Ki mit tud Magyarországról? Csőre töltött hatalmi szimbólumok
Sok amerikai fordult meg Magyarországon – ki turistaként, ki katonaként. Milyen tényezők alakítják az amerikaiak Magyarország-képét, és mi köze van mindehhez a rakétavetővel pózoló katonanőknek?
Előző levelemben írtam arról, milyen funkciót is szolgál a „honnan jöttél?” kérdés Amerikában. De milyen reakciókat vált ki a „Magyarországról” válasz? A Középnyugaton leginkább kétfélét, ráadásul etnikai alapon... Hogyan kapcsolhatók a társadalomtudományi kutatások a személyes tapasztalatokhoz?
(Forrás: Wikimedia Commons)
Tudom, Csehszlovákia!
Tapasztalataim szerint az emberek általában el tudják helyezni Magyarországot nagy vonalakban Kelet-Európában; arra azért időnként rákérdeznek, hogy „Ugye ez ott van Csehszlovákia [sic] mellett?” vagy „Szomszédos Oroszországgal?” Igaz, eddig egyetemi kisvárosokban éltem, de az a tapasztalatom, hogy még a szomszéd faluból az éjszaka közepén megérkező villanyszerelő is nagyjából tudja, Magyarországot eszik-e vagy isszák. (Mindenkinek ez úton is kívánom, ne szoruljon az éjszaka közepén villanyszerelőre.)
A többség nyugtázza, hogy aha, Magyarország, milyen érdekes. Akik viszont tovább firtatják a témát, azok nagyjából két csoportba oszthatóak: középkorú és idősebb fehér nők, valamint fekete férfiak. A fehér nők összecsapják a kezüket és azt mondják: „Magyarország, jaj, voltunk ott kettő-öt-tíz éve turistaként a párommal, kelet- és/vagy közép-európai körúton! Budapest csodálatos, az a sok régi épület igazán gyönyörű!” (Korombelitől ezt még egyszer se hallottam; igen élesen elválik, melyik generációnak mennyi pénze van utazásra.) Magyarország dicshimnuszát zengik, én meg zavartan hümmöghetek, hogy mégis miért nem ott vagyok, miért éppen itt. A magyar politikáról elképzelésük sincs, eddig három, lassan négy év alatt egyetlen fehér emberrel találkoztam, aki hallott valamit a témában.
(Forrás: Maurice / Wikimedia Commons, CC BY 2.0)
A fekete férfiak ellenben szélesen elmosolyodnak és közlik, hogy voltak ám Magyarországon – katonaként. A többségük Németországban szolgált és a kimenőjén látogatott el több környékbeli országba: Ausztria, Csehország, Szlovákia jellemző még Magyarország mellett. Ők általában rögtön tudják, melyik ország melyikkel szomszédos, és gyakran valamit tudnak is mondani a régió politikai helyzetéről. Arra pedig rendszeresen rákérdeznek, hogy „ugye probléma az idegengyűlölet?” illetve „még mindig probléma az idegengyűlölet?”
Torz mintavétel?
Amikor már a sokadik fekete férfitól hallottam, hogy katonaként járta be Magyarországot, felmerült bennem a kérdés, miért van ez így, és vizsgálták-e a társadalomtudományok a jelenséget. A külföldön szolgáló amerikai katonák többsége fehér, habár kisebb arányban, mint az átlagnépességben. A fekete emberekben mélyebb nyomot hagy az európai kiküldetés, mint a fehérekben? Vagy csak velem állnak inkább szóba?
A társadalomtudomány személyesen velem e tekintetben nem foglalkozott (azért ez mégis csak furcsa lenne), de az elképzelhető, hogy itt a nem reprezentatív mintavétel esete áll fenn, mint arról már korábban kutatásmódszertani sorozatomban írtam: ha az európai környezet ugyanakkora benyomást tesz a fehér, mint a fekete amerikai katonaviselt férfiakra, de az utóbbiakkal gyakrabban szoktam beszélgetni, akkor téves kép alakulhat ki bennem a helyzetről. Ez lehetséges, de valóban csak erről lenne szó? Korántsem – amerikai, német és magyar kutatók egyetértenek abban, hogy a fekete katonák a külföldön állomásozó amerikai alakulatokban egészen más tapasztalatokat szereznek, mint a fehér katonák, és a helyi lakosság szemében sajátos szerepet töltenek be.
