Sportos rítusaink
Mindennapi életünket számtalan rítus szervezi. Gondoljunk a szertartásosan elfogyasztott reggeli kávéra vagy teára, a napindító vagy –záró edzésre, a vasárnapi családi ebédre. Mindnek jelentése és jelentősége van. De vajon milyen jelentése lehet az előző napi mérkőzésről vagy versenyről szóló tudósítás elolvasásának? Mi teszi érdekessé, ha már láttuk a helyszínen vagy a televízióban?
A tradicionális társadalmakban elsősorban a vallási rítusokban jelentek meg azok a szimbólumok, amelyek magukba sűrítették, ami a világról tudható. Ilyen szimbólum például a víz (az élet vize, a megtisztulás eszköze), ami a születéshez, újjászületéshez köthető, a keresztelések egyik központi eleme. Vagy a bor, a szőlő újjászületett formája, amit kezdetektől az istenek italának tartottak, benne az élet és halál transzcendenciája mutatkozik meg. Fontos motívuma a Bibliának (Krisztus vére, az emberi lélek felemelkedése), központi eleme ezért a szentmiséknek, de a görög-római mitológiában is megtalálható (Dionüszösz, illetve Bacchus az öröm, mámor istenei, akik ugyanúgy meghalnak és feltámadnak, mint Krisztus).
A rítus eredeti (szakrális) jelentése – visszatérő szokás, szoros kapcsolatban a vallás megnyilvánulásaival – mára azonban jócskán kitágult. A modern társadalmakban ugyanis egyre inkább szekuláris formában valósul meg, követve a nyilvános kommunikáció formai és tartalmi változásait. A rítusok a társas viselkedés sajátos formái, kötődéseket hoznak létre, fokozzák a kapcsolat intenzitását a résztvevők, a szimbolikus tartalmak és a közösség tagjai között (üdvözlés-kézfogás, gratuláció, vagy éppen kedvenc sportolónk vagy csapatunk biztatása).
Kommunikációs szempontból rítusnak tekinthető minden olyan megvalósulás, amikor a forma a hangsúlyosabb, és a kivitelezés lényeges az interakció érvényességében és sikerességében. A kommunikáció sok esetben elsődlegesen rituális funkciójú, és majdnem minden esetben tartalmaz rituális elemet. E felfogás szerint a kommunikáció célja nem az üzenetek térben való továbbítása, hanem a társadalom időbeli összetartása, nem az információközlés, hanem a közös meggyőződések reprezentációja.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A sport mint rítus
A sport történelmi tapasztalatokon és normákon alapuló játékos és szimbolikus cselekvésforma, emocionális töltettel rendelkezik, értékközvetítő, identitáserősítő, és identitást reprezentáló. A különböző sportesemények a tradicionális és modern társadalmak rítusainak tekinthetők. Mint rítusok formalizáltak, nyilvánosan megfigyelhető és felismerhető társas cselekvési mintázatok.
A sportban a szimbólumok az identitás kialakítói, megerősítői és őrzői, értéket hoznak létre, rítusokat alakítanak. Szimbólumként működnek például a történetek, azok a narratívák, amelyek egy klub, sportág, de akár egy nemzet identitását is erősíthetik (pl. Puskás Öcsi történetei). De szimbolikusak a sport formalizált, ismétlődő eseményei (pl. a himnuszok eléneklése, kezdőrúgás, az olimpia megnyitása), egy-egy sportág szaknyelve, egy csapat stratégiai jelzései vagy tárgyiasult szimbólumai (pl. olimpiai gyűrű, egy klub címere). A sport rítusai között elkülöníthetünk formális rítusokat, szertartásokat, amelyeket különleges helyen és időben tartanak, különleges figyelmet vonzanak (például a különböző versenyek, csapatmérkőzések), valamint a formalizált hétköznapi tevékenységeket (mint a reggeli futás, vagy a napi edzés).
Formalizált cselekvések, nyelvi rítusok egy-egy mérkőzésen
Egy-egy sportmérkőzésen különböző csapatok rituális küzdelme folyik valamilyen hatalmi pozícióért. Mint rítusban egy kollektív identitás jelenik meg: a himnuszok (nemzeti és csapat), a zászlók, mezek, feliratok, koreográfiák lojalitást mutatnak. Kollektív tudatot és emlékezetet, erős érzelmeket generálnak. A mérkőzések előre meghatározott rendben, mindenkire érvényes és mindenki által elfogadott szabályok szerint zajlanak. A csapat tagjai (ide értve az edzőt, masszőröket, orvosi stábot is) előre meghatározott szerepek szerint cselekednek, kölcsönösen függnek egymástól. A mérkőzés kötött formátuma pedig ezt egyszerre kifejezi és megerősíti. Az esemény ceremoniális, hasonlóan a vallási rítusokhoz: a csapatok bevonulása, himnuszok, sípszó, kezdőrúgás, félidő, a gólok után felhangzó indulók, biztatások.
