2009. június 1., hétfő

Ősi-e és magyar-e a rovásírás?

Miután az uráli írásrendszerek áttekintésekor a mai cirill rendszerekkel lényegében végeztünk, pihenésképpen érdemes egy egészen különböző írásrendszerre fordítanunk a figyelmet. Magyar szempontból látszólag nagyon fontos a rovásírás, a nyelvtörténeti könyvek azonban mégis nagyon kevés figyelmet fordítanak rá. Ennek elsődleges oka az, hogy nagyon kevés nyelvemlék maradt fenn rovásírással, és azok is késeiek, olyan korokból maradtak ránk, amelyből bőséggel állnak rendelkezésünkre latin betűs források. Ennek okaként felhozhatnánk, hogy az ősi rovásírásos nyelvemlékek megsemmisültek, de kérdés, hogy voltak-e valaha. És itt kell felhívnunk a figyelmet Horváth Iván cikkére. Ez ugyan szabadon elérhető a neten, de a rovásírásra rákeresve Google az első néhány oldalán nem jeleníti meg, így az érdeklődő felhasználók nem találják meg. (Találhatunk viszont egy halom rovásírás-rajongó oldalt.)

Az alábbiakban röviden összefoglalom, hogy a terjedelmes cikk milyen érveket sorol fel a rovásírás feltételezett ősisége ellen. Kiindulópontja az, hogy a 15. század végénél korábbra datálható rovásírásos szövegünk nincs. Van ugyan néhány honfoglaláskori, a rovásíráshoz hasonló írásképű felirat, de ezekről azt sem lehet eldönteni egyértelműen, hogy milyen nyelvűek. Kétnyelvű szövegemlékünk, ahol az egyik – ismert nyelvű és írású – változat segíytené a másik megfejtését, nem áll a rendelkezésünkre. Viszont többen is úgy tartják, hogy Mátyás korában jelentős újításon esett át. Horváth Iván abból a feltételezésből indul ki, hogy mi van, ha nem megújították, hanem kitatálták a rovásírásos ábécét?

A korábbi történetírók ugyan rendszeresen emlegetik, hogy a székelyek használják a szkítáktól átvett írást, de nincs arra utaló nyom, hogy erről személyes tapasztalataik lennének. Ellenben a krónikákban jól követhető toposzként jelenik meg az erre vonatkozó állítás: sokkal valószínűbb, hogy ezt a történetírók egyszerűen átvették egymás műveiből, anélkül, hogy valóságtartalmát valaha ellenőrizték volna. A székelyeket a hunok leszármazottainak tartották, és ha a forrásokban az állt, hogy a hunoknak saját írásuk volt, akkor nekik azt kellett írniuk, hogy a székelyeknek is van.

Telegdy János 1598-ban készített egy rovásírásos ábécét, mely talán soha meg sem jelent (példány mindenesetre nem maradt ránk), de kéziratban terjedt, a 17–18. századból több hivatkozás is fennmaradt. (Valószínűleg a rovásírás-mozgalom ennél több, mint száz évvel korábban indult, és Telegdy ennek csak követője.) Ennek előszava segít megérteni, hogy gondolkodtak a korban a rovásírásról. Mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy úgy látták: ez az írás a magyarok régi dicsőségének bizonyítéka, és a külföld elismerését vívhatja ki. A korban divatos héber–magyar rokonítási elméletek egyik bizonyítékaként tartották számon, hogy a rovásírásos szöveg is jobbról balra halad. Külön büszkeségre ad okot, hogy a magyaroknak saját betűik vannak. (De legalábbis hamarabb vettük át a zsidóktól, mint a görögök.) Egy-egy jel pontosan megfelel a magyar nyelv hangjainak, így használata egyszerű.

