Miért gondoljuk,
hogy a magyar nyelv finnugor?

A nyelvek rokonsága annak köszönhetően bizonyítható, hogy a hangváltozások meglehetősen szabályosan mennek végbe. Persze a kép összekuszálódhat, és a véletlenek is bekavarhatnak – a jelentésváltozásokkal pedig már nincs ennyire egyszerű dolgunk. Ennek köszönhető, hogy a helyzet bonyolultságát csak egy szakember láthatja át – ő sem akármeddig.

Korábbi cikkünkben azt tárgyaltuk, hogy mi is az a nyelvrokonság, hogyan nem állapítjuk meg két (vagy több) nyelv rokonságát, illetve hogy mekkora biztonsággal jelenthetjük ki, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik. Ebben a cikkben azt vizsgáljuk meg, hogyan állapítható meg a nyelvrokonság, illetve kitérünk arra is, mi az a rekonstrukció, és hogy szükség van-e rá a nyelvek rokonságának megállapításához.

Hogyan állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága?

Míg a közeli nyelvek rokonsága könnyen megállapítható (a hasonlóság olyan mértékű is lehet, hogy e nyelvek beszélői több-kevesebb nehézséggel meg is értik egymást), a távolabbi rokonságban álló nyelvek között a rokonság megállapításához, bizonyításához nagyon összetett, alapos vizsgálatokra van szükség. Az ilyen esetekben a nyelvrokonság megállapításához a szavak vagy a nyelvtani szerkezetek hasonlósága már nem elég, sőt, megtévesztő is lehet.

A magyar ház szó nagyon hasonlít a német Haus szóra, ráadásul a jelentésük is ugyanaz. Ha nem is hisszük, hogy a magyar és a német rokon nyelvek, még gondolhatnánk azt, hogy a szó a németből került a magyarba (esetleg fordítva). es odutta vola neki paradisumot hazoa, azaz ’a paradicsomot adta neki házává’, értsd: a paradicsomot adta neki háznak, otthonnak, hogy ott éljenA ház szó azonban előfordul a 12. század közepén keletkezett Halotti beszédben is, amikor a német és a magyar közötti érintkezés még nem volt erős: pláne nem volt annyira erős, hogy egy ilyen fontos, hétköznapi szót vegyenek át. (Azt pedig, hogy nem a magyarból került a németbe, az is bizonyítja, hogy más germán nyelvekben is megvan: angol house, dán hus stb. Ezekkel a nyelvekkel, ill. ősükkel, az ősgermánnal a magyar sosem érintkezett, így oda semmiképpen sem kerülhettek magyar szavak.) Ezzel szemben a magyar ház szó egyáltalán nem hasonlít a finn kota ’sátor, kunyhó’ szóra, pedig vele azonos eredetű.

Hogyan bizonyíthatjuk ezt? Szerencsére a nyelvekben a szavak hangalakja meglehetősen szabályosan, de legalábbis erős tendenciákat követve változik. Ha egy változás egy szóban elindul, akkor az esetek jelentős részében hasonló változás minden vagy majdnem minden szóban bekövetkezik. Ennek eredményeképpen az alapnyelvből származó szavak hangjai között szabályos megfelelések lesznek. Ha az alapnyelvi x hangból az egyik nyelvben y lesz, akkor az egyik nyelv y hangjának a másikban az ősi szavakban x fog megfelelni; ha az x z-vé válik, a közös eredetű szavakban az egyikben y, a másikban z lesz: e hangok már egyikben sem azonosak az eredetivel, de a szabályos megfelelés mutatja, hogy a szavak azonos eredetűek. Így például a német és az angol között a következő megfelelésekre figyelhetünk fel:

	angol	német
v ~ b	even	eben	’egyenletes’ stb.
	grave	Grab	’sír’
	seven	sieben	’7’
y ~ g	day	Tag	’nap’
	way	Weg	’út’
p ~ pf	apple	Apfel	’alma’
	path	Pfad	’ösvény’
	pan	Pfanne	’serpenyő’
	penny	Pfennig	’aprópénz’
s(s) ~ t(t)	better	besser	’jobb’
	water	Wasser	’víz’

Ezekben az esetekben arra gyanakodhatunk, hogy volt korábban egy hang, amely az angolban [v]-vé, a németben [b]-vé változott, volt egy hang, amely az angolban [j]-vé, a németben [g]-vé vált stb. Természetesen lehetséges, hogy ezek a hangok megegyeztek mai angol vagy német folytatójukkal, de ez nem biztos. Ha tehát egy nyelvben azt látjuk, hogy a hangja helyén a másik nyelv hasonló jelentésű szavaiban gyakran b áll, máris gyanakodhatunk a rokonságukra: ráadásul ez az egyetlen jelenség, ami egyértelműen bizonyítja a rokonságot. Ez a módszer a világ minden nyelvére egyformán alkalmazható.