(Forrás: Wikimedia Commons / Amerikai Kongresszusi Könyvtár)
Barátságos németek?
Mi magyarok nem is igazán vagyunk tudatában, milyen hatalmas erőket állomásoztatott Amerika Nyugat-Németországban, mielőtt leomlott a berlini fal: a 250 000 katona mellett még legalább ennyi civil kiszolgáló személyzet és családtag tartózkodott az országban. Ez a szám 1989 óta folyamatosan csökkent – ma már nincs félmillió szegről-végről a hadsereghez köthető amerikai polgár Németországban, „csak” körülbelül 180 000 (ebből 71 000 katona).
(Forrás: Rama / Wikimedia Commons, GNU GFDL 1.2)
A második világháború után Nyugat-Németországban szolgáló amerikai fekete katonák tömegei élték meg igazi felszabadulásként azt, hogy az Egyesült Államokkal szemben Nyugat-Németországban ekkor nem volt hivatalos szegregáció. Ahogy Colin Powell, későbbi honvédelmi miniszter megfogalmazta, a fekete katonák „oda mehettek, ahova akartak, ott ehettek, ahol akartak, azzal randevúzhattak, akivel akartak, csakúgy, mint bárki más” – ő az ötvenes évek végén katonáskodott Európában.
A náci Németország nem sokkal korábban emberek millióit gyilkolta meg, faji alapon. Hogyan lehet akkor, hogy a fekete harcosok mégis pozitív személyes tapasztalatokat szereztek? A témát kutató Maria Höhn német történész szerint „ez többet mond arról, hogy ebben az időben mennyi diszkrimináció érte az afroamerikaiakat az Egyesült Államokban, mint arról, arról, mennyire voltak toleránsak a németek”. Az amerikai polgárjogi harc eredményeként a faji megkülönböztetés azóta értelemszerűleg csökkent, de még élnek azok a generációk, akiknek a német kiküldetés személyiségformáló alapélményt jelentett. De mi a helyzet Magyarországon?
Hatalmi szimbólumok
Miután leomlott a vasfüggöny, az amerikai katonák Kelet-Európába is kiruccanhattak, sőt voltak, akiket egyenesen ide vezényeltek. A délszláv háborús időszakban üzemelő taszári IFOR-misszió amerikai résztvevői „mások voltak, hatalmasak és rengeteg jött belőlük,” ahogy Kovács Éva antropológus terepkutatásában olvashatjuk. Egyharmaduk volt színes bőrű (kérdés, közülük mennyien voltak feketék), de mégis velük azonosították a jövevényeket, mert ők jelenítették meg legélesebben az amerikaiak és magyarok közti különbséget. A média képzelőerejét különösen a női harcosok csigázták fel: „a másság szélsőséges megragadásaként gyakran közöltek képeket színes bőrű katonanőkről hatalmi szimbólumok társaságában (harckocsin, fegyverrel, más high-tech eszközzel), vagy magyar gyermekek és idősek körében.”
(Forrás: Wikimedia Commons)
Mindezek ellenére csak kisebb amerikai-magyar konfliktusok adódtak a bázis körül. De a magyar közvélemény szemében az amerikai katona nagydarab, hangos, állig felfegyverzett fekete emberként jelent meg, és ebbeli minőségében vált a sztereotípiák célpontjává. A közbeszédben gyarmatosítóként megjelenő amerikaiakra gyakran orientalista sémákat húztak – ahogy Kovács írja, „a Keletnek tulajdonított képzetekkel ruházták fel a Nyugatot: az amerikaiak váltak civilizálatlan barbárokká, nőkké, feketékké és egzotikusakká. Az addig plurálisnak és etnikailag sokszínűnek tekintett amerikai társadalmat e felfogás gyakran a fekete rasszba zárta.” És, tegyük hozzá, ennek megfelelően is viselkedtek velük.
