A mátrixtól a szellemig, avagy logikus-e a fehér ló?
Mi köze a mátrixnak a nyelvek eredetéhez? Lehet-e a fehér ló előbb fehér, mint ló? A kora újkori nyelvészeti gondolkodásnak ezek ugyan nem alapkérdései, érdekes módon mégis közük van hozzá. Az előző részben szó volt arról, hogy a humanizmus idejében mi mindenre csodálkoztak rá az emberi nyelvekkel kapcsolatban. Ebben a részben azt mutatjuk be, hogy milyen irányokban mozdult tovább a nyelv és a nyelvek tudománya a 17–18. században.
Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy míg a humanizmus idejében inkább empirikus kérdések felől közelítettek a nyelv kérdéseihez (pl. hányfélék a nyelvek, hogyan lehet leírni addig le nem írt nyelveket, mitől függ az, hogy egy nyelv alkalmas-e a latin helyett emelkedettebb, komolyabb funkciók betöltésére), a 17–18. században elméletibb, vagy ahogy azidőtájt fogalmaztak, filozófiaibb kérdések jellemezték a nyelvészetet. Három ilyen kérdés emelhető ki: a nyelv eredete, a nyelv és a gondolkodás viszonya, végül a mesterséges nyelvek. Ezek közül az első kettővel foglalkozunk ebben a cikkben.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Honnan a nyelv?
A nyelv eredetéről való gondolkodás igen régi. Ismeretes Bábel tornyának története, mely szerint az emberiség eredeti, egységes nyelvét Isten büntetésből zavarta össze, és tette soknyelvűvé az emberi fajt. Az a gondolat, hogy eredetileg egyetlen nyelv létezett, és az összes jelenleg beszélt nyelv erre az egy nyelvre vezethető vissza (ez az ún. monogenezis-elmélet), a történelem során végigvonul, és egészen napjainkig fel-felbukkan. Vita tárgya volt persze, hogy mi volt az eredeti nyelv. Az ószövetségi teremtéstörténetre való tekintettel természetes választásként adódott a héber, de sok más nyelv is fölmerült a középkort követően, a latintól a flamandig.
Volt, aki szerint a Paradicsomban egy olyan nyelven beszélt Ádám és Éva, amely nem azonos egyik ismert nyelvvel sem, ennek az ősnyelvnek a nyomai azonban imitt-amott föllelhetők. Jacob Böhme korai 17. századi sziléziai misztikus adott ilyesfajta szófejtéseket. Egyik híres példája a német Himmel ’ég, menny’ szó elemzése. Ez a szó a h hanggal kezdődik, a lehelés hangjával, Isten lelkéne kiáradását jeleníti meg, amely a világ teremtésekor megvalósult (a ’lélek’ és a ’szél’ sok nyelvben, köztük a héberben is ugyanaz a szó). Az i után az m hanggal bezáródik a száj, ami pedig az ember elzárkózását jeleníti meg, a bűnbeeséssel ugyanis elzárkózott Isten kegyelmétől. Az m-et azonban követi egy újabb magánhangzós elem, a száj tehát kinyílik, mert a megváltással ismét megnyílik a kegyelem útja. Ily módon tehát ez az egy szó röviden összefoglalja az egész üdvösségtörténet lényegét.
A 16. századdal kezdődően szárnyra kaptak azok az elméletek, amelyek szerint nem egyetlen előzményre megy vissza az összes nyelv, hanem az ősnyelvek egy nagyon kis csoportjára. Ezeket mátrix-nyelveknek nevezték (a mater ’anya’ szóból). Különböző szerzők különböző időszakokban mátrix-nyelvnek tekintették a latint, a görögöt, a szlávot, a kínait, a gótot és még egy párat. Sajnovics János nevezetes Demonstratio-jában korát – és az indoeurópai nyelvészetet – megelőző módszerességgel írja le a magyar és a lapp nyelv rokonságát, ugyanakkor egy meglepő, az egész könyből meglehetősen kilógó fejezetben azt kívánja bizonyítani, hogy a magyar a kínai nyelv rokona. Ez a mátrix-nyelvek elméletének hatása a könyvben, és – bár messzire vezetne ezt részletesen kifejteni – egészen biztosan Sajnovics pártfogójának, a szintén jezsuita történész Pray Györgynek a kedvéért került bele a Demonstratio-ba.
Gondolat a nyelvben vagy nyelv a gondolatban? Vagy egyik sem?