A h-val kezdődő magyar szavaknak a finnben gyakran találunk olyan megfelelőt, amely k-val kezdődik és a jelentése is hasonló: had – kunta ’közösség’; hagy – kadota ’elveszt’; haj(nal) – koi ’első napsugár (koitto ’hajnal’); hal – kala; (meg)hal – kuolee; halad – kulkea ’megy, vándorol’; hall – kuulee; hályog – kalvo ’vékony bőr, membrán’; hám(lik) – kamara ’vastag, kemény bőr, fejbőr’; hangya – kusiainen; három – kolme; hat – kuusi; hegy – kasa ’rakás, halom, kazal’; here – koira ’kutya’; ho(l) ho(nnan), ho(va), ho(gyan) – ku(ssa) ’hol’, ku(sta) ’honnan’, ku(hun) ’hova’, ku(inka) ’hogyan’ stb.; homlok – kumara ’görbe, hajlott’; hón(alj) – kain(alo); húgy – kusi stb.

Kolme kalaa – három hal
(Forrás: Wikimedia Commons / yeowatzup / CC BY 2.0)

Ha a magyarban az első és a második szótag határán -z- áll, akkor a finnben sokszor -t- (vagy, ha a második szótagban i van, s [sz] – a finnben az i előtt álló t s-szé változott stb.): fazék – pata, kéz – käsi (de käte-en ’kézbe’), méz – mesi ’méz, nektár’ (de mete-en ’vízbe’), száz – sata, víz – vesi (de vete-en ’vízbe’).

Mivel magyarázhatjuk ezeket a szabályos megfeleléseket? A magyarban a szókezdő k h-vá, a magánhangzók között álló t z-vé vált. Ezt természetesen nem csak a magyar és a finn, hanem a többi uráli nyelv vizsgálatából tudjuk. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a finn sem változott (ezt láthatjuk a -ti > -si példáján is), de a fenti példákban inkább a magyar változása jellemző. Természetesen ezek a példák önmagunkban nem meggyőzőek, és több kérdést is felvetnek.

Látszólagos kivételek

Ha a finn k-val kezdődő szavaknak a magyarban h-val kezdődő szavak felelnek meg, akkor ez miért nem igaz a käsi – kéz pár esetében? Azért, mert a szókezdő k-ból a magyarban csak akkor lett h, ha azt hátul képzett (ahogy az iskolában tanították: mély) magánhangzó követte (tehát a, o, u stb.). A fenti példák mind ezt mutatják, kivéve a hegy és a here esetét: korábban ezekben is hátul képzett magánhangzó lehetett, de ez az őt követő lágy gy, ill. j hatására elöl képzetté vált (a here esetében a j később ki is esett) – az ilyen változások nem szokatlanok a nyelvekben. Ha a k-t elöl képzett magánhangzó követte, akkor megmaradt: kér – kerjää ’koldul’; kéreg – keri; ker(ül), ker(ek) – kierä, kierokieri(ä) ’kerek’, kier(tää) ’forgat’; kesz(eg) – keso ’apróhalféle’, kígyó – kyy [kű], kő – kivi, könny – kyynel [kűnel] stb.

Kő a Purekkari-félszigeten, Észtország legészakibb pontján
(Forrás: Wikimedia Commons / Abrget47j / CC BY-SA 3.0)

A fenti példákban feltűnhet, hogy a magánhangzók nem mutatnak olyan szabályosságokat, mint a mássalhangzók? A magyar a-nak csak a fenti példákban a következő finn magánhangzók felelnek meg: a, o, u, uu, uo. Ennek az az oka, hogy a magánhangzók sokkal szeszélyesebben fejlődnek, mint a mássalhangzók. A magánhangzók ugyanis sokkal érzékenyebbek környezetükre, mint a mássalhangzók: változásaikat könnyen befolyásolják az előttük álló vagy őket követő mássalhangzó, a következő szótagban álló magánhangzó stb. Éppen ezért a nyelvrokonság megállapításánál elsősorban a mássalhangzókra szokás figyelni. Ez azonban nem jelenti, hogy a magánhangzók nem számítanak. Valószínűtlen pl., hogy a magyar a-nak a finnben i vagy ö feleljen meg, és az ilyen esetekben csak nagyon alapos okokkal szabad elfogadni a megfelelést.