Beszélgetőpartnereim közül az amerikai fehér nők Magyarországon a „turista” kategóriába kerülve csupa pozitív tapasztalatot szereztek a magyarok vendégszeretetéről; még akkor is, ha gyakorlatilag semmit sem tudtak az országról, és nem is különösebben érdekelte őket a téma. A fekete férfiak viszont a „gyarmatosító” szerepébe kerültek, abba a kényelmetlen helyzetbe, ahol annak az országnak az agresszív képviselőjét látták bennük külföldön, amelyik otthon elnyomta őket – az 1950-es, 60-as években igen durván, ma finomabb eszközökkel. Ez a kettősség valószínűleg elég jól magyarázza az általam tapasztalt különbségeket.
Kérdés, mit hoz a jövő. Legközelebb viszont egészen másról fogok szót ejteni: olvasói kérdésre kitérek arra, milyen viták dúlnak Amerikában a szexuális kisebbségeket jelölő betűszók körül!
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (31):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Irgun Baklav: A "belgákról" egy korábbi szétszakadósdi szájbox kapcsán írták hogy ha válnának akkor nem tudnák elosztani a királyi családot, ez az egyik dolog ami együtt tartja őket. :)
@jan: Először Svájcot és Belgiumot akartam írni, de pont a Brexit kapcsán merült fel újra a második függetlenségi népszavazás ötlete (ahogy elszakadási törekvések a flamandoknál is voltak), és ugye pont az első népszavazás kapcsán merült fel (a Remain-tábor és a kormány részéről), hogy pl. Skóciának a maradás esetére további decentralizációt ígértek.
Hogy a devolúció végülis mennyire friss fejlemény, arról lehet vitatkozni, de a skótokban is ez a függetlenségi szavazás a gazdasági indokok mellett pont az elkülönült kultúra, hagyományok (korábbi önálló államiság) stb. miatt merülhetett fel. És éppen idén lesz 40 éves az ún. 'West Lothian Question'…
@Irgun Baklav: hátöö izé... azért a portugálok és az észtek között szerintem több a kulturális különbség, és kevesebb a közösen átételt történelem, mint mondjuk egy angol és egy skót, vagy egy flamand és egy vallon között...
az pedig, hogy az Egyesült Királyság erősen decentralizált lenne: az Egyesült Királyság konkrétan az egyik legerősebben centralizált ország, még rendes helyi önkormányzatok, választott polgármesterek sincsenek (néhány nagyváros kivételével): en.wikipedia.org/wiki/Unitary_state
viszonylag friss fejlemény a devolúció Észak-Írország, Skócia és Wales felé, de ez még mindig nagyon-nagyon messze van a szövetségi államtól
@Fejes László (nyest.hu): Csak félig wishful thinking, legalábbis, ha Európát az Európai Unióval helyettesítjük a mondatban, és kellően messziről nézzük ("bird's-eye view"), pl. Amerikából.
Több nemzetközikapcsolatok-szakértő (politológus) már a Brexit-szavazás kapcsán is pedzegette, hogy a gyakorlati problémák (migráció és ennek percepciója, "nettó befizetői" státusz) mellett a brit közvélemény (és politika) EU-ellenességét jelentős részben a politikai integrációval (azaz a nemzeti szuverenitás egy részének közösségi szintre helyeződésével) kapcsolatos ellenérzések motiválták.
Ugye szokták mondani, hogy ami úgy néz ki, úgy hápog és úgy totyog, mint egy kacsa, az valószínűleg egy kacsa. Az EU-nak már van saját zászlaja, Parlamentje, Bírósága, Számvevőszéke, jogszabályai, saját pénzneme (l. euró), költségvetése (stb.), de még himnusza is, és akartak még ezek mellett más, korábban az államokra jellemző intézményeket, szimbólumokat (pl. alkotmányt) is. Összességében ez már - gyakorlati szempontból - nincsen olyan messze az olyan sokszínű, decentralizált szövetségi államoktól, mint amilyen az Egyesült Királyság vagy Belgium.
