Dugonics András: Etelka Karjelben
Dugonics András a 18-19. század fordulóján három művében is bizonyságát adta finnugrisztikai ismereteinek. Etelka és Jólánka című regényeit már tárgyaltuk itt, a Rénhírekben. Most következzék az Etelkából írt színműve, az Etelka Karjelben.
A szerkesztő úr már régóta rágja a fülem, hogy írnék Dugonics András: Etelka Karjelben címen jegyzett színművéről. Ha már írtam az Etelka és a Jólánka finnugor vonatkozásairól, akkor említtessék meg a szerző e téma körül forgolódó harmadik munkája is. Eleinte húzódoztam a feladattól, mint sámánfi a fölkenődéstől, s mindenféle kifogásokat kerestem. De a szerkesztő úr csak noszogatott: hogy aszongya: az Etelka Karjelben fönn van az Interneten is, még könyvtárba sem kell mennem. Na jó, elolvastam. Csakhogy abban egy árva finnugor vonatkozást sem találtam, azon kívül, hogy a darab Karjelben, vagyis Karéliában játszódik. A szerelmesek félreértik egymást, mint az lenni szokott, egy ideig megy a haragszom rád, aztán összeborulnak (+18), aki pedig közéjük a konkolyt hinté, a gaz cselszövő elnyeri jutalmát vagyis büntetését. Az ilyeneket Shakespeare és Moliére urak azért Dugonicsnál jobban megírták. Állítólag (A magyar irodalom története III. Bp. 1965.) az Etelka Karjelben is Shakespeare után megy, a Vihar átköltése lenne, de nem az eredetiből, hanem egy német feldolgozásból (János-Szatmári Szabolcs: Die Kolonie: Dugonics András Etelka Karjelben című drámájának forrása.)
Az Etelka és a Jólánka finnugor vonatkozásai a lábjegyzetekben bújnak meg. Ott olvashatjuk a szerző hajmeresztő etimológiáit és történeti fejtegetéseit. Az Etelka Karjelben internetes változata azonban egyetlen lábjegyzetet sem tartalmaz. Mit akar hát a tisztelt szerkesztő úr, kérdeztem tőle levélben, hiszen ez a mű teljesen érdektelen számunkra. Csakhogy ő olvasott ember, s legott a fejemhez vágta, hogy Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig című könyvében (Bp. 19982, 61.) említi az Etelka Karjelben lábjegyzeteit, s az általa idézetteken kívül biztos lesz még Dugonicsnál egyéb finnugor érdekesség is.
Lápországról és Finomországról
A felsorolt előzmények után elkerülhetetlen volt kezembe vennem a mű eredeti kiadását. A Jeles történetek (mellyeket a magyar játék-színre alkalmazott Dugonics András) 1794-95-ben jelent meg Pesten. Négy színművet tartalmaz (Toldi Miklós, Etelka Karjelben, Bátori Mária, Kún László). A színművek írására a szerző azért vállalkozott, hogy elébe menjen az igényeknek, illetve mintát mutasson, ő hogy képzelné regényei színpadi megjelenítését. A regényekhez csatolt lábjegyzetekről azonban a színművek publikálása során sem mondott le, csupán csökkentette a számukat. Az Etelkából átkerültek (de nem az internetes változatba) a regényből írt színdarab szövege alá is az Árpád vezér leszármazottaival foglalkozó jegyzetek, a Kecskemét városának keletkezésével (Sok itten a kecske meg a mét, legyen ez a város Kecskemét…), történetével foglalkozó tanulmányterjedelmű megjegyzés és egy tolvajnyelvi szótár is. Ha most azt kérdezed, kedves olvasó, hogy ezeknek mi közük Etelka karjeli kalandjaihoz, hát a válaszom az, hogy semmi. Ez így együtt nagyon különös egyveleg, a szerző összehord hetet-havat. Viszont ez adja művei báját. Drámái a jegyzetek nélkül önmagukban unalmasak, érték- és érdektelenek.
Az Etelka Karjelben 241-242. oldalán olvasható kommentár az Etelkában közölthöz képest rövidített formában tartalmazza a finnugor nyelvrokonságról és Sajnovicsról tudandókat. A jegyzetben olvashatunk arról, hogy merre van Lápország (=Lappföld), s mit mondott a lápokat meglátogató „Sajnovics Jézsuvita Szerzetes”:
„’a Lápoknak és Magyaroknak nyelvek egyenlő. Sőtt így-is beszéll tovább: merem mondani: hogy egy Magyar szót se találunk itthon, mellyet vagy Finom-országban [Finnországban], vagy a Svécziai Lápoknál, vagy Fin-Marchiaba (a Norvégiai Lápoknál) fel-nem-találhatnánk.”
Na és mit mondott „Sajnovics úrnak ezen szava-járattyáról … Sclötzer egy Német Író”?:
„hogy ő [mármint Sajnovics] nem isméri jól se az Éjtszaki népeknek sokaságát, se maga Magyarainak koborlását: másként több magyar szavakat találhatott vólna mostanában a közelebb lévő Vogúloknál, és Permáknál, mint a messzebb lakó Lápoknál.”
