A fekete mezes kubai vízilabdázó

Sportbeszéd

Magyarország büszkén mondhatja el magáról: tízmillió politikus, közlekedésmérnök és szövetségi kapitány országa. Viszont a teljes népességhez viszonyítva elenyészően kevesen vannak, akik megszólalásig – és főleg megszólalásban is – hasonlítanak az említett munkakörben tevékenykedőkre.

Pölczmann Balázs | 2010. május 3.

Sokan ülnek le szerda és főleg szombat esténként sörrel a kezükben sportcsatornát nézni, miközben azon vitatkoznak társaikkal – vagy saját magukkal –, hogy mit tettek volna a csatár, vagy mondtak volna a kommentátor helyében. Vajon ki érti jobban a dolgát?

Anno 1979: Szegő András újságíró és Vitray Tamás sportiporter
(Forrás: MTI/Petrovits László)

A televízió hatalma

A televízió történelme szervesen összefügg a sporttal. Hiszen amíg példának okáért az első, 1930-ban megrendezett labdarúgó világbajnokságról nem sok szurkoló rendelkezett valós idejű információval, addig az utóbbi évtizedekben egy sportág népszerűségének vagy sportesemény nézettségének megítélésében szinte már kizárólag az számít mérvadó adatnak, hányan követik azt figyelemmel a televízió előtt.

A technikai fejlődéssel párhuzamosan változott meg a sportriporterek, vagyis a kommentátorok feladata. Amíg a legendás Szepesi Györgyöt az Aranycsapat tizenkettedik játékosának is nevezték szívből jövő rádióközvetítései miatt, s amíg a történelmi 6-3 idején milliók lélegeztek együtt vele, addig ma már sokkal könnyebb dolga van a szurkolónak: választhat sportágat, mérkőzést, nyelvet, kommentátort. Amíg régen rendkívül nagy felelősségük volt a sporteseményeket közvetítő riportereknek, hiszen a hősökkel azonosulni kívánó átlagembernek ők jelentették az egyetlen kapcsolatot az eseményekkel, addig ma már egyértelműen a szórakozási igény minél jobb kiszolgálása a feladat – a „sportriporterkedés” elveszítette ezt a fajta központi szerepét. Ez viszont nem jelenti azt, hogy annyival könnyebb dolguk is lenne, információs társadalmunkban ugyanis a nézők iszonyú mennyiségű tudással vértezhetik fel magukat, árgusan figyelve a tudósítót. Aki pedig egyszer elveszíti a hitelét, akiről bebizonyosodik, hogy nem eléggé felkészült, vagy csak rontja az esemény élvezhetőségét, annak nehéz visszaszereznie a közönség bizalmát.

Legendás kommentek

Minden sportriporterhez tartozik egy sajátos stílus, amely alapján könnyen azonosítható akár egyetlen mondatból is. Íme néhány híressé vált mondás:

„Ha a tunéziai kapus továbbra is így véd, előbb-utóbb oázist fognak elnevezni róla.” – hangzott Gulyás László dicsérete az 1998-as világbajnokságon.

Szintén ő érezte úgy, hogy a szlovén játékos szimulált a Ljubljana Dunaferr elleni kézilabda-mérkőzésén: „Úgy eldobta magát, mint katona a kibiztosított rakétát!”

„Ezt gyorsan felírom, és akkor folytathatjuk tovább a mérkőzést.” – hangzott Knézy Jenő megjegyzése a taktikai szünetre.

Természetesen nem csak a labdajátékokban, a technikai sportágak esetében is találkozhatunk az utókorra is gondoló kommentátorral: „Eddie Irvine-t látjuk, akinek az agya kint van a sisakján.” – mondta Palik László az egyik Formula-1 Magyar Nagydíj időmérő edzésen, akárcsak a következőt: „A jobb kezük felé, ha szemben ülnek a televízióval...”

Kovács Koko István sportriporteri karrierje sem múlt el nyomtalanul: „Nem azt kérdezem, hogy mi a te tipped a meccsre, de mégis szerinted ki fog nyerni?”
Végezetül pedig egy történelmi hasonlat egy magyar-török selejtezőről: „Ugyanazt mondom, mint amit Dobó István 1552-ben az egri vár tetején: feljöttek a törökök.” És egy érdekes eszmefuttatás Hajdú B. Istvántól a Franciaország-Hollandia világbajnoki mérkőzésről: „Oda rúgta, ahol ő szokott lenni. Most is odarúgta, de most ott nem volt senki, mert ő ott volt, ahonnan rúgta.”
A sport nyelve

