Névutó vagy toldalék?
A névutók és a toldalékok – legalábbis a magyarban – nem olyan egyszerűen megkülönböztethetőek. Milyen különbségeket fedezhetünk fel közöttük?
Első pillantásra persze úgy tűnik, hogy a névutók és a toldalékok könnyen megkülönböztethetőek, hiszen a névutókat külön írjuk, míg a toldalékokat egybe a hozzájuk tartozó szóval, sőt, szóba. Hibás lenne azonban erre hivatkozni, hiszen honnan tudjuk, hogy mit kell külön írni, és mit egybe? Hát onnan, hogy nagyon erős intuíciónk van arra nézve, mi névutó, s mi toldalék. Valamiért határozottan úgy érezzük, hogy a névutó önálló szó, míg a toldalék egy szó része. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy intuícióink nyelvi tényekre épülnek. Mik ezek?
(Forrás: Wikimedia commons)
A nyelvtudományban az adat elé tett csillag azt jelöli, hogy az adott forma nem fordul elő.
1. A névutók nem vesznek részt a magánhangzó-harmóniában, a toldalékok viszont igen. Azt mondjuk: hattól, de héttől, viszont a hat után mellett hét után (és nem *hét ütén) áll. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ez a kritérium nem mindig működik. Igaz ugyan, hogy a névutók sosem vesznek részt a magánhangzó harmóniában, de a toldalékok sem. Pl. ha egy toldalékban csak i magánhangzó van, nem is váltakozhat: hatig, hétig; de vannak olyan kivételes esetek, amikor a váltakozás lehetséges, de mégsem tapasztaljuk: ötkor, hatkor, hétkor (lehetne *ötkör, hatkor, *hétker).
2. A névutók nem okoznak tővégi váltakozást, a toldalékok igen. Vannak olyan tőtípusok, amelyekhez ha toldalékot kapcsolunk, megváltoznak: alma, de almába, almában, almából. Névutók előtt azonban ilyen sosincs: alma (*almá) előtt / mögött / mellett / helyett / stb. Bár az esetek jó részében ez a megállapítás helyes, megint csak nem alkalmazható minden esetben. Bár a váltakozást a névutó sosem váltja ki, a toldalék sem mindig – ráadásul vannak olyan esetek, amikor sem a tő nem váltakozik, sem a magánhangzó-harmónia nem működik, mégis úgy érezzük, toldalékokról van szó: órakor (*órákor), almaként (*almáként).
3. A toldalékok mellérendelő szerkezetekben ismétlődnek, a névutók nem. Mellérendelő szerkezeteknek az olyan szerkezeteket nevezzük, amikor egyenrangú szavakat, szószerkezeteket, mondatokat kapcsolunk össze: ennek tipikus példája az, amikor az és vagy a vagy kötőszókat használjuk. A fenti két toldalék ezekben az esetekben mindig ismétlődik, ezért tartjuk toldaléknak: hatkor és hétkor (*hat és hétkor), almaként vagy körteként (*alma vagy körteként). A névutók ismétlése azonban nem szokásos, ha nem is egyértelműen lehetetlen, de azért meglehetősen furcsa: hat és hét után (?hat után és hét után), alma és körte helyett (?alma helyett és körte helyett). Emellett a toldalékokat nem rendelhetjük egymás mellé: a házon és a házban (*a házon és ban), de a névutókat igen: a ház előtt és mögött.
Ez a kritérium látszólag már jól működik. Vannak azonban olyan adatok, melyek furcsán ellentmondanak ennek: Pápai Károly 1889-ben még A vogulok és osztjákoknál címen adott ki tanulmányt. Ma ezt úgy éreznénk helyesnek, hogy A voguloknál és (az) osztjákoknál. A -nál azonban ebben a korban már rég részt vett a magánhangzó-harmóniában (megvolt a -nél változata), és a bemutatott tőbeli váltakozást is mindig kiváltotta (az óránál sosem volt óranál). Ebben a korban sem lehetett azonban elhagyni minden toldalékot: már ekkor is elképzelhetetlen lett volna az A voguloknál és osztjákoknál cím.