A legkorábbi rovásírás 1515-ből származik. Horváth nem állítja, hogy ez feltétlenül hamisítvány lenne, de azt mégis gyanúsnak tartja, hogy teljesen véletlenül bukkan rá egy olyan küldöttség, amely írásgyűjtőkből és történetírókból áll. Ha hamisítványról van szó, akkor is figyelembe kell vennünk, hogy a korban az ilyen cselekedetekre egészen másképp néztek, mint ma. Úgy vélték, a régi szövegek „utángyártása” csupán helyreállítás, rekonstrukció, az elveszett, de kétségtelenül megvolt dolgok pótlása.

A rovásírás hangjelölő rendszere is 15–16. századi eredetre vall. Jelöli azokat a hangokat, amelyek csak a 10–15. század között alakultak ki, viszont nincs jel azokra, amelyek ekkor eltűntek. A korabeli latin íráshoz hasonlóan az [i]-t és a [j]-t, illetve az [u]-t és a [v]-t ugyanaz a jel jelölte, ellenben a [k]-nak két jele volt (mint a korabeli latin írásban a k és a c). Egyes esetekben mellékjeleket is alkalmazott: ez a latin betűs írásban éppen a 15. században terjedt el. Ugyanakkor a betűk egyáltalán nem hasonlítanak a latin betűkre: ha a két írás különböző eredetű lenne, véletlen hasonlóságok akkor is előfordulnának. Ráadásul, ha a rovásírás valóban ősi, akkor ebben az időben már fél évezrede párhuzamosan él a latin írással: aligha képzelhető el, hogy semmiféle hatása nem érvényesül. A különbözőség mértéke olyan nagy, hogy arra kell gondolnunk: valaki szándékosan alkotott igen eltérő, minél sajátosabb írásrendszert.

Püspöki Nagy Péter elemzése szerint a rovásírásos jelek egyfajta mértani rendszert alkotnak. Egyes szerzők ugyan összevetnek egyes betűket az ótörök, a görög vagy a glagolita írás hasonló betűivel, de ha az írás szigorú mértani rendszert alkot, akkor új elemek aligha kerülhetnek közéjük véletlenszerűen. Viszont mivel a másik három írásnak is megvan a maga geometriai rendszere, várható, hogy néhány véletlen egyezés lesz közöttük. (A leghitelesebben azonosítható jelek igen egyszerűek.)

Horváth arra is felhívja a figyelmet, hogy nincs egyetlen olyan rovásírásos emlékünk sem, mely eredeti tárgyi kontextusában (tudniillik vésve) maradt volna fenn. A Nikolsburgi ábécé egy ősnyomtatvány kötésében lett felhasználva. (A középkorban és a korai újkorban is rendszeres volt, hogy könyvek kötéséhez régebbi, éppen értéktelennek ítélt könyvek anyagát használták fel.) Az ábécét tartalmazó levél azonban az ősnyomtatványról leválasztva került a Széchényi Könyvtár tulajdonába, így az sem ellenőrizhető, hogy nem utólag illesztették-e bele.

Mindezek alapján tehát elmondható, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a honfoglaló magyaroknak volt saját írásuk (ill. ha volt, akkor ez azonos a ma magyar – vagy székely – rovásírásként ismert írással), ellenben több jel is arra utal, hogy ez utóbbit a reneszánsz korban tudatosan tervezték meg: igyekeztek minél nagyobb távolságot tartani a latintól, ugyanakkor a korabeli latin alapú magyar írás néhány hangjelölési elvét önkéntelenül is átvették.

8 megjegyzés:

Simon Zsolt írta...

Előrebocsátom, hogy nem értek a kérdéshez és isten mentsen, hogy eldöntsem. De Horváth Iván cikke teljesen értelmetlen. Popper idézgetése helyett

1) Először a hiteles honfoglalás-kori leleteket kellett volna _alaposan_ megtárgyalnia.