Nem csak a hangalak változik

Hogy lehet, hogy a párba állított szavak jelentése, sőt, szófaja gyakran igencsak különbözik? Úgy, hogy a jelentések is változnak, és idővel nagyon megváltozhatnak. Sőt, időnként erre nincs is szükség hosszú időre. Pl. a magyar király főnévből csak a 20. század kilencvenes éveiben fejlődött a király ’remek, kitűnő’ melléknév. Bár ez a változás szokatlan, nagyon is érthető: a király különleges, első az ország lakosai között, ahogyan a király cuccok is különlegesek, kiemelkedőek a többi cucc között. Hasonló változáson ment át a sirály szó is: a változás azonban itt nem a sirály főnév jelentésének, hanem a király szóhoz való hasonlóságának köszönhető. Ha a magyar nyelv kettészakadna, és az egyikben csak a király főnévi használata maradna meg, míg a másikban a melléknévi, akkor is ki tudnánk találni, mi közöttük az összefüggés. Ha azonban a sirály szónak maradna meg egyikben a főnévi, másikban a melléknévi használata, akkor fel sem ismernénk a kettő közötti összefüggést (hacsak nem jutna eszünkbe a király).

Helsinki sirály!
(Forrás: Wikimedia Commons / Romain.enselme / CC BY-SA 2.5)

A rokonított finn és magyar szavak közötti jelentésbeli különbségek ehhez képest csekélyek, különösen, ha figyelembe vesszük az eltelt időt. A fenti példák között a legfurcsább jelentéskülönbség a here és a koira ’kutya’ között van. A szó jelentése eredetileg ’hím’ lehetett, ebből fejlődött a magyarban a ’hím méh’, ill. a ’hímivarszerv’ jelentés. A finnben viszont először ’(kutya)kan’-t jelentett (vö. koiras ’hím’), és ebből általánosult később a ’kutya’ jelentés. (Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a magyarban használjuk szélesebb értelemben minden szarvasmarhára az egyébként csak nőstényt jelentő tehén szót.) Miért van az, hogy gyakran csak a szavak egy-egy elemét tudjuk egyeztetni?Előfordul, hogy az ősi szavakhoz valaha képző kapcsolódott, majd az önálló használatú (képző nélküli) ősi tövek elvesztek, és csak a továbbképzett alakok maradtak meg. Ilyenkor csak a képzett szavakat tudjuk összevetni. Ettől azonban még a megfelelések érvényesek, és mutatják a két nyelv rokonságát. Ezt az elgondolást erősíti, hogy a rokon nyelvekből kimutatható a szó eredeti tövének, a magyar he- és a finn koi- szóelemnek megfelelő szó, mely szintén hímet jelent. (Ennek közvetlen folytatója a magyarban nem maradt fenn.)

Biztos, ami biztos

Természetesen egyes megfelelések biztosabbak, mások bizonytalanabbak. Minél szabályosabb a hangalakbeli különbség és minél közelebb áll a jelentés, annál biztosabb, hogy a hasonlóság ősi eredetű. Néhány hasonlóság még nem bizonyítja, hogy ősi rokonságról van szó: a hasonlóság oka lehet véletlen is (mint a ház – Haus esetében; de ilyen a manysi turuj és a magyar turul hasonlósága is). Ahhoz azonban, hogy két nyelv rokonságának az ötlete felmerüljön, legalább néhány hasonló alakra is szükség van, hiszen ezek alapján jöhetünk rá, mely változások torzítottak el teljesen más szavakat.