Mindez arra utal, hogy a névutó és a toldalék között a 19. század végén nem volt éles határ – azaz nem volt éles határ aközött sem, hogy mi önálló szó, és mi egy szó része. A -nál/-nél rag szó részeként viselkedett abban a tekintetben, hogy részt vett a magánhangzó-harmóniában és kiváltott bizonyos tőbeli váltakozásokat, de önálló szóként viselkedett abban a tekintetben, hogy mellérendelésben elég volt egyszer kitenni.
De mi a helyzet ma? Elsőre rávághatnánk, hogy ma az ilyen szerkezetek elképzelhetetlenek. Nos, ezt csak ellenpéldával tudjuk cáfolni. Az alábbi videóban a következő sort találjuk: „sem a Bayern, vagy épp a Celtictől”. Nos, ezt egyértelműen mondhatnánk úgy is, hogy „sem a Bayerntól (Bayerntől), vagy épp a Celtictől” – sőt, sokkal gyakrabban mondjuk így. A dalszerző mégis úgy érezte, hogy kivételesen elhagyhatja az egyik toldalékot – nyilván nem tenné meg ezt bármelyik toldalékkal a ritmus kedvéért. Vannak tehát toldalékaink (és elárulhatjuk, hogy bizonyos esetragok tartoznak ide), melyek kivételes esetekben ma is viselkedhetnek kissé névutószerűen.
Többször hallottam már országos médiában, hogy "Vásárosnaményben". Mi, itt Szabolcs-Szatmár-Beregben ezt így sohasem mondanánk., hanem Vásárosnaményban. Amint leírtam, hogy "Vásárosnaményben" azonnal pirosodott a szó, tehát a helyesírási tanácsadóm is úgy tudja, mint mi, itthon. Ergo, a média hírszerkesztői nem tudnak magyarul!
@peripetia: Az ilyen szavak toldalékolása ingadozik: erre azt szokták mondani, hogy az é viselkedhet semlegesen, "átlátszóan" (ilyenkor az előtte álló hátul képzett magánhangzók hatása érvényesülhet), de elöl képzett magánhangzóként is (ilyenkor a toldalékban is elöl képzett magánhangzó áll). Előfordulhat, hogy területenként is másképp viselkedik.
Ha a magyart anyanyelvként használók helyesnek érzik a Vásárosnaményben alakot, akkor az helyes. Ettől még helyes lehet a Vásárosnaményban is. Ha ilyen apró nyelvhasználati különbségek alapján kimondhatnánk, hogy valakik "nem tudnak magyarul", akkor alig maradna magyarul tudó ember.
Amit nem értek: hogy kapcsolódik a megjegyzés a cikk témájához?
@peripetia: Remek következtetés! Ideje lenne végre azt is eldönteni, hogy az Ágnessel-t mondók és az Ágnessal-ozók közül ki nem tud magyarul! Csak még nagy kérdés a döntőbizottság összetétele. Hány Ágessel-ező legyen benne, hány Ágnessal-ozó, hány ingadozó, és hány olyan, aki egyik alakot sem meri kimondani, helyette "Ágnes társaságában"-t mond... még akkor is, ha ÁgnessAl veszekedett. :)
@peripetia: A vegyes hangrendű szavak toldalékai sokszor ingadozó módon illeszkednek hangrendileg, s nem attól függ a "helyes" változat, hogy a helyiek mint mondanak (ez csak az ő nyelvváltozatukra nézve lehet mérvadó, másokéra nem), s még csak nem is attól, hogy egy helyesírás-ellenőrző mit mond (ez ugyanis nem helyesírási kérdés). Hogy mi helyes, azt az dönti el, hogy a nyelvhasználók mit használnak (márpedig ők elég sokfélék), s mivel sok vegyes hangrendű szónál mély és magas toldalékot is szoktak használni, mindegyik egyaránt helyes, még ha egyik a másikat használónak esetleg szokatlannak és furának is tűnik. Egy nyelv sok-sok változatból áll, nincs egyetlen