1. Kalocsa-Homokmégy, honfoglalás kori temető, tegezburkolat.
2. Bodrog-Alsóbű, X. sz., agyag fújtatócső.
(Az egyértelműség kedvéért utalnia kellett volna arra is, hogy Harmattáék több, amúgy nem is létező feliratot is „elolvastak”)

Vagyis a X. sz.-ban használtak rovásírás(oka)t a Kárpát-medencében (legyen az a honfoglalók által magukkal hozott vagy itt talált), csak épp megfejtetlen (ha jól tudom, a homokmégyit a nagyszentmiklósival, az alsóbűit a székely rovásírással (!) vetették egybe, de nem ellenőríztem le!). A Kalocsa környéki leletnek egy szót sem szentel. A bodrog-alsóbűi lelet pontos datálása és leletkörülményei vitatottak, de amit róla írt, azon nem tudtam, sírjak vagy röhögjek („Az odalátogató turista számára nem világos például, hogy a somogyfajszi vaskohó hirtelen elhagyása miért a 10. század közepén történt, és miért nem 50 évvel korábban, épp a honfoglalók rajtaütése folytán. Csak nem azért, hogy az onnan előkerült néhány rovásírásos betűt magyarul kelljen olvasni?”). Talán el kellett volna olvasni a publikációban a kronológiai fejtegetéseket és megérteni, hogy működik a radiokarbon kronológia. Azon felül Horváth Ivánnak szét kellene tudnia választania azt a két kérdést, hogy létezik-e egy adott korban egy adott írásrendszer, ill. hogy azt milyen nyelven kell elolvasni.

2) Annak „bizonyítása”, hogy a székely rovásírás XV. sz.-i kitaláció lett volna, nem kényszerítő erejű érveken alapszik.

a) az nem érv, hogy az eredete (5. fejezet), ill. a többi kelet-európai sztyeppei rovásemlék olvasata (6. fejezet) ismeretlen, elég hülyén néznénk ki, ha a megfejtetlen, ill. ismeretlen eredetű írásrendszerekre mind azt mondanánk, hogy kitaláció (eklatáns példa: Lineáris A)

b) Kézait azzal intézi el, hogy forrásaiban szerepelhetett az írás megléte, amelyet ő átvett. Ehhez citál egy VI. sz. bizánci szerzőt (akinek nem tudta helyesen leírni a nevét) – akit Kézai vagy ismert vagy nem, inkább nem; meg egy XVI. sz.-ban írt munkát, ill. egy Magyarországon a XVI. sz-ban ismertté vált szerzőt – ez most vicc?

c) a nyelvtörténeti érvek:
- hogy az időközben született fonémákra van jel, abban semmi meglepő nincs, az írások szoktak változni a nyelvi változással együtt, ezek simán lehetnek későbbi betoldások, belső változások

- hogy nincs jel a dzs-re, csak a gy-re? és ha a jel kiejtése változott meg a nyelvi változással párhuzamosan?? ahogy arra számtalan példa van (pl. Vm olvasatú ékjelek V olvasata a mimáció lekopása után)

- külön jel van a palatális / veláris magánhangzók előtti k-ra? És? A türk rovásírásban is.

- az i/j, u/w azonos jelölése más írásrendszerben is előfordul, nemcsak a latinban

- a ligatúrákról megtudjuk, hogy tkp. mindig használták őket – de a székely íráséi „pontosan azonosak” a XI-XIII. sz.-ban alkalmazottakkal. Akkor mégsem humanista kitaláció?

- az mire érv, hogy nincs véletlenszerű megfelelés a latin és a székely között? És? az arab és a héber között sincs, pedig ráadásul egy tőről fakadnak. „Elfogadhatatlan”, hogy egymás mellett élt volna a két ábécé, kölcsönhatás nélkül? Na ne vicceljünk.

- jobbról balra halad és elhagyja a magánhangzókat, és ez jól beleilleszkedne a XVI. sz-i magyar nyelvtudomány hebraizáló tendenciáiba. Látott már ez az ember valaha sztyeppei rovásírást?! És nem arról volt szó, hogy az első hiteles emlékek a XV. sz. végéről származnak?