Az a kérdés, hogy a nyelv hogyan tükrözi mindazt, ami a fejünkben van, az ókor óta nem hagyja nyugodni az európai filozófusokat. A 17. században újult erővel láttak neki a kérdés boncolgatásának, részint arisztotelészi minták nyomán, részint saját kútfőből. Leibniz, a nagy német filozófus például problémának látta azt, hogy a nyelv nem tudja megkülönböztetni azokat a szavakat, amelyek létező dolgokat jelölnek, azoktól, amelyek nem létezőket. Az általa is képviselt, racionalistának nevezett álláspont szerint a nyelv normális esetben a valóságot pontosan írja le, és az embert is segíti gondolatainak artikulálásában (mert a gondolkodás eredendően formátlan képekben történik).
A 18. században már azzal a kérdéssel is sokan foglalkoztak, hogy konkrét mondatszerkezetek hogyan viszonyulnak a gondolkodás szerkezetéhez. Francia tudósok (pl. Nicolas Beauzée) felélesztették az ordo naturalis, a természetes szórend középkori (sőt, részben késő-ókori) eredetű elméletét. E szerint például az alany–ige–tárgy szórend természetesebb, mint bármi más, mert a mondat által leírt eseményt az alany kezdeményezi, a cselekvés tőle indul és a tárgy felé tart, sőt, sokszor el is éri (pl. Péter leüti Palit). Egy pont a francia nyelv javára még a latinnal szemben is! (Az ugyanis alany–tárgy–ige szórendű volt).
De a főnév–jelző szórend is természetesebb, mint a fordítottja, ugyanis a főnevek általában önmagukban megálló dolgokat jelölnek, míg a melléknevek nem, hiszen pl. lovak léteznek, ’fehérség’ azonban magában nem létezik, csak fehér dolgok, ezért a fehér ló kifejezés nem „logikus”, csak a ló fehér, mert a tulajdonság (a fehérség) a hordozója (a ló) nélkül a levegőben lóg, nincs mire vonatkoznia, tehát a szórendben sem előzheti meg. Újabb pont a francia nyelv javára például a némettel vagy a magyarral szemben!
Ezzel szemben mások, akiket később szenzualistáknak neveztek el – és szintén voltak köztük franciák, mint Condillac vagy Diderot – azt állították, hogy ez az egész tévedés: a gondolat egységes egészet alkot, nincs megfelelőbb vagy kevésbé megfelelő lineáris leképezése a nyelvben. Világosan gondolkodni és világosan kifejezni magunkat két dolog, ráadásul a különböző anyanyelvű emberek között nincs is különbség abban, hogy mennyire tudnak logikusan gondolkodni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Haase B, Brooks SA, Schlumbaum A, Azor PJ)
Szellem a nyelvben? Vagy nyelv a szellemben?
Ezek az okfejtések naivitásuk ellenére érdekesek. Azt mutatják, hogy a nyelvek sokféleségének felismerése és elismerése után már arról kezdtek gondolkodni, hogy hogyan lehet őket rendszerezni, osztályozni, milyen tulajdonságaik alapján lehet – mai szóval élve – tipológiát alkotni. A mondattani elemzések pedig egészen a 20. század elejéig sokszor filozófiai vagy éppen pszichológiai problémaként jelennek meg, nem pedig a nyelvtan részeként.
De mutatják az is, hogy a francia felvilágosodás idején kifezetten divattá vált a nyelvekben valamifajta „szellemet” keresni, valami olyan általános jelleget, szemléletet, amely összefüggésbe hozható az azt beszélő nép „lelki alkatával”, kultúrájával, hiedelmeivel, politikai berendezkedésével, tágabban a beszélőközösség életének és múltjának bármilyen vonatkozásával. Ez a felfogás a németeknél, majd az ő hatásukra Kelet-Európában még nagyobb népszerűségre tett szert, mint a franciáknál. Nyugat-Európában a 19. századig még teljesen magától értetődőnek számítottak olyan kijelentések, melyek szerint pl. a kínai nyelv a maga izoláló morfológiájával és sok egyszótagos szavával primitív nyelv és primitív gondolkodást tükröz (vagy tesz lehetővé). Ismét csak messzire vezetne, és itt nem is folytatjuk annak a kérdésnek a boncolgatását, hogy a 19. század gondolkodástörténetében ezek az elképzelések milyen fontos szerepet játszottak Közép-Európában; csak jelezzük, hogy a gyökerük ide nyúlik vissza.
A fehér lóról a cikkben:
"De a főnév–jelző szórend is természetesebb, mint a fordítottja, ugyanis a főnevek általában önmagukban megálló dolgokat jelölnek, míg a melléknevek nem, hiszen pl. lovak léteznek, 'fehérség' azonban magában nem létezik, csak fehér dolgok, ezért a fehér ló kifejezés nem "logikus", csak a ló fehér, mert a tulajdonság (a fehérség) a hordozója (a ló) nélkül a levegőben lóg, nincs mire vonatkoznia, tehát a szórendben sem előzheti meg. Újabb pont a francia nyelv javára például a némettel vagy a magyarral szemben!"
