A profil és a presztízs határozhatja meg az egyetemek sorsát
Az állami fenntartású 29 intézmény közül egyetemből öten, míg főiskolából ketten nyújtanak olyan speciális területen képzést, amelynek összevonása nem eredményezne értékelhető megtakarítást.
Továbbá a négy nagy fővárosi és a három nagy vidéki egyetem fenntartásához a kormánynak vélhetően mindenképpen hozzá kell járulnia - tájékoztatott egy Edupress birtokába került elemzés. A rektorok a felsőoktatás racionalizálásával egyetértenek, annak mértékével, részleteivel azonban már nem.
Jelenleg Magyarországon a 70 felsőoktatási intézményből mindössze 19 állami fenntartású egyetem és 10 főiskola működik, és ezekben található az összes hallgató 86 százaléka, az államilag támogatott hallgatók 90 százaléka, az oktatók 82 százaléka, és a kutatók 95 százaléka. A szakpolitikai vita tehát nem arról szól, hogy sok Magyarországnak a hetven felsőoktatási intézmény, hanem hogy a 29 állami intézmény által ellátott képzési tevékenység megszervezhető-e hatékonyabban is. A kormányzati körökben képviselt racionalizálással elviekben az intézmények vezetői maguk is egyetértenek, azonban annak mértékével, megalapozottságával, gyakorlati megvalósításával kapcsolatban már éles szembenállás mutatkozik a felek között.
A tervezett változtatások előkészítéseként érdemes megnézni, hogy az állami intézmények képzése egyedi, vagy sem. Az állami egyetemekből öten, a főiskolákból ketten nyújtanak speciális területen felsőfokú képzést: ipar-, film-, képző-, zeneművészet, nemzetvédelem, táncművészet, és rendőrtiszti képzést. Ezekre a képzésekre bármilyen szerkezetű magyar felsőoktatásnak szüksége van, ezeket az államnak támogatnia kell, és ezen képzéseket nyújtó intézmények összevonása érdemben nem csökkentené az állami kiadásokat. A szakmai profil és presztízs vizsgálata alapján kijelenthető, hogy Magyarországnak szüksége van a Semmelweis Egyetemre, a Budapesti Műszaki és Gazdálkodástudományi Egyetemre, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, a Pécsi Tudományegyetemre, a Szegedi Tudományegyetemre, és a Debreceni Egyetemre. Ehhez az intézményi körhöz kapcsolható a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem is, amelynek fenntartásához hozzá kell járulni a mindenkori kormánynak - áll az elemzésben. Ezen intézmények megszűntetése, beolvasztása irreális elképzelés. Az intézményrendszer átalakítása kapcsán a valós kérdés tehát az, hogy működtethető-e hatékonyabban a fentieken túl létező nyolc egyetem és nyolc főiskola.
Pécs és Debrecen olyan regionális központok, amelyek képesek lehetnek sikeresen integrálni a környezetükben lévő képzési helyeket. Esetükben maguktól értetődő, hogy Dél-Dunántúlon az Eötvös József Főiskola és a Kaposvári Egyetem, Észak-Alföldön a Nyíregyházi Főiskola integrálása a legvalószínűbb opció. Észak-Magyarországon a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola csatlakozhatna a Miskolci Egyetem és az egri Eszterházy Károly Főiskola fúziójához is, illetve a Szent István Egyetemhez is.
A vidéki egyetemek közül a győri, a veszprémi intézmények, és a Nyugat-magyarországi Egyetem sorsa kérdéses. Győrben pénzügyileg stabil, folyamatosan növekvő kibocsátási mennyiséget és minőséget produkáló intézmény működik, amely a helyi ipar számára nélkülözhetetlen partner. A szintén stabil Pannon Egyetemmel összeilleszthető a képzési portfóliója, de a széttöredezett, öt városban működő, jelentős hiányt termelő Nyugat-Magyarországi Egyetem borítékolhatóan visszafogná a fejlődést.
Budapesten, illetve Közép-Magyarországon a Budapesti Corvinus Egyetem, az Óbudai Egyetem, a Budapesti Gazdasági Főiskola és a Szent István Egyetem maradtak, mint kérdéses pont. Felmerült egy gazdálkodástudományi szakegyetem kialakítása vagy akár egy Corvinus-Műegyetem összevonás is. Az előbbi verzió esetén logikus lenne a Műegyetem és az Óbudai Egyetem fúziója is.
Az elemzés szerint az intézmények egyesítésétől remélhető, hogy csökken az intézményirányítást ellátó vezetők létszáma, az adminisztrációs szerepkörben dolgozók száma. Rektorból, gazdasági, humánpolitikai, oktatási és egyéb funkcionális vezetőből nyilvánvalóan elegendő egy intézményenként. Mérettől függően egy-egy kisebb egység beolvadása esetén 5-10 fővel csökkenthető a vezetői szerepek száma, ami intézményenként 60-120 millió forintos éves megtakarítással járhat. A felsőoktatási intézményekre jellemző decentralizált gazdálkodási, oktatásszervezési folyamatokra, a kiszolgáló adminisztráció létszámának központosítása, azaz a létszámok drasztikus csökkentése csak hosszú távon lehet realitás. Viszont az összevont intézmények a nagyobb megrendelői volumennek köszönhetően elméletben költséghatékonyabban szervezhetik meg működésüket.
A közhiedelemmel ellentétben legjelentősebb megtakarítási potenciál, nem az irányítás összevonásában, hanem az alapműködés összehangolásában van. Az integráció lehetőséget és kötelezettséget teremthet a képzési programok összehangolására, a képzési kínálat racionalizálására, azaz az oktatói létszám optimalizálására. Logikusan adódik az a lehetőség, hogy az egymás földrajzi közelségében meglévő azonos tartalmú képzések egy helyre terelése az erőforrások jobb felhasználását eredményezheti.
Az egyes képzési helyek profiljának tisztításával, és a képzések hatékonyabb megszervezésével összességében jobban finanszírozott feladatellátás valósítható meg. Megszűnhet a 8-10 fős induló évfolyamok jelensége, az egyes képzések területi eloszlásának aránytalansága, a szakembergárda szétaprózódása, és az oktatói karban több helyen is tapasztalható belső munkanélküliség.
Tekintve az egy hallgatóra jutó felsőoktatási kiadások mértékét, kijelenthető, hogy a felsőoktatás versenyképességét, minőségi fejlesztését, azaz a magyar nemzet érdekeit egyértelműen nem szolgálja az állami ráfordítások tervezett csökkentése - szerepel az összeállításban. Az intézményrendszer racionalizálása, a finanszírozott hallgatói létszám drasztikus csökkentése csak abban az összefüggésrendszerben eredményezhet fejlődést, amelyben a felsőoktatásra fordított állami támogatás nem csökken, így az egy hallgatóra jutó fajlagos támogatás nő. Amennyiben a racionalizálás eredményeképpen felszabaduló állami erőforrásokat kivonják a rendszerből, úgy a minőségi feladatellátás feltételei semmivel sem lesznek jobbak, mint a jelenlegi helyzetben.
"Az integrációs folyamat egyik sikertényezője az érintettek motiválása. Ha az egész folyamatot a forráskivonás igénye mozgatja, úgy az érintettek nem a sikeres megvalósításban, hanem a kudarcban lesznek érdekeltek" - olvasható az elemzésben.