor a hatóságok – beleértve a rendőrséget – már nem képesek védelmet nyújtani az embereknek, azok visszatérnek hagyományos hálózataikhoz, például a dzsamatokhoz. 1990 óta jó néhányszor megesett, hogy ha valaki bajba került, dzsamatja, faluközössége autóbusznyi fegyverest küldött a segítségére, akik aztán meg is védték az illetőt.
„Ebben a légkörben az etnikai viccek afféle biztonsági szelep szerepét töltik be. Ha valaki megsértődik rajtuk, azt jellemgyengeségnek tekintik” – idézi az amerikai lap Magomedhanovot, aki olyan címek alatt publikált tudományos műveket, mint A hegyi asszonyok tetoválásai vagy A dagesztáni kanáldobozok. Az egyik általa idézett történet hőse barátjának, az avar Gityának mesél egy viccet. „Gitya, hallottam egy nagyszerű viccet az avarokról, de mivel nem akarlak megsérteni, úgy mondom el, mintha az azerikről szólna”. Amikor befejezi az anekdotát, Gitya a térdét csapkodja, úgy nevet. „Ember – mondja szinte fuldokolva a röhögéstől –, ezek az azerik tényleg tiszta idióták!”.
Rosszindulatú sértésekkel persze Dagesztánban sem ajánlatos próbálkozni. Az 52 éves Magomed Szagarov, aki Guniban él, a közeli hegyoldalakban megbúvó négy falu felé int a fejével. „Ezer éve élünk együtt szomszédjainkkal, megtanultuk, hogy még tréfából sem szabad sértegetni őket” – mondja.