Nem véletlen tehát, hogy a sportriporterek nagy része külön nyelvet beszél és meg kell tanulnia így megszólalni. Mindenkihez tartozik egy sajátos kifejezésvilág, amelyet tudatosan épít fel vagy éppen rombol le. Hajdú B. István például, akit egy felmérés alapján az egyik leghitelesebb televíziós személyiségnek tartunk, igyekszik kihasználni a magyar nyelv sokszínűségét és legtöbbször rögtönözve, néha pedig előre kitalált szóviccekkel szórakoztatja a közönséget. Ugyanakkor Léderer Ákos sokszor egészen képtelen (netán haszontalan) statisztikákkal próbálja teljessé tenni a mérkőzés megtekintésének élményét. A mindenkori fogyasztó nagy úr, hiszen ma már nem lehet egy terméket eladni, ha bizonyítottan van nála jobb, ami igaz a közvetítésekre is: azt a néző is tudja, kinél van éppen a labda, sőt a legtöbbször tisztában van az esélyekkel is – tehát ezen felül kell számára újat mondani.

Azonban nemcsak a műsorszolgáltatás minősége fejlődött jelentősen, hanem ezáltal a mennyiség is – már ami a csatornák és sportriporterek számát illeti. Így azonban sokan tapasztalat vagy valós tudás, illetve a rálátás képessége nélkül csöppennek a közvetítői oldalra. Ezért is érdemes a megjelenő nyelvi szófordulatokat két részre bontani: léteznek kommentátori sziporkák és aranyköpések. Azonban míg előbbiek a riporter elmecsillog(tat)ásából születnek, addig utóbbiak a magyar nyelv nehézségéről és a kommentátor nyelvbotlásáról árulkodnak. Ezért sétálgat a kapitány az ő kis türelmi zónájában, de nem ezért állnak a holland szurkolók értetlenül maguk előtt, amikor az ellenfél játékosa fejjel lő gólt. Talán érezhető a példák (pontosabban az első és a két utóbbi) közötti éles különbség – és valószínűleg nem nehéz a címben említett, olimpiai közvetítés alatt elhangzott Gulyás László-féle örökérvényűt („az egyik fekete mezes kubai vízilabdázó...”) sem elhelyezni.

Érdemes azonban a magyar mellett valamelyik külföldi sportcsatorna közvetítését is megtekinteni egy-egy labdarúgó-mérkőzésről. Hiszen, példának okáért, amíg az angol kommentátorok visszafogottságukkal és kimértségükkel, addig spanyol kollégáik a találatok esetén való eufórikus, mégis pártatlan örömkitöréseikkel hozzák közelebb a mindennapokhoz a sport szépségeit.

Nyelvújítás=nyelvjobbítás?

Mivel ma már szinte valamennyi sportág közvetítése elcsíphető a világ minden táján, szükségessé vált mindegyikhez egységes nyelvet kialakítani. Csakhogy míg a teniszben a deuce (egyenlő), az advantage (előny) vagy a match point (meccslabda) kifejezésnek van magyar megfelelője, addig maga a tenisz szó, vagy a bréklabda már nincs magyarítva. Előbbi egyébként a tenez szóból ered, ami nem más, mint a francia tenir (fogni) ige felszólító alakja, és arra utal, hogy az angolok sajátos kiejtéssel vették át a játékot. Utóbbi pedig az angol break (megtörni) igéből származik, és azt jelenti, hogy a fogadó játékos úgy szerezhet pontot, ha megtöri az adogató szervajátékát.

Viszont mennyire mást jelent a magyar fülnek, amikor annak a labdajátéknak eredeti és lefordított kifejezései kerülnek terítékre, amelyhez mindenki nagyon ért – ez lenne, ugye, a football, azaz a labdarúgás. Nem sikerült megragadnia az angol eredetű korner kifejezésnek, helyette manapság a szöglet a használatos. A forward (a csatár angol megfelelője) mellőzése is érthető, ha már a hadakozó csatár szerepe hasonlóságot mutat a támadó focistákéval. Viszont sokan felkapnák a fejüket, ha egy játékos kaput érne el ahelyett, hogy gólt lőne, vagy pedig taccsot dobna, amikor bedobás segítségével hozhatná újra játékba a játékszert.

Érdekes a helyzet a hazánkban viszonylag újnak tekinthető sportágakkal. Ilyen például a curling, ahol már a megfelelő magyar elnevezést megtalálni is nehézséget okoz. A játék sajátosságai és az angol kifejezés szó szerinti fordítása alapján talán a surrogó jöhetne szóba, de azért érezhető, hogy nem fejezi ki igazán, miről is van szó. Éppen ezért legtöbbször csúszókorong vagy jégteke névvel illetik a sportágat, pedig a korong nem is korong és a tekéhez sincs túl sok köze.