Utoljára a bicigliről

Kevés olyan kifejezés létezik, ami ennyire képes felkorbácsolni az indulatokat. Mégis, miért lenne a „bunkóság agresszív terjedésének tünete” a bicigli?

A minap „a legnagyobb közösségi portálon”, ahogy mondani szokás, megint belefutottam a bicikli – bicigli problémába. Egy ismerősöm az utóbbi változatot használta (nem erről szólt a posztja, hanem egészen másról), és erre egy másik ismerősöm szóvá tette, hogy szerinte ez a szó (legalábbis írásban, de ha jól sejtem, ő a kiejtett változatra is értette) „a bunkóság agresszív terjedésének tünete”. Most úrrá leszek az indulataimon, annak ellenére, hogy azok dúlnak bennem, egyrészt azért, mert óriási illetlenségnek tartom, ha egy közlemény tartalmától teljesen függetlenül annak nyelvi megformálásába köt bele valaki, másrészt azért, mert egy közösségi beszélgetős térben óriási illetlenségnek tartom az akadémiai helyesírási ajánlásokat számonkérni, harmadrészt pedig azért, mert szerintem – azokkal szemben, akik a leírt bicigli szót támadják – egyáltalán nem is helyesírási kérdésről van szó. Szóval félre az indulatokkal, vizsgáljuk meg, hogy milyen jelenségekről van itt szó.

„A bunkóság agresszív terjedésének tünete”
(Forrás: CC0 - Public Domain / Pixabay)

Vegyünk egy másik példát. Annak a szónak, amit leggyakrabban már formában olvashatunk, több változata is van a magyar nyelvben. A leggyakoribb a má, ezt szinte mindenki használja, valamivel ritkább a mán, de ezt is sokan mondják. Hogyan jellemezhetnénk ezeknek a változatoknak a státusát? Azt hiszem, nem vitatható, hogy a már az az alak, amit a hagyományok szerint az értekező próza normái megkövetelnek, tehát ezt az alakot olvashatjuk a sajtóban, tudományos értekezésekben, és ezt halljuk ún. „gondozott” beszédben, például hírolvasóknál, politikai beszédekben és így tovább. Ez szerintem senkinek sem okoz gondot, mindenki ismeri ezt a konvenciót, és együtt is tudunk élni vele.

Mit jelent ez a másik két változatra nézve? Semmiképpen sem azt, hogy azok „helytelenek” volnának, akár kimondva, akár írásban. Kimondva semmiképp sem, hiszen ha valaki ezeket „helytelennek” mondaná, akkor vagy azonosítaná a „helyességet” az értekező próza normájával, ami teljes tévedés lenne, vagy abba az abszurd álláspontba kényszerítené bele magát, hogy magyar anyanyelvűek milliói nem tudnak jól magyarul, „helytelenül” beszélnek, és ha megkérdeznék, hogy akkor ki is beszél „helyesen”, akkor kénytelen lenne olyanokra hivatkozni, akik szóban is mindig az értekező próza (írásbeli) normája szerint ejtik ki a szavakat, és akkor az előbb említett tévedésbe esne. Lőrincze Lajos pedig forogna a sírjában.

Fontos még egyszer kimondani, hogy nemcsak kimondva, hanem írásban is „helyesek” ezek a változatok, vagyis nem helyesírási kérdésről van szó. Mármost nagyon könnyű belátni azt, hogy nem a helyesírásnak köszönhető, hogy a már szó végén leggyakrabban -r betűt látunk. Ha ugyanis ez csak helyesírási konvenció lenne, akkor a már említett „gondozott” regiszterben beszélőknél újra és újra azt hallanánk, hogy szóban mondjuk a má vagy a mán változatot használják, éppen csak másképpen jegyzik le ezeket, mint ahogy ejtik. De erről szó sincs, hiszen abban a bizonyos regiszterben kimondva is [már]-nak hangzik ez a szó.

Ha tehát beláttuk, hogy a má és a mán is „helyes”, csak annyi a különleges bennük, hogy az értekező prózában nem használjuk őket (sem szóban, sem írásban), akkor már csak az a kérdés, hogy hogyan tudunk ehhez hasonló ítéleteket általában is meghozni, milyen általános kritériumai vannak az ilyen döntéseknek. (Ismétlem, azzal nem foglalkozom, hogy egy beszélgetős internetes fórumon számon lehet-e valakin kérni, hogy az értekező próza normáihoz igazodjon, ez ízlés és illem kérdése. Szerintem abszurd ilyesmire törekedni.)

