– Hány éves az apukád?
– Hat.
– Hát az meg hogy lehet?
– Csak akkor lett az apukám, amikor én megszülettem!
A gyerekek szellemességét nem győzzük dicsőíteni. Íme néhány újabb bizonyíték arra, hogy a kisgyerekek zseniálisak tudnak lenni:
– Hat.
– Hát az meg hogy lehet?
– Csak akkor lett az apukám, amikor én megszülettem!
(Forrás: Facebook)
És magyarul:
Tanár: Mennyi idős az apukád?
Gyerek: Hat éves.
Tanár: Hogyan? Hát az meg hogy lehet?
Gyerek: Csak akkortól lett az apukám, hogy én megszülettem.
Mély szemantikai kérdéseket feszeget a gyerek válasza: mit jelent az apa szó? Milyen körülmények között utalhatunk valakire apa-ként? És ennek milyen logikai következményei vannak?
Tanár: Mária, menj a térképhez, és mutasd meg, hol található Észak-Amerika!
Mária: Itt.
Tanár: Helyes. Na és, a többiek tudják ki fedezte fel Amerikát?
Osztály: Mária.
(Forrás: Wikimedia Commons / Appletons' Cyclopædia of American Biography)
Ahhoz, hogy egy kérdést jól meg tudjunk válaszolni, jól kell tudnunk érteni a kérdést. Ehhez viszont nem elegendő csupán azt a beszédhelyzetet ismerni, amiben a kérdés elhangzik. Ennél messze több ismeretre van szükség...
Tanár: Glenn, hogyan írnád le azt, hogy krokodil?
Glenn: K-R-Ó-K-Ó-D-Í-L-L
Tanár: Nem, ez így nem helyes!
Glenn: Az lehet, hogy nem helyes, de azt tetszett kérdezni, hogy én hogyan írnám le.
Vannak bizonyos kérdések, amelyeket – a beszédhelyzet ismeretében – nem szó szerint kell értelmeznünk. Ilyen például a „Meg tudná mondani, hogy mennyi sz idő?” vagy az „Oda tudnád adni a sót?”. Egyikre sem „jó” válasz, ha azt mondjuk, hogy „igen”: a beszélő nem azt akarja tőlünk, nem információt kér, hanem cselekvésre szólít fel, nem kérdez, hanem kér. Hasonló a helyzet némely iskolai kérdéssel: a „Hogyan írnád le...” az iskolában azt jelenti, hogy „Hogyan írnád le helyesen...”
[A vizes poént sajnos nem lehet magyarul visszaadni. Ha valakinek mégis van ötlete, írja meg szerkesztőségünknek!]
Tanár: Clyde, „Az én kutyám” című fogalmazásod szó szerint megegyezik a bátyádéval. Lemásoltad róla?
Clyde: Nem, tanár úr, csak ugyanarról a kutyáról szól.
A poén itt már kissé összetettebb. A kreatív diák abból a hamis feltevésből indul ki, hogy egy dologról csak egyféleképpen lehet írni...
Tanár: Harold, hogyan nevezzük azt az embert, aki akkor is folyamatosan beszél, amikor már senkit nem érdekel, hogy mit mond?
Harold: Tanár.