Simon Zsolt írta...

Az összefoglalásom már nem engedte be a blogmotor, ezért itt folytatom:

Én nem látom be, mi azzal a baj, hogy van egy írásrendszer, mely minthogy médiuma elsősorban könnyen pusztuló anyag (fa, csont) csak azokból az időszakokból produkál leletanyagot, amikor tartós médiumokra is írják. Továbbá (hamár Popperezett) Occam borotvája is azt kívánja, ha van egy struktúrájában, jelkészletében alapvetően sztyeppei rovásírásra emlékeztető rendszerünk, amit vélelmezhetően egy sztyeppei eredetű csoporthoz köthetünk, akkor azt tekintsük is annak, függetlenül attól, hogy hányféle bővítésen, átdolgozáson ment át és hogy megfejtették-e. Horváth azt mondja, hogy a székely rovásírás „jól értelmezhető az egykorú szellemi áramlatok összefüggésében.” A megfejtetlen vagy ismeretlen eredetű írások írás mivoltának kétségbe vonása is kétségtelenül jól értelmezhető az egykorú, posztmodern szellemi áramlatok összefüggésében (ld. Indus-völgy vitája, a phaistosi korong vitája).

Fejes László írta...

Kedves Zsolt!

Magam azért találtam fontosnak erre a szövegre utalni, mert a mai szakirodalomban tudtommal ez az egyetlen, amely felhívja a figyelmet arra, hogy nincs kézzel fogható bizonyítékunk, arra, hogy a magyar rovásírás valaha is létezett. Én úgy látom, hogy ezt igazolja is. A tudományban meg mégiscsak alapelv lenne, hogy amit nem tudunk bizonyítani, azt ne tételezük fel (l. ufók, Atlantisz stb.). Ettől függetlenül persze a kifogásaid lehetnek jogosak.

"Először a hiteles honfoglalás-kori leleteket kellett volna _alaposan_ megtárgyalnia." -- Ezt csak két esetben kellene megtennie. a. Ha szeretné bizonyítani, hogy magyar. b. Ha lenne általánosan elfogadott magyar olvasata, és ezt szeretné megcáfolni. Mivel ő az egyértelmű bizonyítékok hiányáról beszél, a leletanyag részletes elemzésére nincs szükség, nem is kell értenie hozzá: elég arra hivatkozni, h akik értenek, azok ezeddig nem birkóztak meg vele.

"Horváth Ivánnak szét kellene tudnia választania azt a két kérdést, hogy létezik-e egy adott korban egy adott írásrendszer, ill. hogy azt milyen nyelven kell elolvasni." -- Szerintem azt sehol sem tagadja, h rovásírás volt, csupán azt kérdőjelezi meg, hogy ezt jogosan kötjük-e a magyarsághoz (ill. a magyar nyelvhez).

"a) az nem érv, hogy az eredete (5. fejezet), ill. a többi kelet-európai sztyeppei rovásemlék olvasata (6. fejezet) ismeretlen" -- Az ellen érv, h magyar rovásírásról beszélhessünk.

"b) Kézait azzal intézi el, hogy forrásaiban szerepelhetett az írás megléte, amelyet ő átvett." -- Kétségtelen, hogy nem igazolja azt, hogy ez átvétel lenne, ez inkább csak egy lehetőség, hogy miért írhat Kézai olyanról, ami esetleg nem is volt. Itt tehát csak arról van szó, hogy az, hogy Kézai ír róla, még nem bizonyítja, hog volt. Igaz, ez egy gyengébben megírt rész.

