Mindannyiunk mestere
Géher István sokunk tanára volt. Óráin fordítók, tanárok és irodalmárok nemzedékei nőttek fel. Tudása egyedülálló, lénye felejthetetlen. Összeállításunkban rá emlékezünk.
Már többedéves angolszakos hallgatók voltunk, amikor végre egyszer két barátomnak sikerült rávennie, hogy menjek el velük Géher István műfordítás-szemináriumára, ahová ők régóta jártak. Innentől aztán nem volt választás: a szerda este hattól fél nyolcig szent időpont lett jó sok évre.
Minden héten másvalaki hozott fordítást, ő felolvasta-előadta, utána pedig általában egy-két oldalt betűről betűre rendesen kiveséztünk. Néha, év elején, a legnagyobb fordítók megjelent munkáival is ugyanígy elbántunk. – És hát, nekünk legalábbis úgy tűnt, azokban sem volt kevesebb a hiba, mint a mieinkben. (Mint azóta megtudtam, ez már harminc éve így ment minden szerdán.)
(Forrás: angolpark)
Volt ott minden, Shakespeare-szonettől steampunk novelláig, Joyce-írástól Ali G-jelenetig. Egyszerre tanultuk meg a szorosnál is szorosabb szövegolvasást, hasznos módon kritizálni egymást, és hogy mikor kell a fordítónak egy szójátékot feladni, és esetleg más helyen bepótolni.
Kiderült, hogy talán az egyik legnehezebb dolog a jól elhelyezett káromkodást valóban jól fordítani: meg kell tartani a képet, de illenie is kell a beszédhelyzethez. Meg...? Rá...? Ki...? Többször is előfordult, hogy 5–10 perce vitatkoztunk (csupa huszonéves) egy fuck-on, hogy most hogy is kéne, és akkor a legnagyobb tanácstalanság közepette ő valami olyan felvezetéssel, hogy „És mit szólnátok ahhoz, hogy...” bemondta a megoldást. Akkor vált világossá, hogy a közel 70 éves Géher István bizonyára mindennap utazik villamoson, érdeklődéssel hallgatja, hogy hogyan káromkodunk, és egy természetes mosollyal mentális jegyzetet készít róla, és utána, amikor kell (például a műfordításórán), előhúzza. Máshogy nem lehetett.
Shakespeare-elemzéseit olvasva vagy hallgatva előfordult, hogy a lázadó ifjú tiltakozni kezdett bennem, hogy de hát ez elavult, vagy nem is így van. Gondolatmeneteinek koherenciáját, paradoxonainak és szójátékainak meggyőző erejét jelzi, hogy a végére mindig leszerelt: mégiscsak neki van igaza, ha nincs is – erről a darabról épp úgy kell beszélni, ahogy ő. Aki kételkedik, mert még nem olvasta (vagy hallotta rádióban) a Shakespeare-esszéit, az bizonyosodjon meg róla. Tanulságos – főleg irodalmároknak, a többiek meg úgyis élvezik majd.
Emlékszem az egyik előadására, ahogy mondja, hogy képzeljük el, mi járhat Macbeth fejében, amikor a hamarosan elkövetendő gyilkosságot úgy látja lopakodni, mint ahogy „Tarquinius rabló lépteivel / megy, kísértetként, célja felé”. És egyre jobban lovalja bele magát, és mondja, hogy képzeljük el, ahogy áthalad egy termen, kinyitja az ajtót, keresztülhalad azon a termen is, és már nyitja is a következő ajtót, és így tovább, és így tovább, és a lépteiben, és az ajtók sorozatos nyitásában már benne van, ahogy Lucretiát erőszakolja... Akkor egy pillanatra láttuk, amit Macbeth, Shakespeare és Géher látott.
(Forrás: Wikimedia Commons / Théodore Chassériau)
Néhány éve ment a tévében egy adás mesterekről és tanítványokról. A stúdióban Géher István és már befutott költő-műfordító tanítványai ülnek. Mindenki a mestert dicséri – a dicséretek őszinték, de azért mégis kicsit kínos az egész –, és akkor megkérdezik őt, hogyan látja ezt a mester-tanítvány viszonyt. Mire ő valami olyasmit mond, hogy azt szereti a legjobban az óráiban, hogy mindig tanul valamit a tanítványaitól. Ezt meg is írta Shakespeare-könyvében:
A Shakespeare-könyv adatai:
Géher István: Shakespeare. Corvina Kiadó, Budapest, 1998.
„Így gondolkozom, így dolgozom: leéltem egynéhány évtizedet Shakespeare-rel (képletesen) egy koponyában, összeolvastam róla (valóságosan) egy könyvszekrényre valót. (...) Amit tudunk, mint mulandóságunkban a ránk örökített idő, mind mi vagyunk; vettük, ahol találtuk, és adjuk máris tovább, legjobb tudásunk szerint. Oda és vissza: tanulunk tanítványainktól, hogy legyen mire tanítanunk mestereinket. Mesterségünk szelleme, lévén természete társas, a gondolkodó együttlét közegében érzi otthon magát. Eleme a kölcsönösségével honosító és idegenítő gondolatközösség.”
(Forrás: angolpark)
A születésnapi kötet adatai:
Kinek teszel milyen hitet / Who to Believe Expecting What. Ünnepi kötet Géher István 70. születésnapjára. Szerk. Pikli Natália. ELTE Papers in English Studies. Anglisztika Tanszék, Angol-Amerikai Intézet, ELTE BTK, 2010.
A két éve, Géher István hetvenedik születésnapjára megjelent kötet több mint kétszáz szerző és köszöntő nevét tartalmazza. Költők, műfordítók, szerkesztők, színháziak, nyelvészek, tanárok, anglisták, és ezek tetszőleges kombinációi. A legidősebb Göncz Árpád, a legfiatalabbak pedig talán mi a barátaimmal, a tanítványok harmadik vagy negyedik generációja.
Mindannyian tőle tudjuk: „Ahhoz, hogy társam legyél, olvasó, nem szükséges a nevemet megjegyezned: elég, ha továbbgondolod a gondolataimat”. Annyit talán megengedhetünk magunknak, hogy mi a nevét se feledjük.