***********
A "fehér ló" kifejezésben is (mint a magyar nyelvben mindig) a legfontosabb információval kezdjük a közlést, azzal, hogy "fehér". Legyen ez csak különleges(en szép) szín, vagy akár "varázserő" (valamely fehér-ló mondából), azt már tudja a közlés meghallgatója, hogy lóról van szó, az új információ itt az, hogy fehér. Ha nem tudná, akkor így közölnénk: "ló, (beszédszünet) fehér".
Fehérség természetesen létezik önmagában. Ha a megfigyelt jelenség pl. olyan nagy, hogy mindössze az jellemző rá, hogy fehér(ség), akkor az pl. "Reggelre fehér lett a világ": a HÓ. Megjegyzés: a fehérség a tudatunk mélyén azonban forróságot is jelent, ami még a hóra is érvényes – mert a hidegérzés is "süt".
A magyar mondatszerkezet:
A magyar nyelv azért logikus, mert mindig azzal kezdi a mondanivalót, ami a legfontosabb a meghallgató számára – s így bármely mondatot bármelyik szóval kezdheti, pl.:
"a legfontosabb a közlés a meghallgatónak, hogy..." A LEGFONTOSABB
"a meghallgatónak legfontosabb közlés az, hogy..." A MEGHALLGATÓNAK
" a közlés, ami a legfontosabb a meghallgatónak" A KÖZLÉS
Ez a kijelentés tehát a cikkből: "Újabb pont a francia nyelv javára például a némettel vagy a magyarral szemben!" – tökéletesen értelmetlen.
A gyöknyelvek szó-építése:
Az ősnyelv még csak (1-3) egyszótagú szavakból állt. A gyökszavak összetapadásából lettek a két- (ragozó nyelvekben, később, a több-) szótagúak.
Az ősnyelv az első szó-tagban (a gyökszóban) rögzíti a legfontosabb mondanivalót, és minden további képző (rag) már csak pontosítja, kiteljesíti a közölni kívánt fogalmat.
Az ősnyelv (s a magyar azóta is) a gyökszóval kezdi felépíteni a szót: Mar.
Mar-ok: elmarni szokott v.mit (az eredetileg gyakorító -xk a későbbi többesjel).
Mar-k-os: olyan eszköze van, amivel elmarni szokott.
Mar-k-án-s: olyan tulajdonságú lény, hogy megvan az "eszköze" a szokásos "elmarásra".
A fentiek alól a magyarban csak az igekötők képeznek kivételt. Ezek az egyetlen, s csak az igéket megelőzhető prepoziciók. Történetük külön fejezetet igényel... Most csak annyit, hogy azért maradhattak fenn, mert egyetlen "előrag" – s az is csak az igén – még nem zavarja meg a legfontosabbnak, a gyökszónak azonnali felismerését.
Összefoglalás:
1. A magyar nyelv (minden gyöknyelv) szóépítése azért logikus, mert minden szó a legfontosabb mondanivaló gyökszavával kezdődik. LOGIKUS felépítés alatt itt azt értjük, hogy a közölt tartalom a leggyorsabban felfoghatóvá válik.
2. A magyar nyelv mondatszerkezete azért szigorűan LOGIKUS, mert kötetlen szórendű. Ez teszi lehetővé, hogy a legfontosabb közlendő kerülvén az első helyre, a mondanivaló a lehető leggyorsabban felfogható legyen.
@Sigmoid: Az "egyközpontú elméleten", hogy az emberi faj egy helyről származik, tehát nem vitatkozunk – már a tudomány sem.
Idézlek: "Tekintve, hogy az ember biológiailag fel van készítve a nyelvhasználatra - a nyelvi képesség legalább annyira génekben kódolt agyi előhuzalozás, mint tanulás eredménye – szükséges feltennünk, hogy ebben az ősi embercsoportban már nyelvet használtak, tehát beszéltek egymással.
**********
Mit értünk az alatt, hogy "ember"?
Az ember egy közös majom-ember elődtől származik. Az elfogadott állaspont még mindig az, hogy Afrikából, a legkorábbi két majomelőd mégis európai: a barcelóniai (13 millió év – vitás), a Rudapithecus (10 millió év – nem vitás, hogy az ember elődje).
BESZÉLT-e a majomelőd? Nem, mert a majmoknak nincs fizikai beszédszervük – nincs erre alkalmas gégéjük.
A csádi (Afrika) lelet 6-7 millió éves és már két lábon járt és "közel-ember" arcú volt – ami a tud. mai állása szerint "lehetetlenség" – s emiatt heves viták tárgya.
Az "északi" előember változatok erectusok: a heidelbergi és a pre-neander.
BESZÉLT-e az erectus? A legkorábbi agyszerkezeti bizonyíték arra, hogy az előember beszélt, 2 millió éves.