(Forrás: Wikipédia)
Teljesen igaza van „Sclötzer egy Német Író”-nak (már ha jól értem Dugonics szava-járattyát…).
Dugonics András a vélemények mérlegelése után arra jut, hogy:
„Europának éjszaki részere-is ki-terjedtek a Magyarok, a-honnan az-után, igen meg-sokasodván, mint a Méh-rajok, minden-felé, (a-hol virágos kerteket láttak) el-terjedtenek. De az éjszaki Magyaroknak legszebbike vólt a Finom-országi Magyarság. Mert, mind a Lápok, mind a Karjeliek ezeknek ivadékjok.”
Vagyis Dugonics elfogadja a finnugor rokonokat, amennyiben a finnugorok is a magyaroktól származnak. Amit Sajnovicsnál olvasott, az nem törölte ki belőle a hitet, hogy a „hunnusok … magyarok vóltanak”, csupán hozzájuk vette a finomokat és a karjelieket is, akiket szintén magyaroknak tartott.
(Forrás: Wikipédia)
Tótok-e a hunok és a magyarok?
Az Etelka Karjelben 296–306. oldalai között Dugonics egy grandiózus lábjegyzetben számol le Johann Georg Eckhart nézeteivel. Nevezett szerző nem átallotta azt állítani, hogy a hunok tótok (szlávok) voltak. Dugonics András Eckhart néhány további állítását is idézi, majd tételesen cáfolja őket.
Na de mitől levének a hunnusok (ha csak részben is, ahogy Eckhart állítja) tótok? Először is attól, hogy a hunok a Kárpát-medencében tótoktól körülvéve éltek. Ezt a nézetet könnyedén és helyesen cáfolja Dugonics: a szlávok csak a hunok után bukkannak fel a Kárpát-medencében (sőt, egyáltalán a történelemben). Igen ám, de Eckhartnak vannak nyelvi bizonyítékai is: a hunok szerinte nem hunnusok, hanem konusok. Szóval a nevük is szláv eredetű, mellesleg éppen nomád életmódjukra utal: az orosz kony (конь) jelentése ’ló’. Eckhart megtalálta Jordanes leírását Attila halotti toráról is, melyben a tor strava néven szerepel. Namármost ez egy szláv szó szerinte. Meglehet. Azóta is vitatkoznak rajta (lásd itt a Nyesten a 72. és 73. hozzászólást A finnugor „elmélet” és a finnugorellenes „elméletek” című íráshoz).
Eckhart amellett, hogy a hunokat szlávoknak vélte, a finnugor nyelvek rokonságát is feltételezte. Csak azt nem tudta, hogy a magyarok számára a hun rokonság evidencia. Márpedig Dugonics fölfedezte az ellentmondást: ha a finnek, észtek stb. egykor magyarok voltak, akkor a hunok hogy lehetnének szlávok hiszen ők is magyarok. Dugonics ezt írja:
„No lássa már a Bölcs ember: Eccard hogy sütheti-ki ezekből [mármint a finnugor nyelvrokonságból], hogy a Magyarok és Tótok egy Nemzetség vala.”
És a végeredmény:
„Ugyan-azért ki-tettszik: hogy a Hunnusok, Hunnugárusok [= onogurok], és Hungárusok egy Nemzettség vala.”
A hunok és a finnugorok is magyarok
Dugonics Andrásnak tehát sikerült a szintézis: a hunok is magyarok voltak meg a finnek is. Ez a gondolkodás leginkább naiv romantikus képzelgésnek nevezhető. Naivak és megmosolyogtatóak Dugonics etimológiái is (Finomország, Balta-tengör, Rigó= Riga stb.). Ez a naiv szemlélet hordoz magában bizonyos veszélyeket, mivel az az alapja, hogy tulajdonképpen a magyaroktól ered minden.
A tudományos vitát a magyar nyelv és nép eredetéről az 1870-es – 1880-as években folytatták le. Ez volt az ugor–török háború. Az őstörténet és nyelvrokonság iránti érdeklődők köre azonban ennél később szakadt táborokra. Az 1920-as – 1930-as években a Turán című folyóirat (nevével ellentétben) rengeteg finnugor témájú cikket közölt. Ebben az időszakban rendezték a finnugor kultúrkongresszusokat is, melyekről a Turán szintén beszámolt. Akit ezek a dolgok, események nem érdekeltek, lapozott néhányat, és szintén a Turánban megtalálhatta a magyarság keleti gyökereit tárgyaló írásokat. A második világháború aztán szétszaggatott mindent. A naiv romantikus őstörténet-szemlélet kihalt. Finnugorok és hunok mint a magyarok ősei utoljára az Arvisurában (lásd a sorozatot a Rénhírekben: 1/2/3/4/5/6/7/8/9) szerepeltek együtt. Azóta mint végtelenített alagutakból kitörő sárkányok, naivitásukból kivetkőzött dühödt hun- és sumer-magyarológusok támadják a finnugristákat. Hová lett a Dugonics-féle derű és báj?