A bestseller-író szerint a kalózkodás növelte a bevételeit
Neil Gaiman úgy, véli, hogy az ingyenes letöltések okozta kár hisztéria, mivel ő épp az ellenkezőjét tapasztalta.
Több mint két hónapja, hogy napjaink egyik legsikeresebb (és egyik leggazdagabb) írója, kreatív személyisége, Neil Gaiman az Open Rights Groupnak rövid interjút adott a kalózkodásról, s ennek egy részét közös megegyezéssel feltöltötték a YouTube-ra is – írja az IT café. (A nyilatkozat szövegének magyar fordítása elolvasható a sesam.hu-n.) Bármilyen rövid is volt a nyilatkozat, meglehetősen nagy vihart kavart – jobbára a letöltést pártolók körében, de az elhallgatással tüntetés mellett szerencsére megszólalt a kiadói ipar néhány képviselője is.
Az internetes közzétételt közismerten pártoló Gaiman azzal keltett most feltűnést, hogy összefogottan beszélt arról, hogy (ha a korlátlan szabadságot nem is véli elfogadhatónak) miért is pártolja ő a szabad letöltést, miért nem fél a kalózkodástól, miért is tartja kívánatosnak egy elfogadható, kiegyensúlyozott állapot létrejöttét.
Az író elmondja, hogy eleinte ő is, mint annyian mások a szakmájában, roppant dühös volt, hogy szövegeit „ellopják”, szabadon hozzáférhetővé teszik a neten, szellemi tulajdonjogának megsértését látta ebben. Ám ahogy teltek az évek, arra kellett rájönnie, hogy a kalózkodás két, számára igen kedvező hatással járt.
Az egyik abból eredt, hogy Oroszországban, ahol a kalózkodás az alapértelmezett megszerzési módja egy tartalomnak, nem pedig a legális vásárlás, igen sok szövegét kezdték el illegálisan terjeszteni. Ám ennek nem veszteség lett a következménye, hanem az, hogy egyre több orosz vette meg a könyveit a boltokban, minden új könyvet egyre több példányban vásároltak meg: „Nagyszerű élmény volt” – fogalmaz Gaiman.
A másik, már általa generált hatás e tapasztalatból fakadt. Az élmény által inspirált író meggyőzte kiadóját, hogy egy épp futó, nagy eladási számokat produkáló regényét tegyék fel a netre egy hónapra korlátozás nélkül, ingyenesen, letölthetően. A következmény: a független könyvesboltokban 300(!) százalékkal megugrottak az eladások.
Gaiman ezek után igyekszik kifejteni, hogy szerinte miért is van ez így. Úgy látja, alapvetően nem az a lényeg, hogy az emberek fizetnek-e egy könyvért vagy nem (persze ez is), hanem hogy olvasnak-e, van-e kedvenc szerzőjük. Majd saját kísérletei alapján arra hívja fel a figyelmet, hogy azoknak, akik olvasnak, vannak kedvelt íróik, s ők döntő többségükben úgy találtak rá ezekre az írókra, könyvekre, hogy kölcsönkaptak egy kötetet. Miután elolvasták, beleszerettek, rajongóvá váltak, a többi már adódott: követték az illető pályáját, várták az új könyveket, esetleg többféle kiadásban is megvették a könyveit stb. Azok aránya, akik úgy kedveltek meg valakit, hogy csak úgy besétáltak egy könyvesboltba, elenyésző.
Gaiman ebből azt a következtetést vonja le, hogy a kölcsönzés, ajándékozás valójában egy igen hatékony reklám, ami kifejezetten jó az írónak. Ahogy fogalmaz: a kölcsönadást nem tekinthetjük elveszített eladásnak, kiesett jövedelemnek, ellenkezőleg.
A fentiekből következik, hogy Gaiman a web lelkes híve lett, mivel szerinte ez a lehető legjobb eszköz arra, hogy olyanok is megismerjék a nevét és a műveit, akiknek eddig esélyük sem lett volna rá. A web szerinte teljesen átformálta a szellemi tulajdon fogalmát, de jó irányba, és ennek alapvetően örülnie kell egy szerzőnek.