Életét adta a forradalomért
Mit lehet tudni az észtek 56-os szerepéről? Voltak-e a tankokban észt származású szovjet állampolgárok? Ki és hogy állt ki a magyarok mellett, és mi lett ennek a következménye? A forradalom hőseire emlékezünk, kicsit másképp...
Sokat tudunk arról, hogyan álltak ki a magyar forradalom mellett a nyugati tudósok és írók, többek között Albert Camus, akiről 2013-ban számos ünnepségen emlékeztek meg születésének századik évfordulója alkalmából. Arról viszont már jóval kevesebb információnk van, mi volt az észtek szerepe a forradalomban. Azt tudjuk, hogy észteket is soroztak be a Szovjetunió hadseregébe, de vajon 1956-ban kellett-e ellenünk harcolniuk? És volt-e valaki, aki nem hogy nem harcolt a szovjet hadseregben, hanem éppen ellenkezőleg, azért vesztette életét, mert felemelte hangját a forradalom mellett.
(Forrás: a Kultuur ja Elu című újságból)
Észtek 1956-ban
Az észtek maguk is csak a kétezres években kezdték kutatni a témát. Valamennyi adat ugyan rendelkezésre áll a szovjet seregben szolgáló észtekről, de mint tudjuk, a szovjet statisztikák nem feltétlenül megbízhatóak. Az orosz Védelmi Minisztérium archívumában található dokumentumok szerint az 1956-os forradalom szovjet áldozatainak száma 699 volt. Ezek közül 51 tisztként szolgált, 584 pedig sorkatonaként vagy őrmesterként. 2 tiszt és 49 sorkatona ismeretlen okokból eltűnt. Ezzel együtt a Szovjetunió 720 embert veszített, illetve 1540-en sebesültek meg a harcok során.
Az 1956-os forradalom leverésében csak elenyésző számban vettek részt észtek, a források azt mutatják, hogy legfeljebb néhány tucat észt lehetett közöttük. Például semmilyen adatot nem lehet találni azzal kapcsolatban, hogy volt-e az elesettek között észt származású katona. Néhány észt katonát viszont név szerint is ismerünk. Az egyik például Kalju Konsa (1936–1997) volt, akit a szovjet hadseregben harckocsizónak képeztek ki, és 1956 októberében egy harckocsi parancsnokaként Magyarországra küldték. A bevetés előtt társaival együtt megesküdött, hogy soha sehol senkinek nem beszél a Magyarországon történtekről. Ezt a fogadalmat aztán hosszú évtizedeken keresztül meg is tartotta, még a feleségének sem mondott semmit az 1956-os eseményekről. Nem sokkal a halála előtt, 1997-ben azonban háromórás interjút adott a Magyar Televíziónak. Sajnos ezt a felvételt nem lehet megtalálni az interneten, egyetlen említése abban az észt nyelvű cikkben található, amely az észtek 1956-ban betöltött szerepéről szól.
(Forrás: Wikimedia Commons / CIA)
Még néhány észtet ismerünk név szerint, akiket a forradalom idején Magyarországra vezényeltek. Az egyik Väino Jantson volt, aki ejtőernyősként szolgált, de Magyarországon nem vetették be deszantosként, sofőrként dolgozott, és ezáltal sok mindent láthatott a magyarországi eseményekből.
A tisztek között is voltak észtek, leglább három hadnagyról tud az észt történetírás. Az egyik Rein Raudsepp volt, aki először Miskolcon szolgált. Megsérült a lába, amikor járművükkel a Miskolc–Debrecen közötti úton egy aknára hajtottak. Ez a sérülés hozzásegítette, hogy 1958-ban le tudjon szerelni a szovjet hadseregből. Később kémiát tanult a tartui egyetemen, ahol aztán laborvezetőként dolgozott a fizikai intézetben. Ő is adott interjút a magyar tévének.
Korábban már említettük, hogy az elesettek között nem voltak észtek, azonban Küllo Arjakas, a témát kutató észt történész említést tesz egy kárpátaljai magyarról, aki sokáig élt Észtországban, és valószínűleg jól is beszélt észtül. Erre abból lehet következtetni, hogy a mellényzsebében egy észt bibliát találttak. Őt is besorozták a szovjet hadseregbe, és elesett a harcokban. (A történetet Urmas Bereczki mesélte el az észt történésznek egy az 1990-es évekbeli magyar sajtóban megjelent cikk alapján.)