"hogy az időközben született fonémákra van jel, abban semmi meglepő nincs, az írások szoktak változni a nyelvi változással együtt, ezek simán lehetnek későbbi betoldások, belső változások" -- Ez azért nem ilyen egyszerű, az írás konzervatív, nem szokás csak úgy jeleket bevezetni az új fonémákra, sem régieket törölni. Különösen furcsa ez olyankor, ha ha nincs közonti szabályozás.

"hogy nincs jel a dzs-re, csak a gy-re?" -- na, ezt én sem értettem :)

"külön jel van a palatális / veláris magánhangzók előtti k-ra? És? A türk rovásírásban is." -- Ha jól tévedek, ott azért jelentős realizációs különbségek vannak. Sőt, nem lennék meglepve, ha bizonyos helyzetekben már a fonematizálódás is végbement volna.

"az i/j, u/w azonos jelölése más írásrendszerben is előfordul, nemcsak a latinban" -- ez is igaz, sőt, ugyanezt héber mintának is be lehetne állítani...

"a ligatúrákról megtudjuk" -- a ligatúrás részt nem is tudtam követni...

"az arab és a héber között sincs, pedig ráadásul egy tőről fakadnak." -- azért a gimel és a gim, a zajin és a zaj, a sin, a pe és a fa eléggé hasonlítanak, az ajin pedig csak mgfordult. (Persze a hébernél a sin kivételével a kurzívat kell nézni).

"„Elfogadhatatlan”, hogy egymás mellett élt volna a két ábécé, kölcsönhatás nélkül?" -- Akkor, amikor feltételezhető, hogy keveset írnak, nincsenek "szent" szövegek stb., akkor azért tényleg furcsa.

"jobbról balra halad és elhagyja a magánhangzókat" -- ezt én se értettem, különösen, hogy irányt tekintve azért olyan nagyon sok lehetőség nincs... a magánhangzók elhagyogatása bonyolultabb kérdés, aligha sztyeppei hagyományról van szó, de -- különösen, ha rendszertelen -- nem is feltétlenül héber mintát követ: inkább valami általános rövidítési tendencia lehet.

Fejes László írta...

"Én nem látom be, mi azzal a baj, hogy van egy írásrendszer, mely minthogy médiuma elsősorban könnyen pusztuló anyag (fa, csont) csak azokból az időszakokból produkál leletanyagot, amikor tartós médiumokra is írják." -- Jó, de ilyen alapon azt is feltételezheted, h a honfoglaló magyarok szerettek sárkányt eregetni, de ugye, hogy maradhatott volna fenn ennek nyoma...

"ha van egy struktúrájában, jelkészletében alapvetően sztyeppei rovásírásra emlékeztető rendszerünk, amit vélelmezhetően egy sztyeppei eredetű csoporthoz köthetünk, akkor azt tekintsük is annak, függetlenül attól, hogy hányféle bővítésen, átdolgozáson ment át és hogy megfejtették-e." -- Na de pont arról van szó, hogy ennek 16. századbeli felbukkanása nemcsak azzal magyarázható, hogy volt ősi magyar rovásírás és addig lappangva élt, hanem...

"A megfejtetlen vagy ismeretlen eredetű írások írás mivoltának kétségbe vonása" -- Hol vonja kétségbe, hogy a megtalált jelsorok írások lennének?

Simon Zsolt írta...

Akkor sorjában:

„nincs kézzelfogható bizonyítékunk, hogy a magyar rovásírás valaha is létezett. Én úgy látom, hogy ezt igazolja is.”

Ez helytálló, amennyiben eltekintünk a két honfoglalás kori lelettől (bármilyen nyelven is olvasandóak azok) és Kézai megjegyzésétől, továbbá HA sikerül bebizonyítani, hogy a székely rovásírás humanista invenció. Miután Horváth pontosan így járt el, „igazolta” is.

Könyörgöm, ha egyszer honfoglaló tegezszájra van vésve az a szerencsétlen felirat, akkor miért negligálja Horváth és Te is? A használt nyelv kérdése ettől teljesen független. Az egyik honfoglaló harcos (vagy leszármazottja) használt rovásírást, vagyis volt magyar rovásírás.