(Forrás: Fortepan/Kovács Márton Ernő)
Minden szereplőnek előre kijelölt szerepe és helye van (a kapus a hálót védi; a hátvéd a középpályások mögött van, feladata a kapus támogatása; a „söprögető” vagy középhátvéd feladata szintén a védelem biztosítása, de elhelyezkedése rugalmasabb, kötetlenebb), működését formális testület felügyeli (labdarúgó-szövetség, játékvezetők, asszisztensek). Magas fokon szervezett és szabályozott a viselkedések köre, sorrendje, menete. Meghatározott rendet követ, rituális, és egyfajta hatalmat reprezentáló a stadionban a szurkolói szektorok kialakítása is: hazai és vendégszurkolók aránya, helye.
A mérkőzések rituális jellege, valamint az azt kísérő érzelmi megnyilvánulások rávilágítanak mindezek összekötő és identitáskifejező szerepére: a csapattal, nemzettel és az általuk reprezentált értékrenddel való szurkolói azonosulás az egyént egy nagyobb csoporthoz köti.
Intézményesített rítus
A ritualizáltság, a közösség integrálása, az értékek megjelenítése szempontjából talán a mérkőzésnél is fontosabbak a médiaközvetítések, vagyis azok a médiaesemények, amelyek az eredeti lokális ceremóniákat nagyobb közönség elé tárják, bevonva a rítusba ily módon a televíziós közvetítés nézőit is. A rítus így már nem csupán közvetlen formában, kisebb közösségen belül valósul meg, hanem intézményesítetté válik. Nem egyszerűen másolatai az eredeti eseménynek, hanem önálló szimbolikus rítusok, amelyeket a média nem egyszerűen bemutat, hanem aktívan alakít is. Lényeges ugyanis, hogy mit emel ki, minek ad hangot, mit támaszt alá képpel. A médiaközvetítés segítségével az esemény rituális ideje kitágul – nem korlátozódik a mérkőzés 90 percére, hiszen van egy felvezetője és egy utóhangja is.
(Forrás: Fortepan/Kovács Márton Ernő)
Ezek a beszélgetések átmenetet képeznek a mérkőzés előtti és utáni hétköznapi, profán rutin, valamint a mérkőzés szent ideje és tevékenységei között. Tagolják a társadalmi időt és tevékenységek rendjét, és megfogalmazzák a kollektív emlékezet elemeit (korábbi eredményeket, mérkőzésekhez kapcsolódó történeteket) erősítve az identitást. Segítik a szereplők (játékosok és helyszínen szurkolók, klubvezetők, a megkérdezett szakértők, a stúdióbeszélgetés résztvevői), valamint a közvetítés nézői közötti azonosulást, hangsúlyozva és kontrasztálva az eltérő csapatidentitásokat.
Rituálisan viszonyul a helyzethez a lelátó közönsége is, amelyik a csapatát biztató nyelvi rigmusokkal ünnepel. Ennek egyik legjellegzetesebb rítusa, amikor a szurkolók a hangulatért felelős szpíkerrel folytatnak párbeszédet. A kommentátor a kapott gólok esetében a feszültség kioldója, a mentség keresője, lőtt gólok után pedig az öröm hírnöke:
A stadion mint templom
A stadion, a futball temploma, a hazai csapat szent helye. S ahogyan egy templomban az ülésrend rituálisan kialakított, úgy egy stadion lelátójának szektorai is rituálisan osztottak. A hazai csapat kezdő térfelének kapuja mögött kapnak helyet a csapat legelkötelezettebb szurkolói, az ultrák. A csapatok pályára vonulásának oldalán foglalhat helyet a VIP, a hazai csapat ultráival szemben a vendég csapat szurkolótábora. Az egyes szektorok akár külön elnevezést is kaphatnak: hazánkban a Vasas FC stadionjában a hazai szurkolóknak fenntartott szektorok a klub egykori kiválóságairól („szentjeiről”) kapták a nevüket, a vendégszektorok pedig olyan játékosokról, akik a Vasas mellett a négy fővárosi, nagy rivális klub egyikében is játszottak. A DVTK-nál a hazai szurkolóknak fenntartott szektor a Napos oldal. Az elnevezés metaforikusan utal az örömre, derűre, amit a mérkőzés alatt érezhetnek a szurkolók (a csapat indulója is tartalmazza: Hajrá, Diósgyőr! - Diósgyőr!/Kacagva süt ránk az égről a nap./ Együtt vagyunk, győzni fogunk!/ Elvisszük, nem hagyjuk a pontokat).
