Költő, műfordító, parodista: Kálnoky László 25 éve halt meg
Huszonöt éve, 1985. július 30-án halt meg Budapesten Kálnoky László József Attila-díjas költő, műfordító. Kalandos életéről.
Kálnoky László 1912. szeptember 5-én született Egerben. Húszéves koráig szinte egész Nyugat-Európát bejárta, cserkészként részt vett Angliában a dzsemborin. Sokat olvasott, német és angol romantikus elbeszéléseket és verseket, fantasztikus irodalmat, francia parnasszistákat és szimbolistákat egyaránt. Jogi tanulmányait Budapesten kezdte, szülővárosában folytatta, majd 1935-ben Pécsett szerezte meg államtudományi doktorátusát. Egerben a városházán kapott állást, feladatai közé tartozott a lengyel menekültek ellátása.
1939-ben Az árnyak kertje címmel megjelent első verseskötetétről elismerően nyilatkozott Radnóti Miklós és Vas István, Weöres Sándor és Takáts Gyula közös levelezőlapon köszöntötte, Weöres elismerő elemzést is írt a Nyugatban. A Nyugat harmadik nemzedékekéhez tartozó Kálnoky 1941-ben Budapesten kapott állást a Belügyminisztériumban. 1942-ben tüdőbaja miatt meg kellett műteni, a két év lábadozás során született Szanatóriumi elégia című verse. Betegsége alkalmatlanná tette a katonai szolgálatra, a háború idején a minisztériumban igazolásokkal támogatta az üldözötteket.
1945 után ugyan igazolták, de csak a minisztérium könyvtárában dolgozhatott, versei nem jelenhettek meg. 1954-ben lektori állást kapott a Szépirodalmi Könyvkiadónál, három évvel később a szabad pályát választotta, s műfordítóként tartotta fenn magát és édesanyját. Fordítói munkássága 1943-ban, Verlaine fordításokkal kezdődött, 1953-ban átültette magyarra Goethe Faustjának 2. részét.
Második önálló kötete, a Lázas csillagon, 1957-ben jelent meg. 1960. október 14-én az Élet és Irodalomban publikált verse, A kegyelet oltárán miatt súlyos támadások érték, válaszcikkét már nem is jelentették meg, s ismét évekre el kellett hallgatnia.
Műfordítói munkája elismeréseként 1963-ban József Attila-díjat kapott, XIX. Henrik című műfordítás-paródiáját a Vidám Színpadon is előadták. A hatvanas évek végén kötött harmonikus második házassága közrejátszott abban, hogy keserű, pesszimista világképe megváltozott. 1970-ben megjelent újabb kötete, a Lángok árnyékában kedvező fogadtatásra lelt, egymás után láttak napvilágot versei. 1970-ben elsőként ő kapta meg a Graves-díjat, s 1972-ben, most már saját költészetéért, másodszor is elnyerte a József Attila-díjat.
Életének utolsó évtizedében felhagyott a fordítással, „sznobjaink jobbjai” – ahogy ő mondta – már nemcsak a híres műfordítás-paródia szerzőjeként beszéltek róla, hanem az Egy magánzó emlékirataiból, a Homálynoky Szaniszló történetei és újabb történetei írójaként is. Öniróniája kitűnő orvosság volt a hiúság, sértődékenység és önsajnálat oly gyakran tapasztalható nyavalyái ellen.
1985. július 30-án halt meg a budakeszi Tüdőszanatóriumban. Halála után két évvel posztumusz Déry Tibor-díjjal ismerték el munkásságát. Bíbornokok és japánok című szövegversében azt írta: „Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet, mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom, hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek, semmint a szépség érdektelenségének szomorú fölfedezője.”