Ami Kézait illeti, a szövegkritika elengedhetetlen: épp ezért, ameddig az állítása nem cáfoltatik meg vagy nem mutatja ki valaki, hogy honnan vette át ezt az állítását vagy azt, mi vette volna rá, hogy kitaláljon egy állítást, addig nem tudunk mást tenni, mint igaznak tekinteni (épp onnan tudjuk, hogy krónikásaink gazdag fantáziával rendelkeztek, hogy téves sztorijaik pont a fentebbi kritériumokkal voltak kiszűrhetőek). Különösen akkor, ha mégiscsak akadnak épp a megjelölt régióból rovásírásos leletek. NB., Kézai tudósításában speciel ott a gond, hogy azt mondja, a blakok betűit használják – na de kik azok a blakok?

Ami az új jelek bevezetését illeti: központi szabályozás nélkül, ad hoc is megy a dolog (ld. a kár ábécé és tucatnyi írásváltozata).

Az ótörök ábécéhez és nyelvhez én kevés vagyok, szakembert kellene megkérdezni.

Ami a „hiányzó anyagot” illeti, a sárkányos hasonlatod nem jó: ha egyszer tudjuk, hogy ezen írásrendszerek alapvetően könnyen pusztuló anyagra íródtak (amint azt a szerencsésebb leletekből, ill. írott forrásokból tudjuk), akkor _kell_ azzal számolni, hogy van egy végérvényesen elveszett korpusz. Analógia: a Hettita Birodalom agyagtábláiból kiderült, hogy sokkal több írnok írt fatáblákra, mintahány anyagba. Agyagtáblatöredékből van durván harminc ezer, fából egy se (ill. egy, de az nem anatóliai).

Az én hasonlatom is sántított viszont, valóban nem vonja kétségbe, hogy írás lenne, én csak arra a divatra akartam utalni, hogy a tudatlanságunkat újabb kutatók úgy próbálják leplezni, hogy azt mondják, valójában nem is kell azt a kérdést vizsgálnunk :-)

De fordítsuk meg: mi vitt volna rá valakit a XV. sz.-ban, hogy egy olyan ábécét alkosson, amelyet se közel, se távol nem használnak, sem alakját, sem szerkezetét tekintve (magánhangzók defektív jelölése, jobbról balra), majd beletegyen XI-XIII. sz.-i ligatúrákat? Honnan lett volna egyáltalán ötlete, hogy rovásszerű jeleket alkosson? Egyúttal ez jelzi a „humanista” elmélet kronológiai problémáit is: ugyanis azok a „szellemi áramlatok”, amelyek indokolhatták volna (hebraizáló nyelvtudomány), későbbiek; a ligatúrák meg jóval korábbiak.

Szerintem az egész Horváth-cikk színvonalát jelzi, hogy egy késő avar (!) tűtartóval indít, annak magyar (!) olvasatával. Mindez egy tankönyvben… Azért ennél kiegyensúlyozottabb írást kellett volna közzétenni.

Fejes László írta...

"Könyörgöm, ha egyszer honfoglaló tegezszájra van vésve az a szerencsétlen felirat, akkor miért negligálja Horváth és Te is? A használt nyelv kérdése ettől teljesen független. Az egyik honfoglaló harcos (vagy leszármazottja) használt rovásírást, vagyis volt magyar rovásírás."

Na, ezt nem így látom. Először is, tudjuk, hogy a honfoglalók között voltak nem magyarok is. Az az írás, amelynek nyomam maradt, lehet egy ilyen csoport belügye is. De ha a harcos magyar anyanyelvű volt is, akkor sem biztos, hogy számára a felirat bármit jelentett. Addig pedig, amíg nem bizonyítható, hogy X írásrendszert legalább alkalmilag használtak Y nyelv lejegyzésére, aligha beszélhetünk Y Xírásról. (És ekkor ez egy igen engedékeny megfogalmazás, hiszen nyilván írtak már magyar nyelvű szöveget cirill betűkkel, de aligha beszélhetünk magyar cirill írásról.)