Minél több szabályosan megfelelő szót találunk, annál biztosabb a rokonság. Kevés szónál azonban még megfelelési szabályokat sem tudunk felállítani. Ez azt is jelenti, hogy nem minden rokonság bizonyítható: ha a nyelvek nagyon régen váltak szét, akkor mindegyikből nagyon sok régi szó elveszik, és alig marad olyan elem, amely a valamikori rokonságot bizonyítaná. Végül olyan kevés elem marad, hogy ezek hasonlósága már a véletlennel is magyarázható, szabályos megfelelések pedig a lehetséges példák alacsony száma miatt nem írhatók le. A nyelvtudomány tapasztalata alapján ez a nyelvek elválása után hat-hétezer évvel következik be. A nyelvek ennél régebbi rokonságát tehát nem bizonyíthatjuk.

Módszeresen

Végül néhány fontos dolgot le kell szögeznünk. Mint bemutattuk, a nyelvek rokonításánál nem a szavak hasonlósága, hanem a hangmegfelelések megállapítása a legfontosabb. Igazán megbízható eredményeket azonban csak akkor érhetünk el, ha az egyes nyelvek történetét is részletesen feltárjuk. Ha például a magyar nyelv története azt mutatná, hogy a ház szó csak igen későn jelent meg, akkor német jövevényszónak kellene tartanunk, függetlenül attól, hogy közte és a kota között megvannak az elvárt megfelelések. A magyar szóbelseji z-nek is csak akkor feleltethetjük meg a finn s-t, ha i áll utána: erre is csak a finn nyelvtörténetet vizsgálva jöhetünk rá.

Mi a rekonstrukció?

Ha már megállapítottuk, hogy mely nyelvek rokonok, megkísérelhetjük kitalálni, milyen lehetett a közös ősük, az alapnyelv, amelyből fejlődtek. Ezt a munkát rekonstrukciónak hívjuk. Az alapnyelv tökéletes rekonstrukciója sosem lehetséges, hiszen lesznek olyan nyelvi elemek, amelyek minden leszármazottból (leánynyelvből) eltűntek (vagy csak egyben maradtak meg, ezért ősiségük nem bizonyítható). Vannak dolgok azonban, amelyeket nagy bizonyossággal meg tudunk állapítani.

Fontos azonban tudni, hogy a nyelvek rokonságának megállapításához nem szükséges az alapnyelv rekonstrukciója. Ha megállapítjuk, hogy a szókezdő finn p-nek magyar f felel meg (fa – puu; facsar – pusertaa; fagy – palaa; fagyal – paju ’fűz’; fakad – pakkuu stb.), akkor ahhoz, hogy közös eredetüket megállapítsuk, nem kell feltétlenül tudnunk megmondani, hogy eredetileg p vagy f volt-e e szavak elején.

A finn és a magyar rokonítását nem csak a finn és a magyar között felállítható megfelelések bizonyítják, ezek önmagukban talán kevesek is lennének a meggyőző bizonyításhoz. De a közös vonások megfigyelhetők a magyar és a többi rokon nyelv, ill. a finn és a többi rokon nyelv között is. Vannak magyar szavak, amelyeknek nincs megfelelőjük a finnben (valamikor kivesztek), de van a mariban; ugyanígy vannak finn szavak, melyeknek nincsenek megfelelőik a magyarban, de vannak a mariban – az ilyen részleges egyezések hálózata még kevésbé lehet véletlenszerű, mint két tetszőleges nyelv között fellehető egyezések. (Nem mellesleg az ilyen egyezések száma jól mutatja a rokonság fokát is: a mari és a finn között több egyezés van, mint a mari és a magyar között – többek között innen tudjuk, hogy a mari és a finn közelebbi rokonok, mint a mari és a magyar.)

És legvégül, de nem utolsósorban: a szókincsben megfigyelhető szabályos megfelelések mellett hasonló megfeleléseket kell tudnunk kimutatni a nyelvtanban is. Ha azonban a szókincsben ilyen megfelelések kimutathatók, akkor hasonló jelenségeket általában a nyelvtanban is könnyen ki tudunk mutatni.

Kapcsolódó tartalmak:

• Elveszett szavak nyomában
• Uráli had, török sereg
• A manysik és a turul
• Bevezetés a nyelvrokonság kérdésébe
• Húgy és húgy
• Rokon nyelvek madártávlatból – a neten

Hasonló tartalmak:

• Elveszett szavak nyomában
• Alma a fájától
• Égtájak a balti-finnben
• Finnugor eredetű szavaink listája
• Húgy és húgy

Hozzászólások (82):