kizárólagosan "helyes" formája. Vegyes hangrendű szavaknál általában az utolsó szótag magánhangzója szerint illeszkednek a toldalékok (az i ilyen szempontból semleges, összetett szavaknál pedig az utolsó tag számít), de ez csak általában érvényes, messze nem kizárólagos, s pont azok ingadoznak leginkább, ahol e/é van az utolsó szótagban (mint a Vásárosnamény is), míg a mélyre végződőek következetesebbek, pl.: fotelben/fotelban, sofőrrel/*sofőrral, docenssel/?docenssal, *dékánnel/dékánnal, Berettyóban/*Berettyóben, Bukarestben/*Bukarestban, *Mátével/Mátéval, *répável/répával, vakerrel/vakerral (de vakerál/*vakerel), *sétável/sétával, modernnel/?modernnal, Noéminek/Noéminak, stb. Az meg már csak plusz adalék, hogy tisztán magas hangrendű szavak is kaphatnak mély toldalékot (pl. derékkal/*derékkel, férfiak/*férfiek). Egyébként a "Vásárosnaményban" alakra a Google 110 ezer találatot adott, míg a "Vásárosnaményben" is 10 ezret ért el, tehát kb. 10% az aránya, ami szerint azért egyáltalán nem egy fehér holló, tehát használják, s így helyes is.
Érdekességként megjegyzem, hogy az újlatin nyelvekben az ún. klitikus személyes névmások (ezek általában tárgy- vagy részes esetűek) sok tekintetben pontosan úgy viselkednek, mint a magyarban toldalékok, azzal a különbséggel, hogy valamikor az igealak előtt állnak, valamikor simulószóként kapcsolódnak a végéhez. Pl. a sp. te lo digo 'neked mondom' sorrendje (ahol a proklitikus névmások a te lo = 'neked azt') sorrendje kötött (nincs *lo te digo, *te digo lo, *digo lo te stb.) és nem is ékelődhet közéjük semmi; vagy ugyanez a gerundiummal diciéndotelo 'neked mondván' (itt már enklitikus vagyis simulószó). Szintén nem lehet azt mondani, hogy *te y le digo, hanem te digo y le digo.
@El Mexicano: A példáid pont azt igazolják, hogy ezek a "klitikus személyes névmások" pontosan nem úgy viselkednek, mint a toldalékok, hiszen hol az ige előtt, hol az ige után jelennek meg, ráadásul semmiféle hangtani kritérium nem utal arra, hogy toldalék lenne. Az más kérdés, h vannak érdekes szórendi megszorítások, amelyek közül egyesek valóban arra utalnak, hogy eltolódnak a toldalékszerű használat felé -- ebből a szempontból különösen az utolsó példa érdekes.
@Fejes László (nyest.hu): Attól függ, mit értesz hangtani kritériumon. Ha úgy tekinted, hogy a *le lo – és az összes többi olyan esetben, amikor a le(s)-t tárgyesetű névmás követi, amely szintén l-lel kezdődik (lo, la, los, las) a "le" helyett "se" áll, ez pusztán hangtani (eufonikus) megfontolás, semmi egyéb. Az óspanyolban a le-t helyettesítő se "ge" [zse] volt, ebből lett [se], majd valószínűleg a visszaható részes névmás (se) analógia miatt átvette a szerepét.
Egyébként az NGLE-ben éppen tegnap néztem meg egyébként: egyes nyelvészek ezeket a névmásokat morfémáknak (szóelemeknek) tartják, és egyúttal azt is megjegyzi, hogy ezzel az a probléma, hogy ha simulószóként annak tekinted, akkor semmi nem indokolja, hogy az ige előtt ne tekintsd annak, ez viszont már ellentmondás, mivel az ige előtti különálló szó nem lehet szóelem.
Az én elképzelésem szerint ezért ezeket leginkább a magyar igekötőkhöz lehetne hasonlítani. De lehet, hogy tévedek.