"ameddig az állítása nem cáfoltatik meg vagy nem mutatja ki valaki, hogy honnan vette át ezt az állítását vagy azt, mi vette volna rá, hogy kitaláljon egy állítást, addig nem tudunk mást tenni, mint igaznak tekinteni" -- Lássuk be, h ez azért sántít. Ilyen alapon azt is mondhatjuk, hogy amíg nem sikerül bizonyítanunk, hogy Emese nem álmodott semmiféle turulról, akkor azt szó szerint igaznak kell tartanunk.

"mégiscsak akadnak épp a megjelölt régióból rovásírásos leletek" -- Kalocsára vagy a sztambuli udvarra gondolsz? ;)

"na de kik azok a blakok?" -- Talán a vlachok.

"Ami az új jelek bevezetését illeti: központi szabályozás nélkül, ad hoc is megy a dolog (ld. a kár ábécé és tucatnyi írásváltozata)." -- A kár írást nem ismerem, és azt sem tagadom, hogy a bővülés előfordulna, de mekkora területen marad egységes? Különös tekintettel arra, h mire is használhatták a rovásírást, ha használták?

"ha egyszer tudjuk, hogy ezen írásrendszerek alapvetően könnyen pusztuló anyagra íródtak (amint azt a szerencsésebb leletekből, ill. írott forrásokból tudjuk), akkor _kell_ azzal számolni, hogy van egy végérvényesen elveszett korpusz." -- Természetesen érthető, hogy ha lenne egyértelmű bizonyítékunk a magyar rovásírásra (mondjuk egy 9. századi arab utazó lejegyezte volna), akkor ez magyarázná, hogy mért nem maradt fenn sok emléke. De pillanatnyilag ez inkább úgy hangzik, h nyilván nem találjuk Atlantiszt, hiszen elsüllyedt;
nyilván nincs közvetlen bizonyítékunk az ufókra, hiszen fejlett technológiájukkal ügyesen rejtőznek (alternatíva: a kormányok megsemmisítik a bizonyítékokat).

"mi vitt volna rá valakit a XV. sz.-ban, hogy egy olyan ábécét alkosson, amelyet se közel, se távol nem használnak, sem alakját, sem szerkezetét tekintve (magánhangzók defektív jelölése, jobbról balra), [...]? Honnan lett volna egyáltalán ötlete, hogy rovásszerű jeleket alkosson? Egyúttal ez jelzi a „humanista” elmélet kronológiai problémáit is: ugyanis azok a „szellemi áramlatok”, amelyek indokolhatták volna (hebraizáló nyelvtudomány), későbbiek; [...]." -- A ligatúrákat kihagynám. gy lehetséges forgatókönyv, amit el tudok képzelni (de nem llítanám, hogy így volt):

a. A humanista látja, hogy a korábbi források szerint volt egy magyar írás.

b. Valahol találkozik az ótörök (skandináv?) rúnákkal, és ezek mintájára egy új rendszert alkot. (Kérdés persze, hogy találkozhatott-e hasonlóval: ez kruciális is lehet a kérdés szempontjából.)

c. A hebraizáló vonások már csak a reformáció idején kerültek oda. (Vagy nem is azok, l. fentebb.)

"egy késő avar (!) tűtartóval indít, annak magyar (!) olvasatával" -- a kettős honfoglalás hipotézisét talán nem veti el... :)

colin renfrew írta...