Gulágot egy versért
Nemcsak az ellenünk harcoló észt katonákról van tudomásunk, hanem azokról a bátor, vagy mondhatnánk vakmerő, emberekről is, akik írásban is kiálltak a magyar forradalom mellett. Voltak közöttük olyan észtek, akik számára nem volt veszélyes ez az állásfoglalás, mivel a második világháborúban külföldre menekültek. Például a Svédországban élő Raimond Kolk is megemlékezett a forradalomról a Voice of Hungary és a Pál utcai fiúk című művében. (Az észtek jól ismerik Molnár Ferenc regényét, kötelező olvasmány az észt iskolákban is.) Sajnos ezeket a verseket sem lehet megtalálni az interneten.
Egy másik költő pályájának indulását az 1956-os eseményektől számítja az észt irodalomtörténet. Jaan Kaplinski ekkor 15 éves volt, túl az első szárnypróbálgatásokon. A forradalomról a lengyel nyelvű Amerika Hangja adásából értesült, mivel azt nem zavarták, jó volt a vétel Észtországban is. A költő édesanyja lengyel származású volt, így könnyen tudta fordítani fiának az eseményekről szóló beszámolókat. Kaplinski ekkor kezdett behatóbban foglalkozni a lengyel nyelvvel, valamint ebben az időszakban íródtak első kemény hangvételű politikai versei. Természetesen ekkor csak a fióknak írhatott, olyanokat például, hogy a „szabad Magyarország vére folyik (Vaba Ungari veri voolab)”. Ezek a politikai versek csak később kerültek a KGB-sek kezébe, valószínűleg ennek az időbeli távoságnak köszönhető, hogy Kaplinksit nem tartóztatták le. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember kitalálja, mi lett volna, ha a Kaplinski-verset elkészülte után, még az ötvenes években kaparintja meg a KGB.
Sokkal rosszabbul járt viszont Enn Uibo, aki szintén versbe öntötte a magyarországi eseményekkel kapcsolatos reakcióit. A költőt már eleve régóta figyelték, 1944 tavaszán először a németek tartóztatták le, majd észt származású tisztek közbenjárására szabadon engedték. Mivel továbbra is az észt függetlenségért küzdött többek között a cikkeivel és verseivel is, 1944 végén a szovjetek tartóztatták le. Halálra ítélték, de később megváltoztatták az ítéletet. Uibót Norilszkba vitték, ahol 10 évig raboskodott.
(Forrás: Wikimedia Commons / Qweasdqwe / CC SA 3.0)
Aztán 1956-ban visszatért Észtországba. Nem engedték, hogy Tallinnba költözhessen, ezért vándorolt az országban, és próbált állást találni. Már azt fontolgatta, hogy visszatér Norilszkba, ahol biztosan találhatott volna munkát, amikor elérte a magyarországi forradalom híre. Megírta az Emlékkoszorú az elesett magyar szabadságharcosoknak (Mälestuspärg langenud ungari vabadusvõitlejaile) című versét, amelyet barátai körében el is kezdett terjeszteni. Persze ez nagyon hamar a KGB fülébe jutott, és letartóztatták, majd a mordóviai gulágszigetre szállították, ahol újabb tízéves büntetését kellett volna letöltenie. Enn Uibo 1965-ben a lágerben elhunyt. Az ominózus verset alább olvashatjuk észtül és magyar nyersfordításban.
|
Mälestuspärg Ungari langenud vabadusvõitlejaile Te täitnud vapruse ülima käsu: te läinud − rind kartmatult ees! Te elult saanud kõrgeima tasu: surra võitluses isamaa eest. Jäi tundmatuks teile taandumissamm, teid võitlus vaid edasi viis! Te tundsite: surm on ülevam kui elu, mil käskijaks piits. Suure Sándor Petöfi ja pustade maa, kus maapõue rikkuseks – vaprus, – see maa teie kalmest saab kõrguma, kelle röövinud sangarlik taplus. Teist voolanud verest kartmatust saab kõigi vabastusmõõkade teras, mis Sinust – SUUR MADJAR – tunnistab: – Kes vapper, see hauaski elab! |
Emlékkoszorú az elesett magyar szabadságharcosoknak Teljesítettétek a bátorság legfőbb parancsát: mentetek – félelem nélkül előre! Az élettől a legnagyobb díjat kaptátok: harcban meghalni a hazáért. Számotokra ismeretlen a meghátrálás, a harc csak előre vitt titeket! Éreztétek a halál előbbre való, mint az élet, melyben a korbács parancsol. Nagy Petőfi Sándor és a puszták népe, ahol a földi aszály gazdagsága – a bátorság, – ez a föld a ti sírotokból emelkedik magasra, ti, akiket elragadott a hősies küzdelem. A belőletek kifolyt vérből és merészségből lesz minden felszabadító kard éle, amely rólad – NAGY MAGYAR – hirdeti: – Aki bátor, a sírban is él! |
Források