@Fejes László (nyest.hu): Különben az enklitikus használat esetén ezek olyannyira a szó szerves részei, hogy a beszélő nem is érzi, hogy elvileg külön névmások. Erre pedig éppen bizonyos típusú helyesírási hibák a bizonyíték: pl. amikor leírja azt, hogy *diviértance a diviértanse (=que se diviertan) helyett, vagy pl. a *dícelo a díselo (=que se lo digas) helyett (habár itt inkább a dice ('ő mondja') írásképével keverik).
@El Mexicano: Ha a le, lo, se stb. toldalék, akkor valamihez "hozzá van toldva", azaz kell egy tő, ami értelemszerűen az ige lenne. Ha a "toldalék" és a "tő" között lenen valamilyen interakció, azaz valamelyik alakja a másik hatására módosulna, akkor mondhatnánk, hogy hangtani (pontosabban fonológiai) jelenségek is igazolják, hogy toldalékról van szó.
Nem értem, miért ne lehetne az ige előtt álló "névmás" éppúgy "szóelem" mint az ige után álló. A "*te y le digo", de "te digo y le digo" példája éppen azt igazolná, hogy ezek is toldalékszerűek.
Milyen szempontból lehetne az igekötőkhöz hasonló?
@Fejes László (nyest.hu): Én egy szóval nem mondtam, hogy ezek toldalékok, csak hogy bizonyos tekintetben úgy viselkednek. Ezen az alapon az sem állja meg a helyét, ha simulószó, mivel az igealak nem tő: a diciéndotelo töve a dic-, az -iendo a gerundiumi végződés.
"A vegyes hangrendű szavak toldalékai sokszor ingadozó módon illeszkednek hangrendileg"
Ez egyébként a többi magánhangzó harmóniát használó nyelvnél is így van (pl:török,finn,mongol,stb) ?
@El Mexicano: "az igealak nem tő" -- ha a egy elem toldalékszerűen viselkedik, akkor az, amihez kapcsolódik, kénytelen (relatív) tőnek lenni...
@Roland2: Attól függ. A témával kapcsolatban ajánlom a Rénhírek régi helyén található, az uráli nyelvek magánhangzó-harmóniáival foglalkozó sorozatot: renhirek.blogspot.com/search/label/mag%C3%A1nhangz%C3%B3-harm%C3%B3n target="_blank" rel="nofollow">renhirek.blogspot.com/search/label/mag%C3%A1nhangz%C3%B3-harm%C3%B3n
A tatárból ismerek még hasonló jelenséget, ott a 'csak' jelentésű elem meglehetősen szabadon viselkedik, gyakorlatilag szinte bármilyen szófajú szó után állhat (ami a toldalékokra nem jellemző), de részt vesz a magánhangzó-harmóniában (genä ~ gәna). Ilyesmi van a finnben is (pl. -kaan ~ -kään 'sem'). Naiv megfigyelő számára eléggé megtévesztő, hogy ezeket a kétarcúan viselkedő elemeket a tatárban külön írják, a finnben egybeírják a megelőző szóval!
@Fejes László (nyest.hu): Igaz, én rosszul értelmeztem akkor a toldalékot (számomra csak azt jelentené a toldalék, amely a szó végéhez kapcsolódik).
Egyébként ha az igealakot relatív tőnek tekintjük, akkor viszont tényleg van ilyen változás, pl.
vamos! 'menjünk' + nos* = vámonos! 'gyerünk!' (nem *vámosnos)
divertid! 'szórakoztassátok' + os 'magatokat' = divertíos! 'Érezzétek jól magatokat!' (nem *divertidos)
*Itt a nos ún. expresszív szerepű (ál)visszaható névmás.
@El Mexicano: Ezek kivételes alakok, vagy szabályosa? Mert ez sem mindegy.
@Fejes László (nyest.hu): Teljesen szabályosak, minden (ál)visszaható igénél így van:
lavemos! + nos = lavémonos! ('mosakodjunk!')
lavad! + os = lavaos! ('mosakodjatok!')
temamos! + nos = temámonos! ('féljünk!')
temed! + os = temeos! stb. ('féljetek!')
stb.