A Blakok valószínűleg a balkhok vagyis a bolgárok. Az ő türk-rovásírásuk és nyelvük nagyban hatott például a glagolita abc-re is ha jól tudom és az óegyházi szlávra is. Ha amúgy anonymus székelyei alatt egy a kárpát medencei premagyar népességet értünk akik nem feltétlenül azonosak a székelyekkel de velük feltételezhetően valamilyen formában illetve mértékben kontinuitást mutatnak populációban akkor legvalószínűbb ha a bolgár kaganátus erdélyi határőreit látjuk bennük. Hogy tényleg tőlük vettük-e át az szerintem anonymus nyomán erősen kérdéses hiszen naív etimológiái is erősen mosolyogtatóak mint ahogyan a pogány korral szembeni ellenérzése is szembeötlő. Inkább a párhuzamos de közös türk eredet lehet a jellemző legalábbis a hiteles leletek alapján a honfoglaló népesség és az őket megelőző és a mai illetve középkori magyarsággal kontinuitást mutató későavarok és griffes-indások írásbeliségét letagadni és humanista kitalációnak nevezni szvsz olyan fokú tudatlanságra vall mint egyes európai nyelvek egykori erősen latinizáló tendenciái nyomán letagadni azok létezését.

Fejes László írta...

Nem tudom, honnan szeded a bolgárok balkh nevét. Én a neten ilyen összefüggésre csak olyan forrásokon bukkantam, mint az index törzsasztal, ami aligha hivatkozható. Az angol vikipédia csak két Balkh várost ismer, ebből a közelebbi is Azerbajdzsánban, Baku mellett van, ami finoman szólva távol esik a bolgár-törökök ismert lakóhelyeitől.

De ha hívták is balkh-oknak a bolgárokat, mi magyarázná, hogy Kézainál blak formában jelenik meg? Az l aligha a magyarban került át a szótagkezdetbe. De akkor hol és miért? (Persze az ószláv elég kézenfekvő magyarázatot ad, de bizonyítéknak ez sem nevezhető.) Kérdés az is, hogy a bolgárok előfordulnak-e máshol Kézainál, és ha igen, milyen néven. De tudtommal ha meg is volt ez az írás, Kézai korában már rég feledésbe merült.

Honnan veszed, hogy ez az írás hatott a glagolitára? A glagolitát cirill és metód hozták létre. A célközönség a morvák voltak, akiknek semmi közük nem volt a bolgárokhoz. Persze Szalonikinek lehetett, de tudtommal semmi nyoma, hogy az bolgár-török írást használták volna szláv szöveg lejegyzésére. Ha meg használták volna, akkor nem kellett volna új szláv abc-t alkotni.

És mi az, hogy "és az óegyházi szlávra is"? Az óegyházi szláv egy nyelv. Hogy érted azt, h egy írás hatott egy nyelvre?

Miért értenénk székelyek alatt "premagyar" népességet? Miért lettek volna abolgár kaganátus határőrei? De ha igazad lenne, az azt jelentené, hogy a székelyek ismerték a rovásírást, de nem voltak magyarok, azaz arra, hogy a magyarok ismerték volna a rovásírást, nincs bizonyíték.

A megjegyzésed végét egyáltalán nem értem. Teljesen elképzelhető, hogy egy népcsoport nyelvet vált, de megőrzi díszítő motívumait, mint ahogy az is, hogy tárgyi kultúrája erősen megváltozik, miközben nyelvét megőrzi. Ráadásul nem tudok olyan komolyan vehető szakirodalomról, amely az avarok és a magyarok közti kontinuitásról beszélne.

Az meg végképp nem szerencsés, ha valakit egyszerűen tudatlannak minősítesz, mert nem értesz vele egyet. Simon Zsolt erősen kritikusan viszonyult Horváth cikkéhez, de egyes állításait kifogásolta, nem egyszerűen letudatlanozta. Lehet,. hogy egyes kérdésekben Horváth hatalmasat téved, de azt hiszem, tudatlannak nevezni egyáltalán nem helytálló, hiszen cikke meglehetősen nagy tudásanyagot mozgat meg.