Megfigyelhető ismétlődő formalizált cselekvések kapcsolódnak a játékosok cseréjéhez is, amit a pályán a partjelző táblája mutat, a levonuló játékos és a szurkolók párbeszéde (a játékos tapssal köszöni meg a biztatást, a szurkolók a játékot), a közvetítésben pedig a kommentátor értékelése.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Szimbolikus a mérkőzések lezárása is, ami a pályán olykor rendkívül szemléletes: például a játékosok egymás kezét fogva meghajolnak a szurkolók előtt, majd közelebb futva a lelátóhoz, tapsolva ünnepelnek a közönséggel. Ezt követően pedig közösen éneklik el a himnuszt.
A lezárás a közvetítés esetében is – hasonlóan a félidők lezárásához – rituális, aminek nyelvi cselekvéseit a kommentátor fogja össze: minden esetben összefoglalja, értékeli az esemény történéseit, hangulatát, illetve megfogalmazza a várakozásokat. A kommentátornak egyébként az egész esemény közvetítésében kiemelt szerepe van. Egyrészt azért, mert az esemény formalizált cselekvéseit összefogja, nyelvileg megjeleníti, másrészt pedig azért, mert segíti a bevonódást, a résztvevők azonosulását, az identitás reprezentálását (például a többes szám első személyű igealakok használatával).
A befogadói helyzet nem csupán a helyszínen, a lelátókon ritualizált, hanem a különböző közösségi tereken is, ahol szurkolók gyűlnek össze már jóval a meccs kezdete előtt, hogy kivetítőkön kövessék az eseményeket, a közösségi médiában posztolják élményeiket, véleményüket, illetve otthon is, ahol a mérkőzés előtt például rituálisan megtöltik a hűtőket.
Az egyes sportmérkőzések tehát normákon alapuló szimbolikus cselekvésformáknak tekinthetők, ahol az ismétlődő és felismerhető cselekvéseknek értékközvetítő, identitást erősítő és reprezentáló szerepe is van. Az események befogadáskor (helyszíni szurkoláskor, a közvetítések megtekintésekor) nem csupán a rítus felismerése a lényeges, hanem az általa történő bevonódás, a csapattagokkal történő azonosulás. A média ez esetben a hozzáférést biztosítja.
Felhasznált irodalom:
Andok Mónika 2017. A kommunikáció rituális elmélete. Gondolat Kiadó. Budapest.
Jánk István 2019. Nyelvi előítélet és diszkrimináció a magyartanári értékelésben. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra.
Neulinger Ágnes 2013. Világi rítusok, családi rítusok. Szociológiai Szemle, 2013/3 102–120
Péter László 2010. „Ha kell, akkor meghalunk a pályán”. A foci mint jelenség: a mai román labdarúgás mint szimbólum és társadalmi rítus. Erdélyi Társadalom 2010. I.–II. 9–28
Péter László 2014. Labdarúgás és vallás. Néhány elméleti szempont. Keresztény Magvető 120/1 49–64
Voigt Vilmos 2010. Rítuskutatás a kortársi folklorisztikában (és ehhez némi távlatok). Magyar Egyházzene. 219–224
Paul M. Pedersen, Pamela Laucella, Edward Kian, Andrea Geurin szerk. 2016. Strategic Sport Communication. (Second Edition) Human Kinetics
Császi Lajos 2001. A média szimbolikus ceremóniái. Jel-Kép 2001/1 3–18
H. Tomesz Tímea 2015. A tartalomhoz forma. A tömegkommunikáció szövegfajtái történeti és pragmatikai keretben. Líceum Kiadó. Eger.
Nem értem, mi akar ez a cikk lenni. Illetve hogy miért lett közreadva. Mert semmi se sül ki belőle. Nem hogy a nyelvészethez, de a tudományos gondolkozáshoz sincs köze. Valami kényszerből megírt szöveg? Ez volt a legjobb beadandó az elsőévesek közt? Mert akkor elég gyenge az évfolyam.
Ennyi erővel akkor a futballt vagy más csapatsportot is akár tekinthetnénk a háború szimbólumainak is : sportolók/ játékosok = katonák , pálya/stadion = csatatér , nézők/szurkolók = hátország, meccs = csata , kommentátor = haditudósító, csapatkapitány = tábornok,tiszt.
Amióta a fejlettebb ún. 'első" és "második" világ országaiban már hosszú évtizedek óta nincs háború vagy polgárháború, egyre inkább a cspatsportok , és főleg a foci veszi át ennek a helyét szimbólikusan ,amikor emberek nagyobb csoportokban élhetnek át örömet, csalódottságot, vagy vezethetik le érzelmeiket agresszióban, kialakítva bennük a közös összetartozást,összefogást, mégha rövid időre is ( mint a katonai bajtársiasság a csatatéren ).