Először is tisztázzuk: a helyesírás nem más, mint olyan konvenciók összessége, amelyek a kimondott (vagy legalábbis kimondható) nyelvi megnyilatkozások írásos lejegyzésére vonatkoznak. Meghatározza a hangok szokásos jelölését és a leggyakoribb tipográfiai eszközök (központozás stb.) szokásos használatát. A helyesírási konvenciók között – legalábbis a magyarban – ritka az olyan, ami a kiejtéshez képest a szokásos hangjelöléstől élesen eltérő írásmódot javasol. Nem sorolom fel, milyen esetekben fordul ez elő, hiszen mindannyian jól tudjuk őket az iskolából. Mindenesetre a „másképp mondjuk – másképp írjuk” jelensége csak a beszédhangok lejegyzésére vonatkozhat. Nem találunk olyasmit egy épeszű helyesírási tanácsadóban, hogy ha paszulyt mondunk is, írjunk babot. Ha egy parlamenti képviselő a mezőgazdaságról értekezve paszulyt mond, de az írásbeli beadványában ugyanott babot ír, az nem helyesírási döntés. Ha tényleg úgy gondolja, hogy a paszuly nem fér bele az értekező próza normájába, akkor általában a szóbeli felszólalásaiban is kerüli, és ha mégis azt mondta, akkor csak kicsúszott a száján (vagy szándékosan el akart térni attól, amit ő a normának gondol).

Más a helyzet, ha egy szó különböző változatai nem térnek el annyira egymástól, mint a paszuly és a bab, csak apróbb, egy-két hangbeli (írásban betűbeli) különbség van közöttük. Ilyenek a már, má, mán változatok. De ezek sem szerepelnek a helyesírási szabványokban, ugyanazért, amit feljebb írtam, mert nem az a helyzet, hogy a már szót ejtik többféleképpen, hanem az, hogy a már helyett a má vagy a mán változatot használják. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy akik a má alakot használják, azok nem ejtik ki a szóvégi -r-eket (hiszen azok se mondják a rozmár-t [rozmá]-nak), illetve -n-et ejtenek helyettük (hiszen senki se mondja azt, hogy [rozmán]). Ugyanígy azok, akik a gyerek változatot használják, azok nem az m-et hagyják ki az ilyen szavakból, hiszen az ormány szót ők se mondják [orány]-nak. Összefoglalva: az általános kritérium, ami alapján dönthetünk, az, hogy csak az tekinthető a kiejtéstől való helyesírási eltérésnek, amikor egy beszédhangot valaki rendszeresen, minden szóban másképp ejt, mint ahogy a helyesírási szokás azt szentesítette. Kivételt képeznek persze a hagyomány által szentesített furcsa írásmódok, mint például a vezetéknevek hagyományőrző írásmódja (ld. Széchenyi [szécsényi]), vagy akár az ly-os írásmód, vagy az olyanok, mint amit nemrég még burának vagy árbocnakkellett írni. De ezeket lényegében senki sem ejti betű szerint a szabványos írásképnek megfelelően, és különösen nem találunk olyan pedáns „nyelvművelőket”, akik ragaszkodnának ahhoz, hogy az a „helyes” kiejtésük.

Így például a nyugat-dunántúliak zöngésen ejtik a zár- és réshangokat [v] hang előtt, tehát azt, amit mi úgy mondunk, hogy [futva], azt ők körülbelül úgy mondják, hogy [fudva]. Ugyanakkor ezt a szót jellemzően ők is t betűvel írják, kivéve, ha kifejezetten érzékeltetni akarják, hogy a megszólaló ezt a nyelvjárást beszéli. A [bicigli] kiejtés viszont nem ilyen, mert aki így nevezi azt, amit mások [biciklinek], az nem mondja [ciglon]-nak a ciklont, vagy [raglap]-nak a raklapot. A bicigliegyszerűen egy másik szó, mint a bicikli, persze jól láthatóan ugyanaz az eredete, tehát valamilyen értelemben lehet azt mondani, hogy ugyanannak a szónak egy másik változata (a gyerek – gyermek esetéhez hasonlóan).

Hasonló tartalmak:

• Észrevétel és kérdésfeltevés
• Ez volna hát az örökségünk?
• Így műveld a nyelvedet
• Kamingaut
• Miért (ne) utáljuk Mezei Dánielt?

Hozzászólások (101):