A "délebbi" előember leletek szintén erectusok: pekingi, jávai, dmanisi (Törökország) és az afrikaiak (Australopithecusok).
A gyenyiszovai (Urálon túli terület) már kevert "észak-déli" előembernek számít, de egyelőre túl kevés maradványát találták meg. A gyenyiszovai kevert alfaj, s mivel csak 1 millió éves lehet, feltehetően BESZÉLT.
Az ősember (a modern Neander) európai volt és egyáltalán nem érdekes, hogy kihalt-e, vagy nem teljesen, mert az elődje, a pre-neander volt az emberősünk. A modern Neander, az ősember – modellizálták a gégéjét, meg is szólaltatták a modellt – "zöngétlen mássalhangzó beszédű" volt.
A modern Sapiens legkorábbi lelete: 190.000 év – tehát akkor már biztosan kezdett felérkezni Afrikából. Ha nem sokkal előbb:-). S elterjedt az egész Földön.
Tehát a 30-40.000 évvel ezelőtti ELSŐNEK tekintett Sapiens felvándorást (Afrikából) már ideje elfelejteni. Mert ez a tömeges felvándorlás az utolsó volt, és nem az első.
***********
Egy helyen kezdett-e beszélni az ember? Vagyis az előember. Igen, ott és onnantól, amikor valamitől lejjebb szállt a gégéje. (Szerintem a "vízimajom elmélet" ad erre választ, amit a tudományban még nem fogadtak el.)
A beszédképesség az agyi beszédközponttól függ (minimum 2 millió év), s a "jó gégén" kívül még a szájberendezésen (a lapos arc előnyösebb) múlik. A "jó gége" volt az első, vagy az agyi beszédközpont? Szerintem biztosan a biológiai eszköz, a differenciált hangadásra alkalmas gége volt az első.
Egy helyen kezdett beszélni az ember? Igen, de a mai értelemben vett artikulált beszédre (zöngés mássalhangzók és a magánhangzók korlátlan kiejtésének képességére) csak a beszédfejlődés későbbi fázisában került sor. Az artikulált beszéd (genetikai képessége, vagyis a "még jobb gége" s a lapos arc átörökítése) nagy valószínűséggel a Közel-Kelet térségéből kiindulva terjedt szét a földön. S akkor honnan ered? Afrikából.
@gull 1: Ezen az alapon mi a haszna a csillagászatnak, vagy annak, hogy tudjuk, hogy keletkezett a világegyetem?
Nekem ezzel a nyelvtörténetesdivel csupán az a bajom, hogy nem látom, mi a haszna. Van annak jelentősége, hogy monogenezis vagy poligenezis? Olykor a módszer érdekesebb, mint a végeredmény. Ezért is szimpatikus nekem Jacob Böhme.
@Sigmoid: Számomra ez nagyon logikusnak hangzik, DE: mi van akkor, ha ez az adott helyen kialakult "első" embercsoport mégsem használt még nyelvet (legalábbis olyat, amit ma nyelvnek nevezünk), így pedig oda lyukadunk ki, hogy mégiscsak több helyen alakult ki több első alapnyelv. Bár szerintem az sem biztos, hogy egyáltalán beszélhetünk alapnyelvekről, hiszen azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy egy adott nyelv mikortól önálló nyelv.
A modern evolúcióelméletet tekintve a homo sapiens, mint faj minden bizonnyal egy egybefüggő csoportban alakult ki. Tehát volt egy adott területen egy, a csoporton belül rendszeresen géncserét folytató közösség, amit az első emberi "törzsnek" nevezhetünk.
Tekintve, hogy az ember biológiailag fel van készítve a nyelvhasználatra - a nyelvi képesség legalább annyira génekben kódolt agyi előhuzalozás, mint tanulás eredménye -, szükséges feltennünk, hogy ebben az ősi embercsoportban már nyelvet használtak, tehát beszéltek egymással.
A csoport összefüggősége pedig szükségessé teszi, hogy ez a nyelv adott esetben variációkkal, de alapvetően egy közös nyelv legyen.
Tehát biológiai alapon a monogenezis tűnik valószínűnek, hacsak egyes embercsoportok nem hagyták el az eredeti nyelvüket egy teljesen mesterségesért cserébe - ez nekem valószínűtlennek tűnik, de ki tudja.
Azt lehet tudni, hogy a tudomány mai állása szerint mi a legelfogadottabb elmélet az emberi nyelv(ek) kialakulását illetően? A cikkből úgy vettem le, hogy monogenézis nem támogatott, ebből gondolom, hogy a poligenézis az általánosan elfogadott – bár bizonyítani egyiket sem lehetne, mivel több tízezer év alatt annyira megváltozik minden, hogy nehéz lenne az összehasonlító nyelvészet módszereit alkalmazni.