Az egyetlen kivétel az id + os = idos! ('menjetek el!'), nem *íos!. Ez is csak valószínűleg a rövidsége miatt kivétel, ahogy az imperfectumban is: iba, ibas stb. (és nem *ía, *ías, ahogy szabályosan lenne a II. és III. ragozásban: temía, vivía stb.).
@El Mexicano:
Kicsit más téma, de errőkl jutott eszembe.
A szláv nyelvek között a bolgárban, egyedülálló módon, kifejlődött a személy névmások ragozott alakjainak a rövid változata.
Tudni kell, hogy a bolgárban az esetragok majdnem teljesen kihaltak, a névszóknál gyakorlatilag teljesen (tulajdonképpen a mai használatban már csak a vocativus létezik egyes tulajdonneknél és néhány rokonságot jelölő köznévnél), míg a személyes névmásoknál pedig a ragozott alakok nagy része teljesen eltűnt, más részüknél pedig kialakult egy hosszú és egy rövid alak.
Na most, az érdekes alak, hogy használhatók egyszerre is a hosszú és a rövid alakok, s ebben az esetben szinte ugyanúgy viselkednek, mint a spanyol enklítikák.
@maxval: "A szláv nyelvek között a bolgárban, egyedülálló módon, kifejlődött a személy névmások ragozott alakjainak a rövid változata." Hogyhogy egyedülállóan a bolgárban?
@Fejes László (nyest.hu):
Melyik más szláv nyelvben van ilyen? Oroszban, szerb-horvátban pl. biztosan nincs. Nagyon régiek már a szlavisztikai tanulmányaim, de úgy emlékszem, hogy azt említették, hogy ez a bolgár egyik specifikuma. Javíts ki, ha tévedek.
@maxval: hangsúlytalan / hangsúlyos:
A csehben
Tárgyeset: mě/mně (ezek csak írásban különböznek), tě/tebe, ho / jeho, něho
Részes eset: mi/mne, ti/tebe, mu/ jemu, němu
A szlovákban
Tárgyeset: ma/mňa, ťa/teba/, ho / jeho, jeho + (do)ňho, do(ň)
Részes eset: mi/mňa, ti/tebe, mu / jemu, nemu
A lengyelben
Tárgyeset: mię/mnie, cię/ciebie, go / jego / niego
Részes eset: mi/mnie, ci,/tobie, mi / jemu, niemu
A szlovénban:
Tárgyeset: me/mene, te/tebe, ga / njega, ju / njiju
Részes eset: mi/meni, ti/tebi, mu/njemu, jima/njima
A szerb-horvátban:
Tárgyeset: me/mene, te/tebe, ga / njega, je, ju / nju
Részes eset: mi/meni, ti/tebi, mu/njemu, joj/njoj
Az oroszban talán ide lehet sorolni a [jej] és a [jeju] alakjait, bár az inkább fakultatív ingadozás, az utóbbi archaikus.
A felsorolás nem kimerítő, hirtelen ezekre találtam adatokat...
@Fejes László (nyest.hu): Szerintem a román mine és tine is szláv hatásra jött létre.
@Fejes László (nyest.hu):
Kösz. Akkor nagyon rosszul emlékeztem erre.
@Fejes László (nyest.hu):
Közben eszembe jutott, hogy mit mivel kevertem össze. Azt a bolgár jelenséget akartam emletíni, hogy a főnévragozás eltűnése után a személyes névmások esetében is elindult ez a folyamat, s több esetben teljesen le is zajlott már. Pl. a mai bolgárban már egyáltalán nem használatos a személyes névmásoknál a dativus hosszú alakja, csak a rövid. A dativus hosszú alakja helyett a genetivus-accausativus alakot használják elöljárószóval.
Sőt más névmásoknál messzebb ment ez a folyamat. Mutató névmásoknál minden esetrag eltűnt, kérdő návmásoknál meg csak a "művelt" stílusban van még meg a genitivus-accusativus, de ma már köznapi stílusban az sem nagyon használatos.
Hát ez a dal a végén... be kellene nevezni az előadót az X-faktorba. ;)
Komolyan azt hittem, amikor először meghallgattam, hogy majd ez lesz: "Sem a Bayern, sem a Münchentől" :)))