@szigetva: Hát ugye erre pont az angolban van egy szép kifejezés: wishful thinking. :)
@Fejes László (nyest.hu): De közben nekem tényleg az a vágyam, amit a szőke csaj mond: "I thought Europe was a country."
@Sultanus Constantinus: Vagy Írország, ahol az ír hivatalos nyelv, de nem sokan beszélik.
@El Vaquero: Nekem sem azzal van a bajom, hogy nem ismeri, hanem azzal, hogy ennek ellenére megbélyegzi, mert a média csak a kábtószer-kereskedelmet, a bandaháborúkat, az öldökléseket stb. terjeszti ezekről az országokról, az értékeket nem. A pozitív oldaláról legfeljebb az enyémhez hasonló, kb. 20 ember által látogatott blogok írnak, amelyeket eleve csak egy szűk réteg olvasgat.
@Fejes László (nyest.hu): Aha, így már világos a kapcsolat, köszi. :)
Szegény Széchenyi, ha előre látta volna, hogy ezzel szegény nyugatiak fejében mennyi zavart (confusion) okoz, bizonyára inkább maradt volna a jól bevált Pest-Budánál.
@Irgun Baklav: www.nyest.hu/hirek/a-budapest-bukarest-szindroma#comment_3
@jan: A mindentudó Wikipédia szerint a Budapest a hármas mássalhangzótorlódás (Pe[zsdb]uda > Pe[zsb]uda?) elkerülésének köszönheti a győzelmét a Pest-Buda felett.
Akkoriban úgy állt a dolog, hogy volt egy București, akarom mondani, 1904 előtt Bucurescĭ (vö. en.wikipedia.org/wiki/File:Capac_de_canal_Bucuresci.JPG ), akarom mondani, 1862 előtt egy olyan cirill betűs változata, amit nem tudok idemásolni, mert nincs hozzá megfelelő font-készletem. Szóval nem értem, hol itt a probléma. :P
@lcsaszar: Ezt amúgy mi szúrtuk el. Hiszen a 19. sz. közepén úgy állt a dolog, hogy volt egy Bukarest, meg volt egy Pest-Buda. Aztán valami okostojás kitalálta, hogy Pest-Budából ne Pestbuda legyen, hanem Budapest. Tényleg, erről lehet vajon valamit tudni, hogy miért így lett, hiszen korábban a Pest-Buda volt a bevett?
@Sultanus Constantinus: ez egy ilyen műfaj. Egyébként nem tartom bajnak, ha valaki nem ismer egy országot, nem tud róla sokat. Én sem ismerem mindegyiket, meg a nyelvekről sem tudom mindről, hogy melyiket hol beszélik. Ez így is van rendjén. A gond akkor van, mikor mi magyarok elvárjuk, hogy mindent tudjanak az országról a külföldiek, legyen róla véleményük, és az ráadásul legyen pozitív is. Életszerűtlen elvárás.
@aphelion: Sőt, szerintem a "de jure" hivatalos nyelv, amit nem használ senki anyanyelvként, még gyakoribb is, mint az általam említett eset; pl. a legtöbb afrikai országban ez a helyzet (ahol ugye valamelyik európai gyarmatosító ország nyelve maradt hivatalos -- angol, francia, portugál, spanyol --, de csak az iskolában tanulják meg, mert egyébként több tucat törzsi nyelvet beszélnek anyanyelvként).
@Fejes László (nyest.hu): Na meg ez, ha jót akar az ember szórakozni:
444.hu/2015/07/08/407-hires-ember-aki-os...arestet-budapesttel/
@Sultanus Constantinus: "amelyeket nem jelöl ki semmilyen jogszabály, de mégis az emberek 90%-a azt beszéli adott országban és azon a nyelvek intézik a hivatalos ügyeket is, akkor azt nyugodtan lehet hivatalos nyelvnek nevezni"
Szóval nemhivatalosan hivatalos nyelvnek tekinthető? :P
Amúgy érdekes ennek a tükörképe is, amikor egy nyelv de jure hivatalos nyelvnek számít, viszont de facto a többség nem beszéli -- pl a hawaii.